Új Szó, 1972. június (25. évfolyam, 127-152. szám)

1972-06-04 / 22. szám, Vasárnapi Új Szó

yalog mentek át Budáról Csontossal, és beszélgettek, magnóról, dzsudóedzésekről, egy fekete medikáról, világpolitikáról, az új Fiat hatszázasról, filmről, műúszásról, útlevélről, Elvis. Presley-ről.

— Végül is hánykor indul a vonatod? — kérdezte a híd közepe táján Csontos. Nehéz, testes srác, egy darab állandó nevetés. Volt rendes polgári neve is: ilyen meg ilyen János vagy István. Általában fel volt villanyozva valamilyen ügyben, és mindig tartalékolt valami új vagy régi viccet. Kitűnően lehetett beszélgetni vele, nagyokat röhögve vagy komolyan, kezdődő férfiúi nagyképűséggel. Évek óta keményen küzdött a kilókkal, lejárt dzsudóz- ni egy héten háromszor, ilyenkor ledolgozott másfél kilót, aztán hazament és visszavacsorázta. Amellett versenyzett is, elég szép eredménnyel. Először nem vették fel az egyetemre, egy évet dolgozott egy nagy vegyigyárban, ebből mindenesetre maradt egy magnetofonja, ekkortájt építette zeneszekrénybe. Volt két sárga sapkás műanyag néger babája, a fekete medika ajándéka. A fiúbabát úgy hívták, hogy Guri, a lányt meg, hogy Guri, és ők voltak a Guri-Guri törzs. Télen Csontos sima prémgalléros ballonban járt; a gallért kedden és pénteken szabad volt megsimogatni. Különben most nyár volt; nyár vége, pontosabban.

— A vonat? — válaszolta Séna. — Éjfélkor. Van még egy háromnegyed órám.

— Várjál, öregem. Felszólunk anyámnak, és kimegyek veled.

— Kösz, gyere.

— Van körözött is, délután csináltam. — Csontos hangján érezni lehetett, hogy nem akármilyen

körözöttről van szó. Ahogy keverte, abban lélek volt. Kettesben laktak a mamájával egy belvárosi átjáróházban a félemeleten. Csontos nagy kezit- csókolommal köszönt otthon, és a mama nem oltotta el a szobájában az olvasólámpát, addig amíg a fia — néha csak hajnalban — haza nem ment.

Az árkád alatti cigarettaautomata nem működött. Az italboltból éppen kirúgtak egy autóbuszkalauzt, és nagy zörgéssel lehúzták mögötte a redőnyt. A kalauz a tenyerében fekvő két forintot nézegette mély fájdalommal, aztán tétován Csontos arcába sóhajtott.

Csontos fékezett, és oldalazva kikerülte a kalauzt. Mondott egy régi viccet is, a hosszúlépésről meg a házmesterről, ahogy tovább mentek. Sötétkék volt az este. Elzörgött egy villamos, az út közepére belógó fénycsősort meg-meghimbálta a szél.

Az Astoria-saroknál három hófehér pulóveres, fehér nadrágos, nyúlánk fiatalember nézegette a drogéria kirakatát. A Séna kezében levő hálóból kiesett egy doboz májkrém, és elgurult a járda széle felé. Az egyik fiatalember lehajolt érte.

— Thank you — mondta Séna. Aznap érkeztek angol sportolók Budapestre. A fiatalember válaszolt valamit, azt egyáltalán nem értette.

— Szóval, most lemész Tállyára, és reggel visz- szajöttök? — Csontost, úgy látszott, nem hagyja nyugodni a kérdés.

— Golopra.

— Hogy mi?

— Golop. Az egy megállóval odébb van. Mire Viki Tállyán felszáll, én már a vonaton leszek, visszafelé. Ez benne a meglepetés. Ha csak Miskolcon várnám, ahogy megbeszéltük, mehetnék reggel, a hatórai gyorsvonattal.

— Ritka egy marha vagy — mondta Csontos elismerően.

Felszóltak Csontos mamájának, megettek néhány karaj körözöttes kenyeret zöldpaprikával, azután gyalog mentek, végig a Rákóczi úton. A Keleti pályaudvar homlokzatán éjfél előtt egy percet mutatott a nagyóra, mikor odaértek.

— Siess — mondta Csontos. — Szevasz.

— Szevasz. Hétfőn felnézek.

