Új Szó, 1972. június (25. évfolyam, 127-152. szám)

1972-06-27 / 149. szám, kedd

JEGYZETEK CSUPÁN EGY KILÓ KENYÉR? Minap a sütő- és édesipari termékeket árusító forgalmas belvárosi üzletben álltam a ve­vők sorában. Előttem két szok­ványosán szépített, szokványo­sán jól öltözött fiatal nő vásá­rolt. Az egyik 25 császárzsem­lét és egy kilós kenyeret kért. Amikor társnője szatyrába szórta a zsemlét, kettő a lábam elé pottyant. Felemeltem s az oda­tartott szatyorba tettem. Ezzel bájos filmsztármosolyt és he­lyeslő biccentést érdemeltem ki, ami felbátorított néhány szóra. Megköszöntem, hogy így legalább egyszer alkalmam adó­dott tapintással meggyőződnöm friss-e a zsemle, majd megkér­deztem, melyikük névnapját ké­szülnek megünnepelni, s lesz-e egyéb harapnivaló, no meg itó- ka is. „Lesz“ — csicseregte, „de nem névnapra, hanem igaz­gatósági tanácskozásra kell“. Megértettem, hogy kétségkívül két, a munkaerő-gazdálkodás tervében megindokolt, magasabb fizetési kategóriába sorolt, nél­külözhetetlen (!!!) „titkárnőhöz“ van szerencsém. Ez a ragyo­góan fiatal, szemmel láthatóan munkabíró kőt hölgy nyilván utasítást kapott arra, hogy egye­sült erővel végezze el a legfel­jebb 2—3 kilós bevásárlás szerfe­lett munkaigényes műveletét. Miközben eképpen elmereng­tem a csinibaba titkárnők meny­nyi sok mindenre kiterjedő munkaköréről, az egyik így Színhely: forgalmas belváro­si (Duna utcai) mészárszék és hentesbolt. Itt is szokványos — de némileg kurtább — sorban lépegetnek a vevők a pult elé. A várakozókat bizonyára megör­vendezteti a bejárattal szem­közti falra erősített rajzlapra, szakavatott kézzel formált be­tűkkel rótt, messziről is köny- nyel olvasható figyelmeztetéte: Felajánljuk szolgáltatásunkat, kívánság szerint lehántjuk a kilogrammonként 26—32 ko­ronába kerülő szalámi kiló­ját 1.— koronáért. 33--60 2.— koronáért 61—75 3.— koronáért 90 4.— koronáért Ennek a meghökkentően le­leményes újításnak, illetve en­szólt az enyhén mondva koros elárusítónőhöz: „Adjon blokkot. Nem kell a bevásárlást részle­teznie, csak a végösszeget írja oda.“ A szokványosán sorban álíó vá­sárlóközönség szokványos türe­lemmel vagy türelmetlenséggel (egyre megy) várakozott, amíg lassan de biztosan elkészült a kívánt cédula. Csakhogy ... A valószínűleg különmegbí­zott csinitltkárnő zöldes—kékes —feketén árnyalt szeme szikrát szórt. Néhány lépést hátrálva magához ráncigálta társnőjét és felháborodva sziszegte: „Ez az öreglány egy tehén. Minek a francnak szövegelte tele, még­hozzá tételezve ezt a koszos flepnit? Én jót akartam, de saj­nos mégis meg kell fizetned a kenyér árát!“ Nem tudom, milyen ördög bújt belém, és késztetett a vak­merő kérdésre: „Máskor nem kell megfizetnie?“ „Na hallja“ — vágott vissza „talán nem szolgált rá erre a vacak kiló kenyérre sem?“ Vulumikor régen — és én még emlékszem erre — előfordult, hogy nyomorgó emberek néha el­emeitek a boltban egy kilós ke­nyeret. De jaj volt a tolvaj­nak, ha rajtakapták. Néhány napig vizenyős rabkoszttal csil­lapíthatta éhségét. nek az eddig párját ritkítóan új keletű szolgáltatásnak ilye­tén közzétett felajánlásai némi óvatosságra intett. „Mit kell fi­zetnem 10 deka szalámi felsze­leteléséért, megméréséért és pa­pírba csomagolásáért!