Új Szó, 1972. július (25. évfolyam, 153-178. szám)

1972-07-16 / 28. szám, Vasárnapi Új Szó

ST 'S S 1972. VII. 18. Ö t szocialista ország képtárainak második kö­zös akciójáról van szó. Az első 1968-ban zaj­lott le, amikor is a velencei festészet kép­viselői kerültek bemutatásra, ha jól emlék­szem, Varsóban. Ezúttal Prágában az euró­pai tájfestészet újjászületését dokumentáló fest­ménygyűjteménnyel találkozhatunk. Száz év (1550—1650), vagyis a manierizmus és a korai barokk időszakának mestereivel ismerkedhe­tünk meg, melyek közül számosán, így Jacopo Bassano, Annibale Caracci, Claude Lorrain, Ni­colas Poussin, Pieter Paul Rubens, Veronese és mások, valóban az európai festészet üstökösei közé tartoznak, de a többiek sem mondhatók másodrangúaknak. S nem is kétséges, hogy di­cséretre méltó, sőt példamutató együttműködés­ről beszélhetünk, nem tudom azonban, hogy a téma megválasztása a legszerencsésebb volt-e? A négy év előtt megrendezett első közös ak­ció mind a nézők, mind pedig a szakértők szem­pontjából nézve határozottan érdekesebb és iz­galmasabb volt, mivel a velencei festészet — az egységesebb téma — nemcsak a színvonalat, hanem a sokrétűséget is garantálta. Nem tu­dom, milyen lesz a vonzóereje az idei prágai közös akciónak, ám kétségtelenül nagyobb ér­deklődést váltott volna ki, határon innen, s ha­táron túl is, mondjuk a francia impresszioniz­mus festészetének a bemutatása, ami nem lett volna nehéz feladat, már csak azért sem, mivel a moszkvai Puskin Múzeum és a leningrádi Er­mitázs a világ leggazdagabb impresszionista gyűjteményével rendelkezik. Az impresszioniz­mus ugyanis nemcsak korunkhoz, hanem szi­vünkhöz is közelebb áll. mint például a ma­nierizmus festészete ... Ám tegyük félre az óha­jokat és a szerénytelen kívánságokat, és tér­jünk vissza ahhoz, ami van, a tárlathoz, amely az európai tájkép újjászületését mutatja be ki­váló mesterek képein, s foglalkozzunk vele ér­demben, mive] ezt valóban megérdemli. A természet ábrázolása már az ókor művé­szeit is izgatta, és a késő antik korszakban az úgynevezett tájfestészet, főleg az odüsszeuszi tájak ábrázolásában, igen magas fokot ért el. Aztán jött a középkor, amikor a tájképfestésze­tet tudatosan mellőzték, majd a képzőművészet­ből teljesen száműzték, annyira, hogy a szen­tek viselt dolgait ábrázoló képeken a táj még kulisszaként sem jelenhetett meg. A tájképpel a gótikus művészet alkonyán találkozunk újra. Ez a táj azonban még sematikus. A lovagvárak ablakaiból látható kerteket /nutatja be, és iga­zán csak a reneszánsz talaján kaphatott újból polgárjogot. A tájat azonban még a reneszánsz festői is csupán az emberi cselekvés háttere­ként, kiegészítőjeként használták, mint kísérő­zenéjét egy olyan szimfonikus költeménynek, amelynek hősei az ember és ennek gondolatai, tettei voltak. Hiszen még Alberti is. a rene­szánsz művészetteoretikusa is úgy vélte, hogy a festői ábrázolás témája és tárgya kizárólago­san az „istória“ lehet, a nagy tettek, az eszmék és erkölcsi cselekedetek ábrázolása a táj elő­terében, illetve hátterében. És Michelangelo, akinek érdeklődése központjában az ember ál­lott, a flamand tájfestőket még megvető pillan­tásra sem méltatta. A fejlődést azonban nein(lehetett megállítani, már csak azért sem, mivel a reneszánsz dele- lőjén a velencei Giorgione két remekbe szabott tájképet festett, a „Vihar“-t és a „Hangverseny a szabadban“ című festményt, és amikor elér­kezett a reneszánsz alkonya, a manierizmus korszakában a németalföldi festők (flamandok és hollandok) újból megteremtették az önálló tájfestészetet. Természetesen a tájkép újjászü­letésénél nagy szerepet játszott néhány olasz festő is 'a már említett Giorgione-n kívül a Bas- sanók, Veronese, Fetti és mások), valamint a két, Rómában élő és alkotó francia mester: Claude Lorrain és Nicolas Poussin. No meg né­hány tehetséges nérpet festő. És a kiállítás bizonyít. Százhuszonöt festmény mutatja be a tájfestészet fejlődésének útját, amely ugyan nem egyenletes, de határozottan emelkedő, progresszív. És ha egyik vagy másik képen a táj még kiagyalt kulisszaként hat is, az alkotások zömén, főleg a németalföldiek vásznain, a legszebb tájakkal, a természet leg- bájosabb ábrázolásaival találkozhatunk. A téli természet játssza a főszerepet Denis van ALSLOOT „Dérütötte táj“ című képén (a Varsói Múzeum tulajdona), akit általában a brüsszeli tájfestészet megalapítójaként ismer­nek. És a téli táj a témája Hendrick Auercamp vásznának is, a „Téli táj korcsolyázókkal“ (a Salmon van Ruysdael: HALÄSZAT (olaf) AZ EURÓPAI TÁJKÉP ÚJJÁSZÜLETÉSE A varsói, prágai, leningrádi (Ermitázs), drezdai és budapesti képtárak közös kiállítása Prágában Jan van Goyen: PARASZTHÁZ A CSATORNÁNÁL (olaj) budapesti Szépművészeti Múzeum tulajdona), amelyen azonban feltűnnek a holland vidék vi­dám lakói, és élénkebb hagulatot adnak a kom­pozíciónak. Római tájat mutat be a flamand származású, de Itáliában élő Paul Brii képe, a „Forum Romanum“ (a drezdai galéria tulajdo­na). P. Bril egyike azoknak a németalföldi fes­tőknek, akik az itáliai mesterekkel a tájfesté­szetet megszerettették. Bril kortársa és barátja volt a német Adam Elsheimer. Ez a kiváló táj- festő is Rómában élt és dolgozott, s így nem is csodálkozhatunk azon, hogy az „Egyiptomba menekülő szent család“ egy kimondottan Róma környéki tájban pihen meg. Ez az Elsheimer különben is a kor legtehetségesebb festői közé tartozott, akit P. P. Rubens is igen nagyra be­csült. Majd Jan van GOYEN képeiben gyönyörköd­hetünk. Ezek már tájképek a legjavából, olya­nok, amilyennek még ma is szeretjük látni a tájképeket. A „Táj dünnékkel“ (a prágai NG tu­lajdona) a tengerparti homokbuckák világát ér­zékelteti a nézővel, aki képzeletben a holland vagy a német tengerparton kószál. A „Táj tölgy­fával“ (a ’eningrádi Ermitázs tulajdonai vi­szont azt bizonyítja, hogy a nagy festő vásznán a legszegényebb motívum is óriássá változhat, míg „A falu előtt pihenő parasztok“ (Bpest), jóllehet csak részben tájkép, mivel részben zsá­nerkép, Goyen nagyszerű megfigyelési képessé­geit bizonyítja. A „Parasztház a csatornánál“ (Varsó) pedig a szegény holland parasztok élet­környezetét mutatja be a mai nézőnek. De a manierizmus meg a korai barokk meg­nyilvánulásainak közepette máris feltűnik a jö­vő hírnöke, a francia Claude LORRAIN, a klasz- szicizinus festészetének szálláscsinálója. A „Vil­la a római Campagnában“ (Bpest), a „Reggel“ és a „Reggel a kikötőben“ (mindkettő Lenin- grád) meg a „Tengerparti táj Acissel és Gala- _ teával“ (Drezda) hűvös nyugalmával és szer­kezetének higgadtságával, akárcsak Nicolas POUSSIN két képe. már messzire kimutatnak a barokk nyugtalanságának kellős közepéből. Aztán P. P. Rubens szép, de egyáltalában nem tipikus rubensi képe, a „Kőszállítás“ (Lenin- grád) köti le a néző figyelmét, hogy aztán a holland Pieter de Molijn borongós „Táj szélma­lommal“ című vászna előtt merengjen el néhány pillanatra. És szót kér Symosz Potter is, aki­től azonban a néző mégiscsak Salamon van RUYSDAEL képeihez pártol át, és megbámulja ennek a holland tájat virtuóz ecsettel megének- lő vásznait. De itt van Roelant Savery is, aki II. Rudolf császár prágai palotáját díszítette tájfestményeivel, és aki még máig is felfede­zésre vári S itt van Carlo Saraceni meg Johann Rottenhammer, akinek „Vénusz és Ámor“ című képéből (Bpest) hiányzik a német miszticizmus és romantika! Sajnos, e cikk keretében csupán ízleltetőt adhattam. Sok fdstőt, köztük olyan nagyságoka* is, mint Veronese. Fetti és mások, mellőzni vol­tam kénytelen, mivel a jellemzések és az ösz- szefüggések feltárása legalább még egy ilyen terjedelmű cikket igényelne. És hogy mennyire szép ez a kiállítás, az már abból is kitűnik, hogy bár az elején fanyalogtam — a manieriz­mus és a barokk ugyanis sohasem volt a szív­ügyem (lehet, hogy Benedetto Croce hatása ez, aki a barokkot elvetette) — a szépség és az igazi művészet azonban annyira megfogott, hogy végül is csak dicsérhetek. BARSI IMRE Jan van Goyen: TÁJ TOlgyi-Aval Hendrick Avercamp: TÉLI TÁJ KORCSOLYÁZÓKKAL (olaj)

Next

/
Oldalképek
Tartalom