Új Szó, 1972. június (25. évfolyam, 127-152. szám)

1972-06-11 / 23. szám, Vasárnapi Új Szó

Ifi B®. ári befordult a Boulevard Saint Germainről a Saint Benoit utcába, gyorsan végigment rajta az első utcakereszteződésig, s elkanyarodott balra. Sietett, kopott, piszkos trencskókabátjának zsebébe süllyesztette kezét, s fiatal fejét lehajtotta a dühön­gő szél miatt, amely fájdalmasan csípte orrát, fülét. — Jobb volna, ha havazna — gondolta magában. Rettenetes hideg volt. Majdnem túlszaladt a szállo­dán, ahol lakott, mert csak ritkán emelte fel fejét, nehogy a hideg még jobban belemarjon az arcába. Közvetlenül a bejárat előtt vette csak észre,, hogy megérkezett, s csendesen elmosolyodott a kellemes meglepetésen. Belökte az ajtót, átment az előcsar­nokon — a szalonban éppen Chopint játszottak, elhaladt a poros pálma előtt, amely zöld faládában díszelgett, majd a táblára felakasztott kulcsok előtt, fölöttük a szobaszámokkal. — Az üvegfülké­ben ülő, fekete kosztümös, süket tulajdonosnő bizal­matlanul mérte végig. Kari biccentett feléje — de az nem fogadta a köszönését, mert már két hete nőm fizetett —, fölrohant a lépcsőn, s miközben a piszkos, porral telített vörös futószőnyegen végig­futott, arra gondolt, hogy ebből a házból már ton­naszámra lehetne kiszívatni a port. Sietségében a lélegzete is elakadt, számolta az emeleteket: egy, kettő, három — fújtatva ért a tizennyolcas számú ajtó elé, fölrántotta, s nevetve állt meg a szobában. — Szereztem pénzt! — kiáltotta boldogan, majd hozzátette, mintha valami túlzottan boldog reagálást vagy felkiáltást kellene csillapítania, amely el sem hangzott a szobában: — Nem valami sok, de elég arra, hogy kifizessük a számlát. Végre itthagyjuk ezt a lyukat, Annette! A lelkes felkiáltás helyett, amelyet útközben a hideg utcán elképzelt magának, a szoba félho­mályából csak halk zene válaszolt. Gramofon von­tatott, édeskés dallama töltötte meg a sötétes, ki­csiny helyiséget, a cigarettafüst gomolygó felhőhöz hasonlított benne. Kari az első pillanatban nem is tudta megálla­pítani, hol van Annette, csak utóbb vette észre, hogy mozdulatlanul ül a széles ágy egyik sarkán, és majszol valamit. — Tedd be az ajtót, kedvesem — mondta vékony, nyafka hangon. — El voltam Brúnónál — magyarázta Kari. — Micsoda őrültség, hogy régen nem tettem meg! Rendes volt, mind mindig. Néhány elvtárssal is ta­lálkoztam nála, s valóban jó volt őket viszontlátni. Mi mindent hallottam tőlük! Sokkal, de sokkal töb­bet, dolgoznak és terveznek, sokkal intenzívebb az illegális munka, mint ahogy mi sejtjük, Annette. Igen, és a pénzt Brúnótól kaptam kölcsön. Elég lesz, hogy ebben a piszkos lebujbán kifizethessük a számlánkat, egészen biztos. Máris átkozottul so­káig ragadtunk itt. De most elmegyünk innen! — Ezzel trencskóját az egyik szék támlájára • dobta, svájcisapkáját pedig annak tetejére. Nevetve kinyúj­tózkodott. Nehéz, keserves soruk volt. De ebben a pillanatban megint csodálatosan jól érezte magát. Annette az ágyról követte a mozdulatait, ame­lyek az örömtől még szebbé és csaknem szertele­nekké váltak. A lány anélkül, hogy a helyét megvál­toztatta és a szemét levette volna róla, kérlelte: — Gyere közelebb! Csókolj meg! — Kari egy pillanatra meghökkent, de azután újra felnevetett. Mosolyogva lépett hozzá. Hogy elérje, az ágyra térdelt, és a karjával utána nyúlt. Azután magához vonta anél­kül. hogy átölelte volna. Csak arcát érintette a lá­nyéhoz, nevető arcát, amely a hidegtől friss volt, mint egy tizennyolc éves fiúé, s fülei piroslottak. Ajkával könnyedén, gyengéden megérintette Annette homlokát — milyen kicsiny, kerekded gyermeki homlok —, futott