A vonat a második vágányon állt, messze elől már ott volt a forgalomirányító a palacsintasütőjével, és a kalauz sorra csukta be a hátulsó, fülkés kocsik ajtaját. A folyosókon is emberek álltak, végig. Előreszaladt, és fellépett az egyik nyitott peronú, ódon, termes kocsira. Mire a rácsajtót lecsukta maga mögött, indult is a vonat. A peronon két katona állt, egy kordkabátos paraszt, demizsonnal a lábánál, egy vasutas meg egy lány. A kocsiba vezető ajtót elállták, de néha, amint valaki átvergődött a tömegen a másik kocsiba

menet, lehetett látni, hogy bent már állóhely sem igen akad. Itt legalább levegő volt.

Elmaradtak az elővárosok, fekete éjszakában robogott a vonat, olykor szikraeső cikázott el mellettük, hátra, a lemaradó tájba. Hűvös lett, hamar elő kellett szednie a kiskabátját. A katonák a falujukba mentek eltávozásra, rengeteget fecsegted, beszéltek a lánynak, aki egyelőre rájuk se hederített; vásároltak egy-egy üveg sört, a harmadrészét kiitták, és úgy utaztak tovább, jobb érzéssel^ üveggel a kézben. A lány kifelé nézett, a vasutas a parasztbácsi demizsonjára. Egyenletesen csattogott a vonat a sínek hézagjain, jött a kalauz, szó esett róla, milyen sokan utaznak mostanság éjszaka, teltek az órák, tiszta csillagos volt az ég,, hideg volt. Később, amikor már vékony narancssárga csík világított a látóhatár szélén, a vonat megállt néhány helyen, sokan leszálltak, be lehetett menni a peronról. A katonák már előbb elmentek a lánnyal egy másik kocsiba, ugyan a beszélgetésükből kiderült, hogy a lány előbb fog leszállni. Bement ő is, talált egy üres padpárt. A másik oldalra a kordkabátos ember telepedett le a demizsonnal. Hamarosan hárman ültek már ott, iszogattak, csak úgy, az üveg szájáról. Megpróbált aludni, az ülés sarkához támasztott fejjel, hasztalan. Ült hát csak, hátradőlve, nyitott szemmel, pihent. Az ablakokat pára vonta be. Öten-hatan lehettek az egész termes részben. Később öt is megkínálták a demizsonnal, nem fogadta el, aztán megbánta. Nem akarta volna megsérteni őket. Az üveg szája vékony nedvességrétegtől csillogott.

Miskolcon át kellett szállnia, volt egy negyedórája, pogácsát vett a pályaudvari büfében. Kétszer kellett sorba állnia, tömeg volt itt is, sűrű dohányfüst, pára, harsány beszéd, rekedt pályaudvari hangszóró, sörszag, pénzcsörgés.

A szárnyvonalon csak egy félóráig tartott az út: lassan mászott a kis kávédaráló, fel hegyek, kőbányák között. A sziklák meg a föld vörösek

voltak, végig a vasút mellett. Több bánya, ipartelep, efféle, csillekötélpálya után jött Golop. Kétszer megkérdezte a kalauztól.

Az állomás egészen kicsi volt, s még a mellék- helyiség kétszemélyes kátrányfala képezte benne a legjelentősebb technikai vívmányt. Az épületféle mellett gazos udvar tyúkokkal, ól, két disznó. Megkereste a menetrendet; több mint három óra szabad ideje maradt még. Aztán elindult az országúton előre. Egy lány jött kerékpáron, nagy kosár szilvával a kormányán, a bekötőúton a falu felől: piros cseréptetős házak, nagy lombú fák s egy kicsit magasabban apró, tiszta vonalú, vár- szerű templom.

A bekötőút után lefordult a rétre. Beljebb ment, kiválasztott egy vízszintes darabot, ahol nem feküdt elszáradt tehénlepény, s kiskabátját a feje alá hajtogatva lefeküdt. Egészen világos volt már, felszállóban a mezőről a harmat. Fűszag, sehol egy ember, és teljes csönd. Másfél órával később ébredt fel arra, hogy egy lépésnyire a fejétől fekete klottgatyás, fazékfrizurás, négy év körüli kisfiú ül a fűben, és nézi.

