Új Szó, 1972. június (25. évfolyam, 127-152. szám)
1972-06-04 / 22. szám, Vasárnapi Új Szó
S panyol front, június hó. — A vezetőnk kiadja a parancsot. „Gyorsan, erőltetett menetben előre, nagy szükség van ránk, a fasiszták erősen támadnak!“ Mindig és mindig közelebbről halljuk a puskák ropogását, a gépfegyverek kattogását, közben egy-egy ágyúlövés egészíti ki a szörnyű koncertet. Mindnyájan fölismerjük a helyzetet, és a parancsnak gyorsan engedelmeskedve elhagyjuk minden olyan holminkat, ami akadályozza a gyorsabb menetet. Sokan még köpenyüket Is ledobják, csakhogy könnyebben menjenek előre, segítségül azoknak a bajtársaknak, akik az első vonalban szorongatott helyzetben vannak. Rajok fejlődnek géppuskák szerint, „Előre!“ „Avanti!“ „Dopredu!“ — hangzik több nyelven a parancs. A kezek görcsösen markolják meg a fegyvereket. Az arcokon az elszántság erős vonalai jelennek meg. Már senki som érzi az előző napok állandó készültségében és az útban töltött éjszakák fáradalmát. Nem érezzük a kínzó szomjúságot sem, mely az erős napsütésben elviselhetetlenné válik. A géppuskák és töltények nehezek, de mindezt most elfelejtjük, csak egy gondolat fűt: előre! előre!! Feküdj! Előre! És ahogy mi nyomulunk előre ugyanúgy támadnak a fasiszták. Még gyorsabban menetelünk. Feküdj! Előre! Változnak a vezényszavak, M. hadnagy parancsai. Megkérdem a parancsnokot, miért nem lövünk mi is, hiszen a fasiszták egész golyózáport zúdítanak mireánk? Ö erre azt feleli: „Kire fogsz lőni, hiszen úgy futnak, hogy nem lehet őket látni sem“. Persze erdőben nem is lehet látni, csak a távolodó lövöldözésekből tudjuk meg, hogy futnak. Az erdő ritkul, hegyek és egy-két falu körvonalai kezdenek előttünk kibontakozni. Előnyomulásunk megakad, szóval- itt vannak beásva. A rajparancsnokok állásokat keresnek a géppuskák részére, hogy felvehessük a harcot a fasiszták jól kiképzett frontja ellen. De az ellenség is felismeri a helyzetet és egyre-másra szállítják, a szemünk láttára, az erősítést páncélautókkal és tankokkal. „Nézd testvér, hogy kúszik föl az árkon, no megállj! — bumm! — „No ez felfordulť‘1 — mondja Árpád. „Nézd, a második, ennek én adok nem tel“ és vitatkozni kezdtünk, míg végre megegyezünk és várom, hogy közelebb jöjjön. Bumml — Láttad? Ez se lő már többet! „Nézd csak Pista — a hegyaljában! Látod? Odafigyelj, egész szépen lehet látni, amint a teherautókból kiszállnak.“ Irányzók 800 méter, cél az ellenség, tüzeljl Pillanatok alatt bemérem a távolságot, gépfegyverrel tra-ta-ta-ta ... Nézd, hogy hullanak! Jól van Pista, csak figyelj további Megint egy autó. tüzelj! Tra-ta-ta-ta ... és így folyik a harc estig. Akkor jön a parancs, pár métert visszavonulni az erdő szélére, mert itt rossz helyen vagyunk. Átveszem a két raj vezetését parancs szerint. Utánam, Indulj! Hátunk mögött berregnek az autók, messziről villog reflektorlámpájuk. — Te, Lajos, nincs nekünk tüzérségünk, hogy Ilyen nyugodtan jönnek a nyomunkban? — kérdem a szakaszparancsnokot. És ugyanezt a kérdést hallom társaimtól, ahogyan egymástól kérdezgetik. Csak később tudjuk meg, hogy a tüzérség másnap délután érkezik. Szóval vissza az erdő szélére. A géppuskákat tüzelésre készen állásba helyezzük. Az egyik géppuska kezelője, a kis Gabi, fiatal, zömök földmunkás gyerek. Első társa Poldi, Idősebb kőműves, világháborút átélt fiú