“ — kér­deztem. „Semmit“ — válaszolta mosolyogva a tréfát értő eláru­sítónő. „Erre még nem kaptunk utasítást“. A pénztárosnő színe elé kerülve sem hagytam abba kíváncsiskodásomat. Érdeklőd­tem, hozhatok-e lehántásra má­sutt vásárolt szalámit is, és ha tegyük fel egy olyan rúd szalá­mit vennék, amely kb. 2 1/2 ki­lós, akkor minek hántatnám le az egészei egyszerre, hiszen így már nem lenne tartós, de ha az említett rúdból mondjuk 20 dekát le akarnék hántatni, ak­kor milyen összeget kell ezél't a műveletért leguberálnom, és ki fogja ezt gyorsan s pontosan kiszámítani stb. Különösen az érdekelt, mi indokolja a felaján­lott szolgáltatásért lépcsőzete­sen megállapított taksát, hiszen egy-egy kiló potom áron kap­ható, silány szalámi vagy fino­mabb, tehát drágább belföldi, il­letve méregdrága importált sza­lámi lehántása azonos, esetleg csaknem azonos művelet, ha pe­dig egykutya, hát akkor? A pénztárosnő sebesen blokkolta az elárusítónők által leblokkolt összegeket feltüntető blokkok alapján áruátvételre jogosító pénztári blokkokat (ugye ez is milyen leleményes) és csak fél- füllel hallgatta rendületlen du- ruzsolásomat. Néha méltatlan­kodva csóválta a fejét, végül pedig megszólalt: „Ott a fő­nök, kérdezze meg tőle ... ezt felülről elrendelték,... én nem tudom miért... ‘ A főnök azonban éppen a tőkehúst darabolta fel egy ha­talmas bárddal, így hát jónak láttam, ha nem zavarom mun­kájában. Mégis furdal a kíváncsiság, vajon ki és miért fedezte fel ezt a szokatlan bevételi for­rást? Újítási javaslat, szocialis­ta felajánlás a megfricskázható vásárlóközönség érdekében? A felsőbb irányító szerveket felfi­gyeltető jelentésben foglalható pa pí r osha t á r oza tr a a 1 a pozott vadonatúj szolgáltatás? Vajon hányán és hányszor veszik majd igénybe? Mennyi munka­időért járó, milyen bérösszeget kalkuláltak az illetékesek az ilyen szolgáltatásokért várható tiszta nyereség (nem bevétel) fejében? Ki igényelte ezt a szintén racionalizálást? Valamikor régen — és én er­re is emlékszem — gyakran elő­fordult, hogy a vevőket saját érdekében készségesen kiszol­gáló hentes megkérdezte: „Le­hántva tetszik a szalámit? Mennyit szeleteljek fel a rúd­ból?“. Stb., stb. És ezt az ingye­nes szolgáltatást a hentes és a vevő egyaránt s mindenkor ter­mészetesnek tartotta. KOLÁR MARCEL LEHÄNTVA TETSZIK? Lakóház és magatartás Szocialista társadalmi rend­szerünkben a lakásgazdálko­dás állami feladat. Célja a la­kásszükségletek kielégítése, a lakásalap fejlesztése, megóvá­sa, karbantartása, a lakásvi­szonyok fokozatos megjavítá­sa. Magában foglalja a fejlesz­tést (építést), a megóvást (fenntartás, karbantartás) és az elosztási (a lakások hasz­nosítását). A Szlovák Szocialista Köz­társaságban 16 lakásgazdálko­dási vállalat és 112 házkezelő- ség 14 588 lakóház 181 771 la­kásegységéről gondoskodik. Ezeket a szervezeteket a nemzeti bizottságok plénumai és tanácsai irányítják, de ez az irányítás nem eléggé komplex, hiányzik a hatáskö­rök szimbiózisa. Az SZSZK kormányának 1971. szeptember 15-i 289. szá­mú határozata nemcsak a fen­ti hiányosságokat megszüntető intézkedéseket követelt a nem­zeti bizottságoktól, hanem hangsúlyozta a karbantartó és javító munka fontosságát is. Ennek