— Szevasz, Lajos — mondta a gyereknek. Az fölállt, és elment, lejjebb, ahol vagy tíz nagyobb fiú rugdalt egy gumilabdát. Ha a labda elgurult, billegve utánaszaladt, és visszaadta a legnagyobb gyereknek. Balra, a finoman emelkedő dombháton, három szál tehén bóklászott: azokhoz tartozhatott a kisfiú. Séna elővette a májkrémjét meg a két zsömlét, és megette. Közben nézte a gyerekeket. Elment egy tehervonat, ötvennégy téglapiros, fehér, szürke vagonnal. Gyerekkorában a Kisoknak nevezett kavicsos partdarabon hasaltak a Dunánál, túl a vasúti töltésen, a vízmüvek mellett, és számlálták a tehervonatok vagonjait: harminchárom, harmincnégy ... Most már meg fogja számlálni mindig, ha tehervonatot lát, ezt tudta. Ötvennégy vagon, az nagyon szép szerelvény volt. „Csak egy mozdonya van“ — gondolta. Még mindig volt másfél órája a személyvonat érkezéséig.

Egészen felhangolta ez a szerencséje a vagonokkal, jó dolgokra gondolt, és egy kicsit türelmetlen volt már. Amikor idefelé jöttek két héttel ezelőtt, kint álltak a vonat folyosóján, és a Granadát énekelte Vikinek. Délelőtt volt, fiatal pár utazott velük a kupéban, szemre házasok, Miskolc felé, valahogy úgy képzelte, hogy Görömbölytapolcára. Egy vállra való kék táska volt minden csomagjuk.

— így kellene utazni. — Ezt Viki mondta akkor.

Nézték a jól öltözött, barna öltönyös- fiút —

huszonöt körül lehetett, és a lányt, fehérrel szegett, sima kék ruhájában. Hácnm-négy képeslap volt a párnál, egy könyv, néha halkan beszélgettek, sonkás szendvicset meg frissítőt vettek a mozgóárustól, egyszóval úgy utaztak, békében. Ok ketten próbálták kitalálni, kik lehetnek, és sejtették, hogy túl jót gondolnak. Értelmiségit vagy színészt, ilyesformát. Később kiálltak a folyosóablakhoz, és ő a Granadát énekelte. Énekelhetett hangosan a robogó vonaton, nem hallotta más, csak Viki, és neki énekelni egészen más do- íog volt. Meg a szám maga sem volt rossz, úgy, ahogy Frankie Laine szokta énekelni, amint rohant mellettük vissza kalászsárgán, zölden, vörösen a nyári vidék.

— Az a jó — mondta a lány ott, a vonatablaknál, ahogy ő átfogta a vállát —, hogy most nem tudom elképzelni, hogy jöhet olyan idő, amikor te nem énekelsz mellettem, ha valahova utazom.

Két hete volt ez. Miskolcig kísérte el, ott még feltette a bőröndjét a kisvonatra; Tállyán már az állomáson várták a lányt a vidéki nagybácsik. Ahogy a kávédaráló cammogva elindult, Viki mélyen kihajolt az ablakon, úgy integetett. Sokáig látta még a napszítta szőke fejet a fekete keretben. Azután egyedül volt.

Autóbusszal kellett azon a napon továbbmennie a városból, föl, a hegyek között fekvő turistaházba. Otthon azt hazudta, hogy háromnapos kirándulásra megy az egyetemmel, így szerzett pénzt vonatra. Ezt a három napot még ki kellett húznia.

Kiment tehát a vasútállomásról, át a nyüzsgő, poros, meleg városon. A busz végállomása a piac mellett volt; sokan vártak a környék falvaiba tartó járatokra. Kofák ültek lekötözött kosaraik között, bajuszos bácsik, fehér zoknis, maszatos gyerekek, cigányasszonyok mintás szoknyában, szennyszürke blúzban. Időnként előregördült egy zöldes színű busz, a hangszóró recsegve bemondta, hova megy, az utasok az elülső ajtaja felé türemkedtek; aztán az állomásépületből előkeveredett a kalauz, odakiabált a sofőrnek egy számot, felkapaszkodott, bevágta az ajtót, és az autóbusz újbóli dübörgéssel elindult útjára, hegyek, üdülők, kis falvak közé. Olykor üzeneteket is közölt a hangszóró, meg a helyi rádió híreit, és ezekből kiderült, hogy ott mindenkit Tótnak hívnak.

Két héttel ezelőtt történt. Kora délután lett, mire a kanyargó szerpentinen, fenyőerdők között, Hollóstetőre ért az autóbusz. A turistaház éttermében, a fehérterítős asztalok egyikénéi három férfi ült egy üveg bor mellett. Az egyik zöld kalapban, vadászruhában volt; a másik kettő kockás ingben, ezek erdőmunkások lehettek. Ö jelentkezett a cédulájával a pult mögött álló fehérköpenyes gondnoknál, aki megmutatta neki az ágyat egy különálló faépületben. A nyolcágyas emeleti terem többi ágya üres volt.