át az agyán hirtelen támadt ag­godalommal. S ez az aggodalma csak nőtt, amikor pillantását a némán eléje tartott arcon továbbjár- tatta: egy gyermek arca, mely túl sokat megélt már, vagy nagyon is keveset, megviselt arc, az élet már kikezdte. Milyen törődött és szürke ez a kedves kis arc. Szegénykém, gondolta. Határozottan beteg­nek látszik. Kari vizsgálódó tekintetét Annette ár­tatlan, kerek, sötét, árnyékos szemének könnyes pillantásával viszonozta. — örülsz, hogy elmegyünk innen? — kérdezte a lányt így egészen közelről. — Ez itt neked sem voft jó. — Kezével undort kifejező mozdulattal mutatott körbe a szobán. — Együtt fogunk lakni Brúnóval és az elvtársakkal. — Van egy műtermük, igaz, elég messze, kint, de metróval el lehet érni. Egyelőre nem kell fi­zetnünk semmit. Dolgozni fogunk; te is dolgozol majd Annette. Itt olyan nyomorultul egyedül vol­tunk, annyira távol, elkülönítve a többiektől. Örülsz neki? — kérdezte még egyszer. A lány nem felelt. Ajkán a mosoly, amire Kari nem is figyelt, mert kérdésére szemével a lányéban keresett feleletet, de nem talált — szomorúvá vált. A lány nagy, sötétpirosra festett szája a sápadt arcban, amely egykor kerek, pirospozsgás volt ("csak aki régen ismerte, az tudta még az egykori egészséget fel­fedezni rajta), szép nagy szája mosoly közben meg­remegett. Legszívesebben sírva fakadt volna. Annette hirtelen felállt, gyorsan végigment a szobán. Járása ruganyos volt, büszkébb és erő­teljesebb, mint ahogy sebzett, fáradt mosolyából következtetni lehetett volna. Most, hogy a fiú járni látta, kissé bizakodóbbnak érezte helyzetét. Magas növésű volt, szűk fekete pizsamája pedig még in­kább hangsúlyozta soványságát. Rövid, fekete se>- lyem hálókabátján vékony vérpiros láncot viselt; évekkel ezelőtt ajándékozta neki Kari. A gramofon­hoz ment, amely éppen lejárt, hogy leállítsa. Fölé hajolva, halkan megszólalt: — Nem akarok innen elmenni, Kari. Én maradok. Mintha Kari már várta volna ezeket a szavakat! Most mégis úgy tett, mintha kellemetlen meglepetés érte volna. — Mit jelentsen ez? — hor! 'int fel hir­telen. A lány lassan elsétált előtte, hogy ismét az ágyra üljön. — Annyira jól érzed itt magad? — Kari ismét azt az undort kifejező kézmozdulatot tette, mint az előbb, csakhogy ezúttal hevesebbre sikerült; körül­mutatott a plüssel, ráncos függönyökkel, székre do­bott reggeli köntösökkel és ingekkel teleaggatott félhomályos szobában. Annette rágyújtott. Arcával a gyufa fölé hajolva, amely kezében lassan elham­vadt, szelíd csodálkozással megkérdezte: — Hogy jól érzem-e magam? Ugyan! — Puha világosbarna hajtincsét, amely a homlokába hullott, egy fejmoz- djilattal helyreigazította, és szinte könyörögve mo­solygott Karira. — Én már nem akarok innen el­menni — mondta. — Brúnóhoz sem megyek, és ille­gális munkáról sem akarok többé hallani. Fáradt vagyok. Kari összehúzott szemöldöke alól egyre inkább elsötétedő pillantással nézte a lányt, majd a szobán járatta végig tekintetét. Kíméletlen tüzetességgel kémlelt körül, mintha most látná először magányos­ságuk olcsó, élettelen tartozékait, amelyek között élt a lánnyal eljövetelük óta. Németországból. Az ülőkére, amelyen a gramofon állt, Annette sötét­vörös, törökmintás sálja volt terítve. Kari most egyszerre förtelmesen undorítónak találta a sárga virágokat a sálon. Az asztali lámpának hasonló pu­ha rongy szolgált ernyőül. Az éjjeliszekrényen két agyonolvasott sárga könyv, gyűrött, fekete selyem- kendőcske, egy üres kölnis üveg és gyógyszeres do­bozok, altatók, nyugtatok, fájdalomcsillapító tablet­ták, cseppek, kúpok és jódtinktúra mellett hosszú, fekete cigarettaszipka hevert. Hamutartóul a mos­dótál szappantartója szolgált. — Milyen szegényes, olcsó fényűzés — futott át Kari agyán. Hirtelen gyűlöletet érzett Annette iránt a selyemrongyok és az üres fiaskók miatt. — Olyan hangulatot akar maga körül teremteni, amely tár­sadalmilag többé nem illeti már meg. Ez az oka nyilván, hogy mindez most olyan visszataszítóan hat. A magunkfajta már nem engedhet meg magá­nak ilyen fényűzést, kellékei túl költségesek. Deka­dencia, előkelő szenvelgés; egyedüllét pirulákkal és Huysmans „A rebours“-jával drága kötésben: tudom már, mit forgat gyermeki fejében. Főúri hölgyhöz illenek ilyen hangulatok, akinek jól mennek az üzletei. Csak az engedheti meg magának, hogy kép­zelt világát orchideákkal díszítve átrendezze, s a képzelt, de meg nem élt eseményektől elfáradva kacsingasson a halálra, miközben mások félholtra dolgozzák magukat érte. Az orchidea drága virág. Ezekkel az ízléstelen selyemrongyokkal pedig az egész nagyon ostobán hat. Aztán hangosan folytatta: — Hogyan akarod egy­általán itt a további számlákat kifizetni? Amim van, az csupán arra elég, amivel tartozunk. — An­nette mozdulatlanul, anélkül, hogy szemét a cigaret­tájáról levette volna, válaszolta: — Talán mégiscsak küld még valamicskét a mama. Kari tudta, hogy Annette maga sem hisz ebben, sőt hogy meg van győződve reményének teljes le­hetetlenségéről, és megijedt a lány hangjának tisz­ta és szinte túlvilági csengésétől. Hogy ennek az ijedtségnek a kellemetlen érzését legyűrje, ismét hangosan és buzgón beszélni kezdett: — Miféle butaság ez már megint? Rendben van, lehet rossz hangulatod, végtére is nő vagy! De most az egy­szer gondolkozz komolyan, és szedd össze magad! Hát sohase lesz vége ennek a renyheségnek, ennek a beletörődésnek a sorsba, ennek a szomorú játszo- gatásnak? Mennyi drága időt elfecseréltünk már eddig is! Ez pótolhatatlan! Ki kellett volna hasz­nálni, dolgozni kellett volna. Kire számíthat a moz­galom, ha mi, fiatalok, ennyire elhagyjuk magun­kat? Németországban az iszonyat és a barbárság jutott uralomra, s a többi országot is ugyanaz fe­nyegeti, harcolnunk kell, harcolnunk! Érted, Annet­te? Rajtunk múlik minden! Te pedig itt fekszel a selyemkendőcskéid közt. Kérdés, hogy Annette mindenre odafigyelt-e? Ar­ca, minden szomorúsága ellenére, majdnem békés volt, meg sem rezdült. Még mindig a cigarettát néz­te, melyet lassan forgatott az ujjai között, s ugyan­azon a tiszta, sírontűli hangon válaszolt, mint az imént: — Hagyj feküdni. Már semmit sem akarok. A lány érthetetlen magatartása félelemmel töl­tötte el Karit, s annyira felizgatta, hogy ordítani kezdett: — Őrültség! — kiáltotta. — Nem is tudod, mit beszélsz. Ne ülj így itt, könyörgöm! Hiszen szeretsz élni, mindig is szerettél. Akkor pedig ten­ned kell érte valamit, küzdened kell velünk együtt, hogy ebből az itteni életből valami értelmes, ember­hez méltóbb élet legyen. — Rohanni kezdett fel s alá a szobában, zihált és gesztikulált. Annette megszólalt, miközben cigarettáját a szappantartóban elnyomta: — Igen, jó volt veled. — Kari valószínű­leg nem is hallotta, mert még mindig kiabált, most már a lány előtt állt, sőt megfogta a vállát, és alaposan megrázta; érezte a váll soványságát: — Kelj fel! Gyere velem! Az egész világ meg akar vál­tozni, te meg itt kuporogsz az ágyadon! Annette lassan, nyugodtan válaszolt, miközben vállát kiszabadította a férfi szorításából: — A világ meg akar változni. Helyes. Több, mint helyes, igen, már tudom, Karli, príma dolog! Örült jó lehet ezt elősegíteni. — Kari ismét föl akart hördülni, de a lány szép fehér kezével leintette felháborodását. A jobb kezét emelte fel, s Kari látta