Új Szó, 1972. június (25. évfolyam, 127-152. szám)
1972-06-25 / 25. szám, Vasárnapi Új Szó
1972. VI. 25. „Paraguay éjszakái“ volt a címe a lélekbe markoló tangónak, amelyet a Catarutas étterem bárjának félhomályában hallgattunk mi, eléggé tarka újságíró társaság. Hűvös, őszi márciusi este volt. Igen, őszi, mert történetünk színhelye a déli féltekén, az Iguacu folyó partján volt, ahol Brazília, Argentína és Paraguay határai egy pontban olvadnak össze. A Cata- ratas szállót szemelték ki a brazil és a paraguayi államelnök ünnepélyes találkozójának színhelyéül, abból az alkalomból, hogy szertartásosan átadták rendeltetésének a paraguayi fővárost az Atlanti-óceán partjával ösz- szekötő Asuncion—Paranagua autópályát. Míg az elnökök zárt ajtók mögött beszélgettek, az újságírók a szabad időt kihasználva, a bárba tódultak. Tulajdonképpen már nem volt mit tenniük: a szalagokat ünnepélyesen elvágták, az interjúk befejeződtek Fél óra múlva kellett jönnie a repülőtéri autóbusznak. A bárpultnál addig is riporterek csoportja egy fel- sült kollégájukkal élcelődött. A fiatalember valószínűleg a Jornul do Brasil tudósítója volt. B'élórával előtte, az ünnepség befejezése után elébe futott a vigyázz- ba merevedett díszőrség sorai között elhaladó Stroessner paraguayi elnöknek, eléje tartva a mikrofont: „Elnök úr! Mit kíván mondani ebben az ünnepélyes pillanatban, amikor megnyílik a két testvérnépünket összekötő nagyszerű autópálya?“ Pontosabban, ezt akarta mondani, de csak az ünnepélyes pillanatig jutott el... Ebben a percben két jói megterdián őrnél tudakozódtam, kié a csónak. Nem tudta pontosan. Csak azt sikerült megtudnom tőle, hogy a tulajdonos egy fazendeiro, azaz nagy- birtokos, akinek birtoka itt van valahol a folyó mentén. Igaz, az indián azt állította, hogy a tulajdonos minden héten megjelenik a városban, hogy bevásároljon, s nem nehéz rátalálni. Nem nagyon hittem a sikerben, mégis megkértem az indiánt, figyelmeztessen, ha az illető feltűnik. Egy hét múlva hallottam, hogy ismét itt van. — Megtudtam, hogy rendszerint a városi orvossal találkozik. Egy percet sem vesztegetve megtudakoltam a címét, és a közelben kelepcét állítottam fel. A házzal átellenben vagy öt órát várakozhattam a kocsiban, mikor végre kilépett a házból egy férfi, aki csodálatosan emlékeztetett arra a Mengelére, akit egy több, mint 15—20 év előtti fényképen láttam. Gyorsan elővettem a kamerát, és filmezni kezdtem a Mengelére emlékeztető férfit, amint nyugodtan sétált az utcán. Szerencsére nem vett észre. Alig tűnt el szemem elől a háta, kiugrottam az autóból, megkerültem a negyedet, és elébe kerültem, hogy újra filmezzem. Akkor az ismeretlen férfi futásnak eredt. — S van talán minden kétséget kizáró bizonyíték arra, hogy az illető valóban Mengele? dott egyik birtokán, és csak eldora- dói orvos barátjához járt rendszeresen. Schadler nyomon követte Mengele tartózkodási helyeit, s mindenütt igazolták a felvételek valódiságát. Schadler nem érte be ennyivel. Nagy filmet készült forgatni a nácik latinamerikai életéről. Anyagkeresés közben két kollégájával, Herbert Taitz cal és Ted Orlával ismét Paraguayba vetődött. A „Wiking“ nem volt a kikötőben, semmi nyom nem maradt a náci után. Az indián őr elmondta, hogy a motorcsónak már rég nem mutatkozott Eldoradóban. Nyilvánvaló, hogy Mengele megriadt Adolfo fil- mezési kísérleteiről, s elrejtőzött valamelyik birtokán. Adolfo nem sokat időzött Eldoradóban. Arca már többször feltűnt itt, s ez veszélyes volt számára: tövises az útja annak, aki Latin-Amerikában adutokat akar