és Pepo. „Aludjatok kicsit, míg lehet, ti fiatalok vagytok, — mondja Poldl. De az éjszaka hideg, ködös, nedves. Dider- günk. Most jó volna a köpeny, amit elhagytunk. Nem számítottunk rá, hogy Ilyen hidegek lesznek az éjszakák. — Magyar szakasz! Négy embert őrségre. — Jancsi mindjárt JelentkeEgykorú felvétel a csehszlovákiai interbrigadisták Ziika századáról, melynek Fábry István elvtárs egyik politikai komisszárja volt. zik, meg Feri és két társa. Utánam indulj! Beszélgetni csak nagyon halkan lehet, nehogy eláruljuk a helyünket. Cigarettázni sem szabad, mert ezt messzire lehet látni és a repülők könnyen észre vehetnék. így az éjszakánk egyik felét dideregve, álmatlanul töltjük el. Úgy két-három óra felé járhat az idő, mikor jön M. hadnagy: — Gyorsan menj és hozd be az őrséget Pista, de gyorsan! Nem gondolkodom, máris indulok, csak út közben töröm a fejem, miért olyan sürgős? Figyelek jobbra, balra, de nem látok semmi mozgást. A sötétben majdnem nekimegyek az őrségnek, gondolataimba merülve. — Jancsi, te vagy az? Igen! — feleli. Utánam, futólépés, indulj! — tolmácsolom a vezényszót, parancs szerint. Mi az, futunk? Igen és máris indulunk! Jön az ellenség? Csak jöjjön! Vezényszavak hangzanak, persze suttogva, irányzók tisztáson a domb, jobban figyelek és kiveszem egyes emberek alakját. Szóval jönnek, támadnak, adjuk szájról szájra, csak jöjjenek, készen vagyunk. — Tüzelj! Strielaj! — és egyszerre, mint a földrengés, fut végig az éjszaka csöndjében a pokoli lárma. A gépfegyverek irtoztatóan ontják a golyókat. Nem sikerült a fasiszták rajtaütés- szerű támadása A gépfegyverekben a víz felforrott. — Tüzet szüntess!“ — Fegyverirányzék 800 méter! Tűz, szóval futnak. — Tüzet szüntess! — Gép- fegyver-irányzék 1000 méteri Visszavertük őket, fut át mindnyájunkon a megkönnyebbülés gondolata Magyarok előre! Hajnalodni kezd, megszűnik a lövöldözés — pihenj!... Hat óra táján jön a batalion parancsnok: négy magyar fiú előőrsnek! — hangzik a parancs. Mire én és a kis Jancsi, meg két társunk elindulunk vigyázva, nehogy meglepetés érjen. Figyelünk jobbra, balra de az ellenség nem mutatkozik. Felkutattuk az egész terepet a dombig, de sehol senki. A támadás megindul: — Magyarok előrel — kiáltja a parancsnok tört magyarsággal és jó hangulatban megyünk. Hop, de mi a fene, hol jár itt az erdőben autó? Tankok! De kié? Már kezdünk bosszankodni, hogy nincs kézigránátunk. Jönnek a tankok, félelmetesen közelednek. A domb mögül kiáltás hallatszik. — Tankok után balra indulj előre! Szóval a mieink, ennek nagyon megörülünk. Előre, előre hallatszik minden oldalról. Az izmok megfeszülnek, az izzadság végigcsurog az arcunkon a gépfegyver és a töltények súlya alatt. Előre, előre! Nem érezzük a fáradságot. Már elértük a dombok alját, még mindig nem lőnek. — Előre, fel a dombra! — hangzik a pa rancs. A dombra felérve meglassítjuk előrenyomulásunkat és egyik kőrakás mögé helyezzük a gépfegyvert. Mi hárman, M. hadnagy, a kis Jancsi meg én kicsit jobbra megyünk. Ide a gépfegyvert! — adja ki a parancsot M. hadnagy s máris Indulok, hogy továbbítsam a parancsot. Visszaérek a fiúkhoz ... ssz zzz ... — zzz ... brumm! Lehasalunk, mi az? Kisebb ütéseket érzünk a hátunkon, egy gránát pár méterre elénkbe vágott, körülnézek, nincs sebesült közöttünk. Utána, mint a mennydörgés megszólalnak az ágyúk, és gépfegyverek, aknák robbannak. Mi ez? Hogy lehet ez? — kérdem magamtól, hiszen egy órával ezelőtt Itt jártunk. Tőrbe csaltak! — Szikrázik át agyamon a gondolat. „A rozsnyói hegyekre gondolok .. .