anyagi feltételeit egyre nagyvonalúbban bizto­sítják: 1966-ban az egy lakás- egység karbantartási költsé­geire előirányzott összeg 866 korona, 1971-ben pedig már 2008 korona volt. Sajnos en­nek ellenére az a helyzet, hogy a helyi építőipari szer­vezetek az utóbbi években egyre inkább idegenkednek et­től a munkától, holott a már említett kormányrendelet ér­telmében a lakásállomány ja­vítását és karbantartását t e 1- j e s mértékben és az igé­nyeknek megfelelően a helyi építőipari válallatoknak kell elvégezniük. Mivel azonban ezek egyre nagyobb mérték­ben térnek át az építkezési beruházásokra (elsősorban a rentabilitást tartva szem előtt!) a házkezelőségek kénytelenek saját karbantartó­kat alkalmazni. (Az SZSZK- ban 1971-ben a házkezelősé- gek kötelékében 2471 karban­tartó dolgozott és 1975-ben számuk eléri a 29110 főt.) Ezek olyan objektív nehéz­ségek. amelyek most foglal­koztatják az illetékes szerve­ket és már a közeljövőben számíthatunk bizonyos kedve­ző Intézkedésekre. De a laká­sok, lakóházak műszaki álla­potával kapcsolatban nem fe­ledkezhetünk meg a szubjek­tív tényezőkről sem. Ha valaki egy üzemben szán­dékosan megrongál egy gépet, akkor meg kell fizetnie az okozott kárt, és az ügyészség hivatalból vádat emel ellene. Sőt azok ellen is, akik a szán­dékos rongálást látták, tűr­ték, nem akadályozták meg. De ha valaki egy lakóházban szándékosan (rossz kedvé­ben, mérgében, vagy „hecc­ből“) letöri a kapu kilincsét, betöri a lépcsőház ablakait, bárgyú, ostoba, trágár ábrák­kal és szavakkal szennyezi az egy héttel ezelőtt festett fala­kat (nemcsak a gyermekek csinálják!!), azt senki meg nem bünteti és nem kell meg­fizetnie a kárt! Szülők szótlanul tűrik, hogy gyermekük törjön és zúzzon a lakóházban minden törhető! és zúzhatót, és ha valaki ezt kifogásolja, durván és fölé­nyesen kérik ki maguknak a „beavatkozást“ az érinthetet­len magánügynek számító gyermeknevelésbe. De ha ugyanaz a gyermek otthon el­tör egy mustáros poharat, ak­kor anyja-apja megpofozza. Mert a mustáros pohár ma­gántulajdon, a lakóház vi­szont köztulajdon, ami rongál­ható, rombolható és ha a házkezelőség nem távolítja el azonnal az egyéni vandaliz­mus következményeit, akkor már csattan az indulat: „ez csak a szocializmusban lehet­séges ... a lakbért megköve­telik ... de a karbantartást elhanyagolják, mert a lakó csak kutya ...!“ Szép és helyes, hogy az agitációs központok és társa­dalmi szervezetek népszerűsí­tik a kozmikus kutatás ered­ményeit, de jó lenne, ha itt, a mi hazánkban, a mi körze­tünkben, a mi lakótelepünkön segítenének megmagyarázni a szocialista erkölcs alapfogal­mait azoknak, akik még e té­ren erkölcsi analfabéták. PÉTERFI GYULA — Ha Lengyelországból szabadságra érkezett — folytatta Berta —, nagyon csúnya dolgokat beszélt a németekről. Nagyon rosszakat. Most már mindegy, megmondhatom: Valamikor még a Svéd. országba való szökésre is gondolt. Az­tán megkeményedett, mintha megválto­zott volna és csak Ingrid jelenlétében volt a régi Heini. Néhány napra elutaz­ták a hegyekbe és nagyon boldogan tér­tek vissza. Emlékszem arra is, amikor Heini visszatért Lengyelországba. Akkor is ott voltam az állomáson. Ingrid sírt, bár ő sohasem szokott sírni, aztán meg, amikor