gyűjteni nácikról. Egyszer két izraeli újságíró akart riportot készíteni a brazil—paraguayi határon elterülő náci telepekről. Egy hét múlva a parasztok fogták ki tetemüket a Paranából. Adolfo a vízbe nézett. — Amikor a kikötőből visszatértünk Asuncion belvárosába, váratlanul letartóztattak bennünket. A rendőrök kihallgatásra vittek minket a „delega- cia“-ra. Persze, nem árultuk el utunk igazi célját, azt mondtuk, turisták vaBOIÖCSKA MiMim mm Akik otthonosabban érzik magukat az otthoniaknál 0 Büntetlenül Latin-Amerika földjén 0 Amiről a dokumentumok regéinek mett alak ugrott hozzá Stroessner mögül, és gyakorlott mozdulattal földre terítette a szerencsétlen riportert. A paraguayi elnök közömbösen átlépett rajta, és egy cseppet sem sietve, folytatta útját. — Fasiszták! — jegyezte meg röviden, de találóan Martin Hester, a Die Welt tudósítója. — Engem ugyan nem lep meg, de önök, a barátai (a velünk egy asztalnál ülő brazil újságírókhoz fordult) nyugodtan nevetnek rajta ... Két paraguayi senkiházi brazil földön brazil állampolgárra emelte kezét. S önök még nevetnek rajta!... A brazilokat nehéz kihozni a béketűrésből. Tovább söröztek, s közben szóba kerültek a fasiszták, a nácik, általában a németek, akik a brazíliai—paraguayi határvidéken többen vannak, mint maguk a brazilok és a paraguayiak. Természetesen felmerült az örök kérdés: él-e vagy sem a két fő háborús bűnös — Borman és Mengele? Meddő vita folyt, ködös feltevések hangzottak el. Talán ezért is mondta a Diario de Noticias hallga tag tudósítója, aki az autóbuszban mellém került, lesújtó megjegyzésként kollégáiról: „Ezek mind csak fecsegnek. Én viszont ismerek egy embert, aki ebben a legjobban kiismeri magát. Ö látta Mengelét.. “ Megadta a címét és nevét: Adolfo Schadler filmoperatőr. Rio de Janei- róba visszatérve, felkerestem és megkérdeztem őt, hol és milyen körülmények között látta Mengelét. A KRÓNIKÁS — 1965-ben megismerkedtem Willy Green operatőrrel, aki az Egyesült Államokban „Tengerparttól tengerpartig“ címmel filmhíradót adott ki. ö mesélte, hogy egyszer messziről látta Mengelét, éspedig Eldorado argentin kisvárosban, karnevál alkalmából. Eldorado az Argentínát és Paraguayi elválasztó Páraná folyó mentén fekszik. — Green elbeszélése komolyan érdekelt. Később az Interpol Sao Pau- lo-i osztályán megtudtam, hogy egy Mengele nevű német valóban szerepel nyilvántartásukban, bár nem nyomoztak utána. Azt is közölték velem, hogy Mengele fivérének van egy kis gyára Eldoradóban. — Ezek után elhatároztam, hogy felkutatom a náci orvost — folytatta Schadler —, és üzletembernek álcázva magam, telekvásárlás ürügyével Eldoradóba utaztam. Greentől tudtam, hogy Mengelének van egy Wiking nevű motorcsónakja. Szerencsém volt, Eldoradóban valóban megtaláltam a motorcsónakot. A kikötőben egy inAdolfo szótlanul egy kötegnyi fényképet húzott elő. Az egyiken lila bélyegző. — Ez Mengele hivatalos, az Interpol által hitelesített fényképe. Itt egy másik kép 1958-ban vagy 1959-ben készült, amikor Mengele Stroessner diktátor jóváhagyásával paraguayi állam- polgárságot vett fel. A háború utáni első években különböző neveken bolyongott a latinamerikai országokban. Helmut Gregor Gregory néven sokáig dolgozott az egyik Buenos Aires-i klinikán. Annyira jól ment a dolga, hogy Mengele vakmerő lett, válópört indított, s levelezni kezdett freiburgi ügyvédjével. Ezek a levelek vezették a nyugatnémet rendőrséget Mengele nyomára. Formális tiltakozás az argentin kormánynál, Mengele kiadatásának kérése. Az argentin rendőrség hagyta, hogy Mengele nyugodtan távozzék a vendégszerető Argentínából, s a paraguayi Asunción felé vegye az irányt. Itt telepedett le 1958. október 2-án. Ez a „történelmi“ tény a turisták könyvében a 3098-as szám alatt szerepel. Schadler megmutatta a könyv lapjának fényképmásolatát. Mengele német állampolgárként szerepel rajta 1911. március 16-án született a bajorországi Ginsburgban, orvos-százados, jelenleg üzletember. Megdöbbentő, hogy Mengele nem tartotta szükségesnek az álcázást. Asunciónban az övéinél érezte magát, felhagyott latin-amerikai álneveivel. Nem is tévedett, mert egy év múlva, 1959. november 27-én a paraguayi kormány 809. számú rendeletével fosé Mengele orvos paraguayi állampolgárságot és 3415754. számú személyi igazolványt kapott. Ezzel nyugodtan ellátogathatott a szomszédos országokba. MENGELE NYOMÁBAN Mengele Asunciónban nyilvánosan szerepelt. A nyugatnémet hatóságok végül is 1964. július 16-án kénytelenek voltak ismét Mengele kiadását kérni. Szemtanúk szerint, amikor Eckert Brest nyugatnémet nagykövet elpirulva Stroessner elnök asztalára tette a jegyzéket, a diktátor öklével rácsapott az asztalra, és vésztjóslón megkérdezte: — Tulajdonképpen mit akarnak önök elérni? Azt akarják, hogy megszakítsam kapcsolatainkat Németországgal? Többé nem esett szó a jegyzékről. Igaz, Mengele egy időre eltűnt a kíváncsiskodók szeme elől. Meghúzóban vannak. Brazíliában is vannak olyan pontok, ahol főként német beszédet hallani. Schadlernak igaza van. A háború után itt bújt meg Brazíliában például Herbert Zuckurs, a lettek véres kezű hóhérja. Egy időben azzal foglalkozott, hogy hidroplánjával turistákat szállított, ugyanakkor náci menekülteket vitt át az ország belsejébe. A NÁCIZMUS MELEGÁGYAI Brazília déli államaiban szembeötlő a németek jelenléte. Nova Hamburgu municípiumban még a négerek és a mulattok is kénytelenek németül beszélni. Marechal Rondon várost az ott hemzsegő nácik miatt „negyedik birodalomnak“ nevezik a brazilok. Bajé tartományban van egy német kolónia, amelyben senki sem tud portugálul, s az egyetlen húsz férőhelyes kórházban csak nyolc ágyat vehetnek igénybe brazilok. Brazíliában, Argentínában és más országokban a náci szervezetek mintájára legális és félig legális „társaságok“, „szövetségek“ és „kommandók“ alakulnak azzal a céllal, hogy a „kommunista beszivárgás“ ellen azaz az illető országok haladó erői ellen harcoljanak. Hitler rohamosztagosainak közvetlen utódai az argentínai Tacuara tagjai, a brazíliai CCC (kommunistavadász kommandó), a MAC (anti- kommunista mozgalom), FÜR (egyesült forradalmi front). Amikor egyszer brazil és más újságírók csoportjával Santa Catarina gyünk és riportban akarunk beszámolni egy dél-amerikai autóbuszkirándulásról. Szerencsére nem tekintettek be anyagainkba. Mégis ajánlották, hogy sürgősen hagyjuk el Argentínát. Megkönnyebbülve távoztunk Asunciónba. Adolfo ez alkalommal nem bukkant rá Mengelére, de találkozott egy emberrel, aki nemcsak Mengelét, hanem Martin Bormant, az első számú náci főbűnöst is ismerte. Ez egy paraguayi orvos volt, névszerint Otto Biss. — Neves orvos volt, ismerték egész Asunciónban. Jól menő praxist folytat. Ez a Biss közölte velem, hogy egy ismeretlen, izgatott hölgy kereste fel a lakásán, és sürgős segítséget kért a beteg férjének. A hölgy egy Fernando dela Mora arisztokrata negyedbeli villába vezette az orvost. A beteg nagyon rosszul beszélt spanyolul, és kelletlenül válaszolt az orvos kérdéseire. Biss hirtelen rájött, miért olyan ismerős neki a beteg arca. Az újságban közölt, számos fényképről ráismert. Észrevette, hogy