** Jaj, a lábam! Mi az Gyurka, megsebesültél? — Igen, a térdem! vissza, vissza, de hogyan keresztül a dombon? Jaj, a lábam, a kis Jóska felkiált. Pillanatok alatt átgondolom egész életemet, gondolok a szüleimre, kedves barátaimra, a kedves rozsnyói hegyekre, ahol nevelkedtem, és gon dolok az egész emberiség sorsára, a mi szent ügyünkre! Innen nincs me nekvés. Befúrjuk fejünket a földbe, körülöttünk porzik a föld az ellenséges golyóktól. Kínos percek ezek. Fölvetem a fejem, friss levegőt szívok és körülnézek. Két sebesült társam jajgat és mi nem tudunk segíteni, hiszen mindnyájunkon segíteni kellene. Tőlünk 100—200 méterre az erdő. — Fiúk, ha elérjük az erdőt, megmenekültünk! Meg kell próbálni! Pista indulj! Hason csúszva indulok, utánam Jancsi. A szám tele agyaggal, kínzó szomjúság gyötör. Még öt méter és megmenekültünk. Közben körülöttünk gránátok robbannak, gépfegyvergolyók verik fel a szántás kiszáradt porát. Hárman szerencsésen felérünk az erdőbe, öten visszamaradtak. Kiáltunk nekik, de a pokoli lármában nem hallják. Jobb felől megérkezik M. hadnagy: — Hol vannak a fiúk és a gépfegyvertalp? Ott maradt! Minden töprengés nélkül indul a legnagyobb veszély közepette. El is hozta a talpat, Karcsinak is két könnyebb sebesüléssel sikerült megmenekülnie. Teljesen kimerülve vonszoltuk magunkat vissza a csapattestünkig. Éppen evés közben találtuk embereinket. Többen hiányoztak szakaszunkból. Az Árpád, a kis Jóska, Gyurka, meg H. Miklós ottmaradtak. Zzz... zzz... zzz... brumm! egy gránát, tehát megtaláltak. Balra! Balra! — hangzik a parancs, — míg be nem lő a fasiszták tüzérsége. Z-zzz- z- ... brumm ... Lehasalok az egyik fa tövében bajtársam mellé és ahogy a gránát felrobban, mind a ketten felemelkedünk. Gabi, te vagy az, élsz még? És Poldi, meg a Pepó, ők is ott vannak! — feleli Gabi. „No passaran“! Este ötig tartott az ágyúzás de az állásainkat nem hagytuk ott. Tanktámadás! Fiúk kitartanil „No passaran!“ Ennél a tanktámadásnál három tankot elfogtunk, kettőt felrobbantottunk. Szerencsésen visszavertük a támadást, az éjszaka kisebb támadásokkal telt el. Nappal váltakozó szerencsével folyt tovább a harc. Az egyik támadásnál megsebesült bajtársamat vállamon vittem, mikor hirtelen egy hatalmas ütést éreztem a bal combomon. Megtántorgok, két-három lépés és le- esek. Mi az, megsebesültél? — kérdi M. hadnagy. — Azt hiszem, Igen! Jancsi gyere, de gyorsan, Pista megsebesült Hű, mi ez? Hogy kerülnek oldalunkba a fasiszták? — Birsz csúszni testvér? — igen! Akkor gyorsan segítsük a másik bajtársat. Nehezen megy a csúszás. Fáradság a fájdalommal egyesülve, borzasztói... Szanitécek érkeznek, fölveszik az egyik súlyosabb sebesültet és elviszik, engem pedig M. hadnagy és Jancsi támogatnak. Alig lépünk egy párat, Jancsi leesik. — Ej- ha, testvér, mellbe kaptál? Pár perc múlva őt Is elviszik. Aztán csak egy kisebb kórházban találkoztam vele, megörültem, mikor megtudtam, hogy sebesülése nem súlyos. Most már újból egészséges vagyok és várjuk az új beosztásunkat, újra ki a frontra ... FÁBRY ISTVÁN 1937. júl. 13. 3. p. A rozsnyói Fábry Pista levele a spanyol front harcairól