a vonat eltűnt, őrjöngő gyűlö­lettel robbant ki. Olyan hangosan be­szélt, hogy féltem, el akartam szökni tőle. „Gyűlölöm a ti Németországoto­kat — kiabálta —, gyűlölöm a háború­tokat! Uralkodni akartok a világon és az embereknek csak szenvedést tudtok hozni. Másoknak is, saját magatoknak is. Németországot megsemmisítik és minél előbb, annál jobb!" Néhány nap múlva hírt kaptunk ar­ról, hogy Heini Varsóban elesett. A len. gyelek ölték meg. Alig ismertem Ing- ridra. Énekelt, egyetlen napra sem sza­kította meg a fellépését —, de tulaj­donképpen csak a színház létezett szá­mára. Bezárkózott Heini szobájába és senkit sem engedett be. Aztán vissza­tért Svédországba. Amikor nyáron is­mét visszatért, még csak fel sem hí­vott. Az Állatkert mellett egy lokálban találkoztam vele, egy SS-tiszt társasá­gában volt, azt hiszem Schabe társasá­gában. Részeg volt. Hozzám futott. „Hei­ni halálát meg kell bosszulni — mond­ta, mielőtt üdvözöltük volna egymást. — Én majd megbosszulom. A világ aljas és rettenetes, főbb, ha nincs illúziónk.'4 Kloss még megkérdezte, gyakran mu­Fordította: Bába Mihály tatkozott-e Ingrid SS-tisztek társaságá­ban. Igen. Néhányszor magához kéret­te Boldt tábornok is, Heini régi felet­tese. És Stolp főhadnagy... az előző napon a színházban volt. — Önnek látnia kellett — mondta, mert Ingridet felkérte táncolni az „Arany Sárkány" -ban. Von Boldt tábornok! Klosst elég ré­gen érdekli ez az öreg porosz, aki, mint tudják, sohasetn viseltetett túlzott szim­pátiával Hitler iránt, ami viszont nem akadályozta meg őt abban, hogy a ve­zér minden parancsát teljesítse. Boldt lerombolta Varsót, Boldt volt a Szovjet­unióban a déli front hadseregparancs­noka. Most áthelyezték az Oberkom­mando de Wehrmachthoz, fontos vezér­kari állást töltött be. Engedelmes és ugyanakkor, mint mondják, egyike volt azoknak a katonai vezetőknek, akik Hit­lerrel szemben álltak, de ezt az ellen­állást a vereség érzése táplálta. Érde­kelhette őt Ingrid? Tehát az Abwehr vagy az OKW ... Vagy talán még léte­zett más lehetőség? Talán Ingrid Kiéld egyszerűen megszökött? Végül — a Gestapo... Müller szerette a provoká­ciót. Nagyon vigyázni kell, hogy felál­lított csapdába ne essen. Szüntelenül figyelte a házat és végül megpillantotta a kijövőket. Elöl jött Schabe, mögötte két S,S-katona Frau Schustert kísérte. Az idős nő egyenesen lépkedett, egy nagy táskát tartott maga előtt, mint valami veszedelmes fegyvert. Mi szüksége van Müllernek erre a le­tartóztatásra? Talán ez a szegény Frau egyszerűen valami feleslegeset mon­dott? Nem volt ideje gondolkozni ezen. Amikor a kocsi elindult, Kloss várt né­hány percet és besurrant a kapun. Fel­tételezte, hogy a gestapósok nem tér­nek vissza azonnal. Tehát lesz egy ke­vés ideje. A lépcsőház üres volt. Sa,át álkulcsával minden nehézség nélkül ki­nyitotta Heini Koetl lakásának ajtaját. A kis folyosón, a szobában, a kony­hában világos volt — a gestapósok nem oltották el a villanyt. Mindenütt szem­betűnő rendetlenség uralkodott: a kony­hában — széttúrt ágy, amelyben bizto­san Frau Schuster aludt, a kredenc nyit­va, az edények, a dobozok, asztalken­dők, az élelmiszertartalékok — szana­szét hevertek a padlón. Hasonló álla­potban volt a szoba