Új Szó, 1972. június (25. évfolyam, 127-152. szám)

1972-06-11 / 23. szám, Vasárnapi Új Szó

11 szélgetések! Testük bensőséges harmonizálása, s éretlen, csapongó gondolataik megszokottságal Utazásaik, majd későbbi közös életük különféle városokban. S mennyivel szebb lett ez az élet, amikor komolyabbá, kötelességtudóbbá váltl Öt érdekelni kezdte a politika, majd tevékenykedett is a politikában. Annette gúnyos szkepticizmusa ellenére, amelyet megőrzött e szférával szemben, mégis mindig vele tartott. Kari számára Annette eddig az életet jelentette, vagy legalábbis az élet legféltettebb kincsét. Ogy hitte, soha nem tudna élni nélküle. Annette-et is emlékek lepték meg, miközben Kari kezét simogatta, de emlékei elé fátyol ereszkedett. Lélekben már teljesen felkészült arra, hogy mind­azt, ami egykor számára mindenekfölött drága volt, a nagy sötétséggel cserélje fel, egyedül ennek tu­lajdonított már csak vigasztaló erőt. Bőkezűen ada­kozó és rémesen szabad szíve nagylelkűen elaján­dékozott már minden földi dolgot, hogy annak fe­jében a kegyelmet hozó jótéteményt fogadhassa. Szívét kéjes vágy kergette, a cserére vágyott. Sem­mit nem felejtett el, és még minden gyengédséget magában őrzött. Ezt a gyengédséget azonban már átjárta a halálvágy ellenállhatatlan érzése, és sö­tétre változtatta. A halál utáni őrült vágyakozás nem torzította el arcát, inkább barátságosan átszel- lemítette, s a férfi és barát iránti hű szerelmét ma­gába zárta. Nem felejtette el barátját, hogy is tel­hette volna? De ami elmúlhatatlan érzést iránta még megőrzött, az márcsak alárendelt része volt új jegyességének. Arcán szokatlanul békés kifejezéssel állapította meg: — Németországban egyelőre nem lehet meg­szüntetni a disznóságokat, s ami utána jön, az sem lesz sokkal jobb. Príma kis hazánk van nekünk. Az egyetlen vigasz talán az, hogy a világ többi részén sem sokkal jobb a helyzet. Ez kijózanította Karit. Minden ösztöne és min­den alapelve tiltakozni kezdett az ilyen hátborzon­gató rezignáció ellen. Ez az aszociális, reménytele­nül mosolygó megbékélés fellázította. Élesen köz­beszólt: — Ha mindenki hozzád hasonlóan gondol­kozna, az egész emberiség öngyilkosságot követ­hetne el. — Mire Annette-nek a legenyhébb mosoly- lyal csak annyi válaszolnivalója volt: — Ez először is csak nyereséget jelentene, és másodszor csak a legeslegkevesebben gondolkodnak úgy, mint én, vagy legalábbis nem merik ezt maguknak bevallani. — Kari, ahelyett, hogy válaszolt volna Annette meg- jegyzésére, amelyet egyenesen szégyenletesnek ta­lált, fejét dacosan lehajtva nagyobb összefüggések­ben kezdett el gondolkodni. „Csak most vettem volna észre, hogy már nem tartozunk egymáshoz? Nekem van feladatom, neki nincs. Én hiszek valamiben, ő nem. Nem ámíthat­juk többé egymást. Hisz tudtuk már annak idején, amikor Németországból elindultunk: ez a helyzet mindent a végsőkig ki fog élezni, a személyi dol­gokat is. Döntést kényszerít ki belőlünk. Csak nem követ el önmagával valamit, azt talán mégse!“ — Ezt a gondolatot most először gondolta végig, vagy legalábbis először ennyire tisztán, önmaga előtti őszintétlenséggel, amely nem is volt egészen öntu­datlan, azonnal el is utasította. Ezt az őszintétlen- séget az ügy miatt engedte meg magának. „Aki így kacérkodik a halállal, mint Annette, nem gondol­hatja komolyan“ — erőltette önmagára a vigaszt. — „Van oka egyáltalán aa öngyilkosságra? Én nem hagyom őt el. S egyébként is, micsoda polgári fo­galmak ezek. Egyszerűen arról van szó, hogy pil­lanatnyilag egyáltalán nem segíthetünk egymáson. Most nem terhelhetem meg vele magam, még én sem vagyok egészen biztos a dolgomban. Tiszta sze­rencse, hogy nem fertőzött meg jobban: ez a talál­kozás Brúnóval, ez volt számomra a megmentés. Talán később mégiscsak megtalálja az utat hoz­zánk; valószínűleg így lesz, így kell lennie. Annette alapjában véve nagyszerű ember, és mi egymáshoz * tartozunk. Az lesz a feladatom, hogy segítsek neki, hogy neveljem. Bizonyára sok mindent rosszul csi­náltam. De ón magam is tönkremegyek, s velem együtt ő is, ha itt, ebben az atmoszférában élek tovább!“ Agya előtt állva, erőltetett nyugalommal, nagyon szigorúan Kari még egyszer megkérdezte: — Tehát nem akarsz az elvtársakhoz költözni velem? — Annette a fejét rázta. — Én megígértem az elvtársaknak, hogy hozzájuk megyek — folytatta Kari —, megígértem Brúnónak. Nekem szükségem van most Brúnóra és a többiekre, szükségem van rájuk. — Akkor menned kell — felelte a lány. — De akkor elvesztesz — kiáltotta rá Kari. A lány bizakodva mosolygott: — Te itt vagy — mondta Karinak, és a szívére mutatott. — Ha így gondolod... felelte neki elkeseredet­ten. S aztán sietve hozzátette: — Természetesen csak pár napig lesz így. Utánam fogsz jönni, majd meglátod. Legközelebb Brúnóval jövök, és egysze­rűen magunkkal viszünk. — Kari felnevetett. Na­gyon sietősen párszor végigszaladt a szobán, né­hány dolgot egy kézitáskába dugott, fogkefét, kissé elnyűtt pizsamát. — Csak a legszükségesebbet vi­szem magammal — mondta ügyködése közben. Hol­nap jövök a többiért, és meglátom, hogy jobb belá­tásra tértél-e. Ma este nagy megbeszélésünk lesz Brúnónál, munkatervet dolgozunk ki. Lent kifize­tem a számlát a vén süket nőnek. Gondolkozz azon, nem éri-e meg mégis harcolni, Annette? Nem éri-e meg élni magáért a harcért? Annette fátyolos tekintettel követte Kari gyors és ügyetlen mozdulatait. Nevetés nélkül, jóakara- túan figyelte, ahogy Kari, amilyen gyorsan csak lehet, fel akarja venni a trencskóját, s jobb kar­jával nem talál bele az ujjába. Hevesen hadoná­szott. Miközben kézitáskája után nyúlt, azon töp­rengett, megcsókolja-e Annette-et, de arra az el­határozásra jutott, hogy egy kevéske pedagógiai szigor bizonyára gyógyítóan fog hatni. — Szóval, holnapra okoskodj meg! — szólt vissza az ajtóból. Egyik lábbal már a folyosón, még egyszer vissza­fordult: — Valóban nagyon örülök, hogy ebből a dohos fészekből kikerülök. — Agyő, Kari! — köszönt Annette. Az ajtó kissé hangosan csapódott be a férfi mö­gött. Annette hallgatta, hogyan távolodnak Kari lép­tei a folyosón, ha feszülten figyelt, még ki tudta venni, hogyan tárgyal lent a tulajdonossal, s aztán hogyan csukódik be mögötte a kapu. A távolodó zajok után a hirtelen beálló csönd félelmetesen elterpeszkedett Annette fülében. A csönd súlyától, amely a szobát megtöltő, kiáltó lármához hasonló elviselhetetlenséggel nehezedett rá, szédülten ha­nyatlott vissza párnáira. Pillantása eközben kíván­csian, barátkozón és komolyan siklott végig az éj­jeliszekrényen heverő gyógyszereken. Szeme a veronálos dobozon akadt meg. Tekintete nem vált tőle ünnepélyesebbé, majdnem hogy vidám fontolga­tás csillant fel a szemében. Aztán még egyszer elfordította fejét, mint amikor az ember néhány rö­vid és izgalmas másodpercre elfordul egy hőn óhaj­tott tárgytól, hogy azután kicsit később annál na­gyobb élvezettel térjen vissza hozzá. Arcát erősen a párnába temette, ahol Kari feje az utolsó nehéz hónapok sok éjszakáján az övé mellett pihent. — Szerelmem — súgta bele a párnába. De ekkor már nem tudta, Karinak szólt-e, még ez, vagy már an­nak a másiknak, amelynek méltóságteljes jelenléte Annette szegényes szobáját ragyogásával csakha­mar örökre el fogja sötétíteni. MADL ZSUZSA fordítása Könözsi István felvétele rjsett. Az orszáqúton csillogó tócsák JCé tükrén mintha golyósorozatok fu­tottak volna végig, zavarossá korbácsol­ták a vizet. Amolyan igazi nuári zápor volt. A motorkerékpár fényszórója mint egy éles késpenge fúródott a szakadó esőbe, s fehér műbőrkabátos vezetője előrebo­rulva, szinte együtt repült a fénnyel. Nyugodt lelkiismerettel száguldhatott a motoros, mert rajta kívül semmilyen jár­mű sem látszott közeledni. Valahogy ma- qával raqadta a száguldás szelleme, meg aztán az eső elől is menekülni akart. Kissé neheztelt is önmgára ezért a ke­rülőért, de — s itt elmosolyodott — a haverját hozta haza, aki egy kissé túl ünnepelte magát, hoqy mi okból, azt nem tudta. Hazafelé jövet látta meq a város ban, azért tette ezt a kerülőt. Már biz­tosan aggódnak érte otthon. Nem szó kott ilyen sokáig elmaradni. Na de már végre közeledik. Meglátta a falu fényeit. Ahogy visszakapta tekintetét az útra, már késő volt. Teljes erőből nekirohant a kilométerkőnek. Irtózatos ütést érzett, aztán semmit. Mintha sejtette volna, hogy valami puhába esett, de akkor már elvesztette eszméletét. Este tizenegy óra volt. A falubari nem volt kovács. Pali bácsi a szomszéd községből járt ide gyakorol­ni a mesterséget. Lassan, a tőle megszo­kott óvatossággal kerekezett a még ned­ves országúton. Jólesett neki a friss eső- szaqú levegő, és ez a máskor már meg­erőltető kirándulás. Szerette a mestersé­get, azért is vállalta a további munkát. Meg aztán jól jön egy kis kereset a nyugdíjához. A fia még mindig tanul. Kell a pénz. Hát igyekszik, ahogy tud. Ö vette észre a vetésben mozdulatla­nul fekvő alakot. Látta az összetört mo­torkerékpárt, és rögtön felfogta a hely­zetet. A tőle telhető gyorsasággal oda­sietett az arccal a földön fekvő fiatal­emberhez. Nem ismerte. Nagyon kevés embert ismert a faluból. Mit tehetett? Seqítség nem volt. Önmagát meghazud­tolva — néha már fájlalta a derekát — a karjaiba kapta az eszméletlen alakot és a falu felé indult. A körülbelül há­romszáz méteres utat nagyon nehezen tette meg, de hajtotta a vágy, hogy meq- mentse ezt a szerencsétlen embert, ha egyáltalán1 még menthető. Mindjárt az első háznál bezörgetett. Itt már ismerték a fiút és nem kis ijedséggel vették tudo­másul a történteket. — Jézusom! — kiál­tott a gazdasszony — ez meg a Várady fia. Hol találta meg a szerencsétlent? — kérdezte, aztán feleletet sem várva ro­hant telefonálni, míg férje a szinte már halott fiú szüleiért rohant. A mentő szinte egyszerre érkezett Vá­rady ékkai. Várady né jajveszékelése kí­sérte fiát a kórházba. Szörnyű volt nézni az agyonzúzott embert, aki már magához tért és hátborzonqatóan nyöszörgött. Szü­lei minden nap a kórházban voltak, de nem engedték a közelébe, csak megnyug­tatták őket, hogy a veszélyen már túl van. Egyedül az agyrázkódásnak lehet­nek következményei. Közel fél évig volt a kórházban. Bol­dog volt. Méq sohasem örült ennyire a csípős, őszi szélnek, mint most. — Felkeresem- Andrást — villant az agyába. — Nem szabad, hogy eméssze magát miattam. Élénken élt benne a jelenet, mikor András először felkereste ót a kórház­ban. Sírva szorította meg a kezét és kö- nyörqött: — Bocsáss meg Janikám, én miattam van minden!? Ha -én akkor nem vaqyok részeg, most nem feküdnél itt. Hiába próbálta me qvig asztal ni és állí­tani, hogy ő erről nem tehet, András hajt­hatatlan maradt. Most legalább tüzete­sebben elbeszélgetnek a dologról. Addig a percig pontosan emlékezett mindenre, míq az ütést nem érezte. Tudta, hogy örömében esett meg a bal, és azt is tudta, hogy ezért senkit sem lehet hibáz­tatni. Mégis mintha valami vibrált volna benne, mikor felszállt az András falujá­ba induló autóbuszra. Talán attól félt, hogy nem tudja eloszlatni barátja kéte­lyeit ... Az autóbusz monoton zötyögésére las­san elaludt. *■

Next

/
Oldalképek
Tartalom