Még aznap délután nagyot járt a hegyen, vágott egy botot, és lejutott az erdőgazdasághoz. Az épületek mögött, nyitott kamrafélében vékony arcú, barna férfi ült egy fatönkön, a keze ügyében puha fedelű könyv. Ö egyszerre arra gondolt, hogy milyen nagyszerű magányban lehetne élni egy ilyen helyen, csöndben, egyedül az idővel, és lejárni a faluba, ha valamire szükség van. Egyáltalán, kitűnő dolog lehet lejárni dolgokért valahonnan. Később eltévedt az erdőben, már sötétedett, sehol senki; nyomasztotta a helyzet, de úgy egy órai bolyongás után meglátta, merre ritkul a fák hegye a fekete ég hátterében, és kijutott az országúira, messze a menedékház fölött.

Másnap aztán elment Lillafüredre, az országúton, nyolc kilométert. Csak a botot vitte, és jó ütemben haladt végig. Üres volt az országút, magas sziklafallal egyfelől. Egy helyen cigánycsalád ült az út melletti tisztáson, pislogó, füstölő tűzrakás mellett, ettek, őt megnézték. Déltájban ért be, vasárnap volt, az üzletek zárva, kirándulóbuszok, rengeteg ember. Nézelődött, leült a parkban a napon, és kivett egy csónakot is, egy fél órára, evezett a délutáni szűrt napfényben, elment a tó néptelen túlsó végébe, ahol behajlik a sziklafal a borzongó víz fölé, aztán jókor elindult vissza a turistaházba.

Az alatt a három nap alatt nem ment át az éttermi részbe. Egyedül volt, és nyomorultul hideg tudott lenni esténként. Májkrémen élt, ami nem rossz. Egy-egy teát szeretett volna leginkább, egy negyven lett volna rum nélkül, de a háromforintos csónakbérlettel erősen megcsappant a pénze; nem tudta pontosan, mennyi az ára Egerig, és félt, hogy néhány fillér miatt gyalog kell lemennie negyven kilométert. így hát nem vett semmit, és igyekezett nem összeakadni a gondnokkal, akinek nyitott, piros sportkocsija a ház mellett állt az erdei úton. A második éjszakára betettek mellé a terembe egy házaspárt, turisták voltak, késő este jöttek motorral. Harmadnap kora reggel kiment a buszhoz, ott kiderült, hogy marad valami pénze. így Egerben a vasútállomás felé vezető széles fasoron vett két pogácsát.

Egerből hazautazott, aztán elvánszorgott két hét Budapesten, kongva, semmivel, este átballagtak Pestre Csontossal, és most itt volt. Felállt a száraz fűről, leverte a nadrágját, és lassan visszasétált az országúton a kis állomásépülethez. Időközben reggel lett. A gazos udvarból, a disznóól mellől, kékruhás, lenszőke kislány bámult kifelé; aztán hívták a ház mögül, és beszaladt. Egy negyedóra múlva megjött a vonatja. Fölszállt rá egy piroskendős asszony is, gyerekkel. Ö egyedül volt az egész sárga fapados kocsiban. Néhány perc — épp hogy a jegyét kezelte a csapódó faajtók között hátrajövő kalauz —, és Tállyánál lassított a szerelvény. Kinézett, öt nem lehetett látni lentről. Viki a rokonokkal két kocsival előrébb várt. Amikor a két néptelen vagonon át előreért, a kislány, a karcsú, drága alakjával, a világosra fakult vászonruhájában, szőkén, mint a nyár, az ablaknál állt a folyosón, és kihajolt. Újra elindult a vonat. Elölről jött a kalauz — vékony, derűs fiatalember a fekete egyenruhában —, és a jegyet kérte. Sénára emlékezett a fapadosból. A lány, ahogy a kistáskája fölé hajolt, nem nézett oldalt, ahol Séna állt. Miskolcra várta csak. Utána bement a fülkébe, és leült az ablak mellé.

Aztán volt egy pillanat: a kalauz elmenőben megállt, visszanézett: ez a kocsi párnás volt. Séna a nyitott fülkeajtónak dőlt, a tarkóján érezte a kalauz tekintetét, s tudatának hátulsó rétegeiben erőtlen figyelmeztetés jelentkezett: talán nem is szabad ide átjönnie. De az egészre nem tudott figyelni, a lányt nézte a barnacsíkos, kopott bársonyülés keretében, egy szó nélkül. Viki nem tudta még, hogy ott van.