is. Kiéld kisasszony személyes tárgyai, melyeket a fiókokból és a bőröndökből szórtak ki, a padlón hevertek. A gesta­pósok szétvagdalták a bőröndöt, felsza kították a kábátok béléseit. Mit kerestek az ügynöküknél? Mit akartak megtalál­ni? Nem bíztak benne? Hiszen lojali­tásának elég sok bizonyítékát adta. Ta­lán egyszerűen feltételezték, hogy talál­nak valamit, ami Ingrid számukra eddig ismeretlen kapcsolatait idézi fel? Mi­lyen eredménnyel járt a házkutatás? Természetesen nem tudta. Letérdelt a padlóra és meg egyszer figyelmesen átvizsgálta Kiéld kisasz- szoriy holmiját. Nem törődött a ruhák­kal és más ruhadarabokkal, hanem csak az övekkel és a csatokkal. Gondosan át­vizsgálta mindegyiket. Végre az egyik ezüstözött csatban megtalálta azt, amit keresett. A gondosan összehajtott pa­pír szövege természetesen sifrézett volt, de a lapocska hátlapján Ingrid kezeírá- sával felfedezett egy nevet: Edmund Kirsthoven. Ismerte ezt a nevet. Kirst- hoven volt az amerikai kémszolgálat ügyvivője Svédországban. Kitől kapta ezt a lapot Ingrid? Ki akart az ő köz­vetítésével kapcsolatot teremteni az amerikai hírszerzéssel? Egy pillanatig tanulmányozta a tit­kos írást, elég könnyűnek látszott, de megfejtésére mégis idő kellett. Gyújtó­jába rejtette a lapocskát, aztán eloltot­ta a lámpát, de már nem volt ideje el­hagyni a lakást. Amikor a kis folyosón állt, kulcscsör­gést hallott. Ingrid? A Gestapo? Kinek lehet még kulcsa ehhez a lakáshoz? Beugrott a konyhába. A nyitott ajtóban a lépcsőház fényében megpillantotta a belépőt. Azonnal megismerte. Stolp fő­hadnagy volt. Von Boldt tábornok adju­tánsa. Ugyanúgy viselkedett, mint korábban Kloss. Becsukta maga mögött az ajtót, a kis folyosót villanylámpával világí­totta meg, egy pillanat múlva meggyúj. totta a villanyt és átkutatja a lakást. Kloss villámgyorsan döntött. Elővette pisztolyát, kibiztosította, halkan surrant előre, olyan halkan, hogy a másik em­ber csak akkor vette észre jelenlétét, amikor megérezte a fém hideg érintését és meghallotta Kloss hangját: — Ne fordulj meg! Kezeket fel! Stolp engedelmeskedett. — Beszélj — suttogta Kloss. ujját ä ravaszon tartotta és Stolp nyakszirtjé- hez nyomta a pisztoly csövét. — Hol van Ingrid Kiéld? — Nem tudom. — Nálad van a kulcsa, semmi sem ment meg. Háromig számolok és lövök. Stolp hallgatott. — Jól gondold meg. Megsebesítelek, aztán ide küldöm a Gestapót — blöf­fölt. Különben biztos volt benne, hogy amaz is fél Müllertől. — Egy-kettő — mondta Kloss és erő­sebben nyomta bőréhez a pisztoly csö­vét. — Nem tudom — horkant fel Stolp —• parancsot hajtok végre. — Kinek a parancsát? Egy másod- percet sem várok. — A tábornokét — nyögte Stolp. Szóvei mégsem tartozik a túl bátrak közé. Boldt helyében én agyonlövetném — gondolta Kloss. Most már tudta, hogy ki akarta felhasználni Ingridet, hogy az amerikai kémelhárító szervek­kel felvegye a kapcsolatot. De Kiéld kisasszony miért nem jelentette Müller­nek? Vagy talán mégis jelentette? — Mit parancsoltak meg itt keresni? Egy pillanatig hallgatott. — Beszélj! — Levelet — súgta Stolp. Kloss már megtudta, amit akart. (Folytatjuk) Andrzej Zbych: KL OSS KAPITÁNY KALANDOS TÖRTÉNETE

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom