Új Szó, 1972. június (25. évfolyam, 127-152. szám)
1972-06-04 / 22. szám, Vasárnapi Új Szó
15 bonni maratón, a „keleti szerződések“ ratifikációja -után választ kaphatott a világ arra a kérdésre: merre tart Európa. A ratifikációban — ahogy Gustáv Husák elvtárs jellemezte — a józan ész győzelmét, az erőviszonyok és az európai realitások helyes felismerését kell látni. Azt a lehetőséget és folyamatot, mely új lendületet adhat a kelet- és nyugat-európai országok közötti kapcsolatok normalizálására és a jobb együttműködésre. „Történelmi döntés született — állapította meg a Német Kommunista Párt (DKP) Elnökségének nyilatkozata. — E szerződések életbelépése döntő fordulatot tesz lehetővé a szövetségi köztársaság és a szocialista államok kapcsolataiban. Valóra vált egy olyan követelés, amelyért hazánk békeszerető és demokratikus erői, s mi, kommunisták mindig is felléptünk“. A szovjet—nyugatnémet és a lengyel-nyugatnémet egyezmények elfogadása kétségtelenül az európai enyhülés, a biztonság és a béke ügye mellett síkraszálló erők győzelme, még akkor is, ha — a nyugatnémet erőviszonyokra jellemzően — az ellenzék tartózkodásával, abszolút szavazat- többség nélkül lépett életbe. Hatása azonban sokkal nagyobb ennél. Jól tudta ezt az ellenzék is, amikor a történelem, az aktuális politika parancsának engedve „átengedte“ a szerződést, s nem merte vállalni azt a felelősséget, hogy ujjat húzzon az NSZK- tömegek és a világ közvéleményének akaratával. Ezzel aztán nemcsak a nyugat-berlini négyhatalmi egyezmény kapott szabadot, s a két német állam, valamint az NDK és nyugatvúltozás azonban eleve szükségessé tette a nyugatnémet politikai kurzus átértékelését. A néhány éve hatalomra került Brandt—Scheel-léle reálpolitikai gyakorlatra volt szükség ahhoz, hogy mozduljon a nyugatnémet mozdulatlanság. Az 1970 augusztusában Moszkvában aláírt szovjet—nyugatnémet szerződés volt a kapunyitó, mely feltárta az európai politika új lehetőségeit. Az SPD —FDP-koalíció, persze, nem tett mást, minthogy tanult az előző kormányzat kudarcaiból, s új szakaszt akart nyitni — és nyitott is — az NSZK és az európai népek történetében. Ebben a törekvésében a Szovjetunió és a szocialista országok messzemenően támogatták, s ennek köszönhető, hogy az európai enyhülés, a kontinens békéje és biztonsága ma már napirendi kérdésnek számít. Az európai helyzet általános és tartós rendezésére — mint ismeretes — legutoljára 1945-ben a „három nagy“ — Sztálin, Truman, és Churchill — potsdami találkozóján történt kísérlet. Bár Németország sorsáról tárgyaltak, gyakorlatilag azonban Európa sorsa és jövője is meghatározódott. Potsdam a közel hatéves világégés végére tett pontot. A múlttal való leszámolás mellett az egykori szövetségesek kötelezettséget vállaltak azonban arra is, hogy közösen segítik az egységes, békeszerető és semleges német állam kialakulását. Olyan államét, melynek demokratikus rendje eleve lehetetlenné tette volna, hogy az öreg földrész békéjét fenyegető bármely kísérlet is felüthesse fejét. A potsdami egyezmény megfelelt volna az európai népek és a német nép érdekeinek. Alig száradt azonban meg a tinta az egyezményeken, az Egyesült Államok vezetői hátat fordítottak a megállapodásoknak, s hidegháborús, A világ nagy várakozással tekintett Nixon moszkvai látogatása elé. A moszkvai csúcs a nemzetközi politika új fejezetét jelentheti... Képünkön: Leonyid Brezsnyev, Richard Nixon és Nyikolaj Podgornij a hivatalos tárgyalások megkezdése előtt. (Foto: ČSTK — TASZSZ) sukra. A hidegháborús lélektani hadviseléstől a diverzióig, valamint az ideológiai fellazításig és a gazdasági zsarolástól a nyílt ellenforradalmi zendülések szításáig rendkívül széles volt az a skála, amellyel próbálkoztak. A feszültséggel teljes időszakokban a konfliktus-veszély is nemegyszer felbukkant, s csak a Szovjetunió és a szocialista országok higgadt magatartásának, következetes békepolitikájának köszönhető, hogy Európa és a világ elkerülte a nyílt konfrontációt, mely a harmadik világháború veszélyét is rejtegette. A szocialista országok erősödése