még egy férfi áll az ajtóban. Annak az arca is ismerős volt. Később eszmélt rá, hogy a beteg Martip Bormann, az ajtóban álló ismeretlen pedig Mengele volt. Napok múlva még egyszer fel akarta keresni a beteget, hogy meggyőződjék gyógymódja helyességéről, de a ház üres volt. A villa tulajdonosa közölte, hogy bérlői hirtelen eltávoztak ... Schadler leleplezései világszerte oly nagy visszhangot keltettek, hogy bizonyos láthatatlan erőknek kellett közbelépniük Latin-Amerikában, hogy eltüntessék a nyomokat... Sajtóközlemények szerint Dél-Ame- rikában jelenleg 6—7 ezer náci él, akiknek rács mögött volna a helyük. Amikor 1968 elején néhány brazil lap azzal a kéréssel fordult a biztonsági szolgálat vezetőihez, kommentálják azokat a híreket, amelyek szerint Bormann az ország nyugati tartományaiban bujkál, a válasz az Ultima Hora szerint így hangzott: „Érdeklődéssel figyeljük az ilyen közléseket. Ám az ilyesmi nem nyugtalaníthat minket az ország sorsa miatt, mert ha Bormann él is, már 70 év körüli lehet, az őserdőben rejtőzik, nem fejt ki aktív politikai tevékenységet, így nem olyan elem, oki árthat országunknak“ Ám hadd beszéljen Schadler: — Paraguayi utazásaira alkalmával sok, gondosan őrzött német települést láttam. Egyik kísérőm német volt, s ő mondta, hogy a „harmadik birodalom“ sok tisztje lakik köztük. Különben ilyen kolóniák nemcsak Paraguayállamban körútra indultunk, repülőgépünk késve érkezett az állam fővárosába, Florianopolisba. A repülőtéren a kormányzói hivatal tisztviselői vártak. Ezt egyébként aláhúzom: kormányzói hivatal... Martin Hesterrel, a Die Welt említett tudósítójával éppen autóba ültünk, amikor az egyik tisztviselő mosolygó arccal hozzánk futott. Megragadta a kocsi ajtaját, és az „állam kormánya és népe nevében“ üdvözölt minket, majd beült az első ülésre, a sofőr mellé, és hátrafordulva, ugyanazzal a színpadias mosollyal fecsegni kezdett, nyilván azért, hogy ne tűnjék túl hosszúnak a repülőtérről a városba vezető 50 kilométeres út. Nyilván nem tudta, kik vagyunk, s hogy örömet szerezzen a vendégnek, elkezdte dicsérni Németországot, a német nemzet nagyságát, a német nép dicső hagyományait és hősi történelmi útját. Egy szempillantás alatt eljutott Hitlerig: „Hát igen, értem, rosszul végezte, ...de senki sem tagadhatja, hogy ez az ember kiváló államférfi volt, naggyá tette Németországot.. Martin Hester hanyagul elterpeszkedve a kocsi ülésén, cinkos pillantást vetett rám. Mulattatta a helyzet. Bár nem éppen haladó lapnál dolgozik, objektiven fel tudja mérni hazája múltját. Jól ismerjük egymást, sokat beszélgettünk, tudom, hogy gyűlöli a nácizmust. De útitársunk ezt nem tudta. Tovább fecsegett. Dicsekedett könyvtáraikkal, melyekben — itt konspiratívan fojtott hangon szólt — a Mein Kampf is megvan. Autónk ebben a pillanatban csikorogva fékezett, és megállt. A szálloda álmos portása mély meghajlással ajtót nyitott. Kiszálltunk az autóból. Martin a tisztviselőhöz fordult, és leereszkedően azt mondotta: — Végtelenül hálás vagyok tartalmas előadásáért. De ha megenged egy megjegyzést, szerintem a háborúnak áldozatul esett ötmillió német élete túl nagy ár volt a „német nemzet nagyságának“ eszményeiért. Hátat fordított és faképnél hagyta a tisztviselőt. Most következtem én: — Én is kö szőnöm, senhor, de kénytelen vagyok Martin úr nézeteit osztani . . . Egyébként engedje meg, hogy bemutatkozzam ... a moszkvai rádió tudósítója. A tisztviselőnek a szája is tátva maradt. Arra nem számított, hogy nem kell elmondania az előre betanult ■szertartásos búcsú szavait...