a mutató- és hüvelykujj nikotintól sárga hegyét; mindez azon­ban nem látszott csúnyának, csupán meghatónak, elefántcsontra kellett gondolnia. Elefántcsont ne­mes színezésben. Ö, milyen végtelenül szerette ezt a kezet, a hosszú ujjakat, a keskeny csuklót, az ovális körmök szép ívelését: — Hadd mondjam vé­gig, te butus — folytatta a lány, és érettebb mo­solyra formálta a száját (felnőttebbé vált — rög­zítette magában Kari). — Be kell ismerned: a világ bőven enged magának időt ehhez a kicsike kis vál­tozáshoz. Az átmenet ugyancsak soká fog tartani. Kedvesem, nem is kell mindenkinek belesegíteni. Nem is mindenki érzi magát elég erősnek ahhoz, hogy hozzájáruljon a változáshoz. S ti magatok is azt állítjátok, hogy nem az egyes emberen múlik. Itt közbeszólhatott Kari, ez már alkalmat adott neki a vitára. — Nem! — kiáltotta hevesen, arca tüzoe jött, izmai megfeszültek, mint amikor gyűlé­seken szónokolt. — Nem így, nem ilyen értelem­ben. Annette, itt megint félreértesz valamit. Igen, egyszerűen keveset értesz hozzá. Az egyének igenis nélkülözhetetlenek, senki sem nélkülözhető a szo­cialista építés, s az azt előkészítő küzdelem során, de csak akkor persze, ha alárendeli magát! Csak mint az egésznek a része! Egy pillanatra unalom jelentkezett Annette arcán, de csakhamar felváltotta a barátságos, bár szomo­rú komolyság. — Bizonyára így van — mondta ~neg- adón —, igazad van, kedvesem. Az egyén azonban csak akkor hasznos, ha bizonyos előfeltételek adva vannak, mindenekelőtt az, hogy ez az egész ba­darság, már úgy értem, az emberiség sorsa, egyál­talán érdekli. Az emberiség, gondolj csak bele, Karli, miféle gyülekezet. Hadd lássa csak, hogyan boldo­gul, hadd legyen csak kegyetlen és megátalkodott, úgyis megbűnhődik érte; hadd vonultassa fel csak rémítő eszközeit, hatásvadászó apokalipszisét, ezt a gázháborút, ha már annyit beszélnek róla; az emberiség ezt is ki fogja bírni, hiszen szívós; s hozzon létre hozzá egy diktatúrát, is, hogy lehe­tőleg minden, ami hátborzongató, megmaradjon. Da mindezt tegye nélkülem, kedvesem! Kérlek, kérlek, kedvesem, nélküleml — Kérése végtelenül komoly volt, kezét könyörögve felemelte, s gyermeki szeme könnybe lábadt. Kari megijedt a melankólia effajta naiv cinizmu­sától. mint egy hirtelen támadt szakadéktól. Ez volt hát a szerelme, oly sok év óta meghitt barátnője? Vele menekült el Németországból, hogy társa le­gyen a harcban? Kari szentnek tekintette ezt a har­cot, amellyel Annette oly vigasztalan szavakkal le­számolt. — Annette! De Annette! — suttogta alig hallhatóan. A lány már beszélt is tovább, a fekete cigarettaszipkát most játékszerként forgatta ujjai között: — Nincs már mit várnia annak, aki a har­cot nem szereti. Próbáljunk egyszer őszinték lenni, kedvesem; ezután minden csak még undorítóbb lehet. Tíz viszonylag értelmes évet hagytunk ma­gunk mögött. Most egy iszonyú közjáték kezdődött. Érzésem szerint kissé tartós közjáték. Ami azután következik, legjobb esetben is már az utánunk jö­vő generáció ügye, biztos nem a miénk. Minek ak­kor a nagy erőbevetés? — Kari tehetetlenségében felkiáltott: — Annette! Huszonhét éves vagy! — A lány még jobban a cigarettaszipka fölé hajolt, ne­vetése mintha könnyekben pergett volna a szegényes játékszerre: — Igen — felelte. — Tizenhat éves voltam, amikor megismertelek. Ennek tizenegy éve. — Ujjaival megérintette Kari összeszorított öklét, s az érintésére kinyitotta tenyerét. Kezének hűvös érintése, a mindig kedves érin­tés, milyen érzés szállta meg Karit? Ö, örökké tartó szerelem: az első közös évek az iskolaszö­vetségben. Vég nélküli séták és vég nélküli be­

Next

/
Oldalképek
Tartalom