és következetes békepolitikája azonban egyre nagyobb hatást gyakorolt az európai helyzetre. Egymást követték a békés egymás mellett élés szellemét tükröző javaslatok — beleértve a néis sokat nyert ezekkel a megállapodásokkal. Az európai status quo rögzítésével, valamint a nemzetközi légkör javulásával kibontakoztak az európai biztonsági rendszer megteremtésének feltételei is. Az európai biztonsági értekezletnek — melyet a Szovjetunió és a szocialista országok javasoltak — ez volna az elsődleges küldetése. És ennek rendkívül nagy jelentősége van, különösen ha tudatosítjuk, hogy földrészünkön a mai világ ipari potenciáljának csaknem a fele halmozódott fel, s rendkívül nagy a katonai erők jelenléte is. A két világrendszer ebben a térségben többezer kilométeres határvonalon közvetlenül is érintkezik, hisz Európa közepén húzódik a két társadalmi rendszer közötti határ. Üj lehetőségek A leghosszabb háború nélküli időszak arra ösztönzi ma Európa népeit, hogy a konfrontáció veszélye, vagy a hidegháborús periódusok váltakozása helyett a béke és együttműködés útját keressék, s megteremtsék a szilárd biztonsági rendszer alapjait. A fennálló erőviszonyok ismeretében a békés egymás mellett élés elve az egyetlen ésszerű, reális lehetőség, s ezt minden józanul mérlegelő kormánynak tudomásul kell vennie. Ezért van az, hogy az 1966-ban Bukarestben, majd 1969-ben Budapesten megfogalmazott felhívás ma egyre nagyobb visszhangra talál, s ma már egyetlen olyan ország sincs, amelyik ellenezné a földrész kormányközi konferenciájának összehívását. Az emberiség sorskérdéseinek megközelítése szempontjából elengedhetetlen a bizalom és a jóakarat légkörének megteremtése is, mely nélkül elképzelhetetlen az együttműködés. Most, amikor a NATO-országok korábban összetákolt előfeltétel-rendszere alól kicsúszott már a talaj, s a bonni ratifikációval az ellenállás és időhúzás taktikája is felborult, soron levő feladat a biztonsági értekezlet összehívásának gyakorlati előkészítése. Ennek útját egyengeti az az értekezlet is, mely az európai népek közvéleményének képviseletében a napokban nyílt meg Brüsszelben. Az értekezlet napirendjén szereplő kérdések (az európai biztonság és ennek hatása a világbékére, valamint a gazdasági, tudományos, műszaki és környezetvédelmi együttműködés, illetve a kulturális, társadalmi és emberi kapcsolatok szélesítése), ha más formában is, megtalálhatók a kormányok.és államcsoportok javaslataiban, a Varsói Szerződés tagországainak dokumentumaiban, s lényegében azok megvalósulását szorgalmazza. S mivel a közhangulat szempontjából a közvéleménynek meghatározó szerepe van, aligha vitás, hogy ez a tanácskozás eredményesen hozzájárulhat ah hoz, hogy az érintett országok tárgyalóasztalhoz üljenek. s olyan megállapodásokat dolgozzanak ki, melyek mepfe'r'i’ r'- nőnek érdekeinek. Az idő paraiiL u /»uns, hogy az európai országok legkülönbözőbb erői, munkások, parasztok, értelmiségiek, fiatalok és felnőttek, férfiak és nők, materialisták és hívők, egyszóval a különböző nézetű és pártállású emberek munkálkodjanak a földrész békéjéért. Hogy nemzetközi méretben vívják azt az osztályharcot, mely a béke é!s együttműködés megteremtésében látja Európa és a világ jövőjét. A szóban forgó biztonsági értekezlet összehívása a felhalmozódott problémák megoldásának kezdete. Növelné a bizalmat, s lerakhatná a valóban stabil béke alapját s megteremthetné a biztonság rendszerét. Azét a békéét és biztonságét, mely valóban,, egységesítő parolája“ lehetne az emberiségnek. A költői hitvallás: „ ... mert egyszer béke lesz“ éppúgy mint, a népek elszánt békevágya bátorít és erőt ad. A harc értelmet mondja, mely erkölcsöt, politikát, világnézetet és felelőséget egyaránt jelent FONOD ZOLTÁN berlini szenátus közti megállapodások jutnak érvényre, hanem nagyjelentőségű ez a döntés az európai enyhülés szempontjából is. Mint ismeretes, a NATO-vezérkar korábban — amerikai sugallatra — a ratifikációtól tette függővé az európai biztonsági értekezlet összehívását. A ratifikációs vita után brüsszeli NATO-körök szerint elhárult az utolsó akadály is az elöl, hogy a nyugati szövetségesek elvi hozzájárulásukat adják a konferencia megtartásához. A napokban ülésező NATO-külügy- miniszterek bonni tanácskozása a színvallás lehetőségét jelenti majd. Annak a színvallásnak, melyet sem taktikázással, sem különféle politikai, zsarolással nem tudtak elkerülni. Elmaradt lehetőségek Az elmúlt negyedszázadban számtalan kísérlet volt már arra, hogy rendezze az európai helyzetet. A javaslatok mindegyike a Szovjetuniótól és a szocialista országoktól eredt. Ám ezek a javaslatok, s kísérletek kevés eredménnyel jártak, mivel a nyugati stratégák hidegháborús „érdekeltsége“ eleve útját állta a rendezésnek. A bismarcki szellemörökösök a „német érdekekre“ hivatkozva két évtizeden át mérgezték az európai légkört, s útját állták az enyhülés érdekeit szolgáló minden törekvésnek. Adenauertől Kiesingerig a nyugatnémet politikusok konokul tagadták a realitásokat, s illúziókban, s új realitások kreálásában merült ki politikájuk. A nemzeti viszonyokban bekövetkezett minőségi szovjetellenes, atomzsaroló politikájukkal olyan légkört teremtettek, melyben a potsdami elveket csak a volt német birodalom egy részén, a később megalakult Német Demokratikus Köztársaság területén tartották be. Csak itt került sor a német fasizmus gyökeres felszámolására, a monopóliumok szétzúzására, s a német békeállam létrehozására. Nem árt megemlíteni, hogy Németország kettéosztottságát maguk az imperialista hatalmak idézték elő, amikor — megszegve a megállapodásokat — 1949-ben a német militarista és reakciós erők (az imperialista nagyhatalmak támogatásával) .létrehozták az NSZK-t. Az új államot a „megszállási statútum“ segítségével függővé tették a nyugati nagyhatalmaktól, később pedig a támadó jellegű Észak- Atlanti Szövetségbe is bevonták (1955). Csak ezt követően került sor az NDK, az első német népi demokratikus munkás-paraszt állam megteremtésére. A Szovjetunió 1949. október 10-én megszüntette a katonai köz- igazgatást és átadta a hatalmat a demokratikus német szerveknek. Potsdamtói Moszkváig Az elmúlt negyedszázad a bizonyítéka, milyen hosszú út vezetett Potsdamtói Moszkváig a szovjet—nyugatnémet szerződés aláírásáig. Éveken át az imperialista hatalmak minden törekvése arra irányult, hogy minden lehetőséggel támadják a szocialista erőket Európában, mindent megtegyenek visszaszorításukra, illetve felszámolámet kérdést és a nyugatberlini helyzetet is — a nemzetközi kapcsolatok enyhítésére, javítására. A nyugati hatalmak és a nyugatnémet politikusok azonban rendre elutasították ezeket, s éveken át Németország egységéhez kötötték a helyzet rendezését éppúgy, mint az európai biztonsági értekezlet megtartását. Ez pedig eleve irreális és teljesíthetetlen feltétel volt, hisz az NDK feláldozását követelte volna. A szocialista országok következetes politikája, valamint a nemzetközi realitások később arra kényszerítették az NSZK-politikusokat, hogy „új keleti politika“ címkével rugalmasabb politikai gyakorlatot alakítsanak ki a szocialista országokkal, s megpróbáljanak kitörni elszigeteltségükből, s a politikai anachronizmus szorításából. Ez a törekvés már Erhardt kormányában is jelentkezett, lendületet azonban akkor nyert, amikor az SPD a hatalom birtokosaként megpróbálta a „kis lépések“ politikájával megközelíte ' a megoldásra váró kérdéseket. Ez a politikai gyakorlat vezet el a két német állam közötti párbeszédhez, s ennek csúcsát jelenti a közelmúltban törvénybeiktatott szovjet—nyugatnémet és lengyel—nyugatnémet szerződés. Ez utóbbiak az európai béke és biztonság szempontjából alapvető- ek, mivel lényegük: a fennálló államhatárok elismerése, valamint az erőszakról való lemondás. S bár a diplomácia nyelvén „a mindkét fél számára előnyös“ megállapodás szóhasználatát hangsúlyozzák, aligha lehet vitás, hogy az érdekelt felek mellett Európa és a világ jA. JfcS 3E3 IKSZ 3ES c=za crsa T7íňimTľnm[smerersfR) iľ _u ü _K_ _ _ _K_ —irra A. c"_3 ju _ &■' ;;ív A „keleti politika " vezérkara: Scheel, Br andt, Ehmke és Bahr Bonnban, ka; > binétülésenf.
