Új Szó, 1972. június (25. évfolyam, 127-152. szám)

1972-06-11 / 23. szám, Vasárnapi Új Szó

Ifi

B®. ári befordult a Boulevard Saint Germainről a Saint Benoit utcába, gyorsan végigment rajta az első utcakereszteződésig, s elkanyarodott balra. Sietett, kopott, piszkos trencskókabátjának zsebébe süllyesztette kezét, s fiatal fejét lehajtotta a dühöngő szél miatt, amely fájdalmasan csípte orrát, fülét. — Jobb volna, ha havazna — gondolta magában. Rettenetes hideg volt. Majdnem túlszaladt a szállodán, ahol lakott, mert csak ritkán emelte fel fejét, nehogy a hideg még jobban belemarjon az arcába. Közvetlenül a bejárat előtt vette csak észre,, hogy megérkezett, s csendesen elmosolyodott a kellemes meglepetésen. Belökte az ajtót, átment az előcsarnokon — a szalonban éppen Chopint játszottak, elhaladt a poros pálma előtt, amely zöld faládában díszelgett, majd a táblára felakasztott kulcsok előtt, fölöttük a szobaszámokkal. — Az üvegfülkében ülő, fekete kosztümös, süket tulajdonosnő bizalmatlanul mérte végig. Kari biccentett feléje — de az nem fogadta a köszönését, mert már két hete nőm fizetett —, fölrohant a lépcsőn, s miközben a piszkos, porral telített vörös futószőnyegen végigfutott, arra gondolt, hogy ebből a házból már tonnaszámra lehetne kiszívatni a port. Sietségében a lélegzete is elakadt, számolta az emeleteket: egy, kettő, három — fújtatva ért a tizennyolcas számú ajtó elé, fölrántotta, s nevetve állt meg a szobában.

— Szereztem pénzt! — kiáltotta boldogan, majd hozzátette, mintha valami túlzottan boldog reagálást vagy felkiáltást kellene csillapítania, amely el sem hangzott a szobában: — Nem valami sok, de elég arra, hogy kifizessük a számlát. Végre itthagyjuk ezt a lyukat, Annette!

A lelkes felkiáltás helyett, amelyet útközben a hideg utcán elképzelt magának, a szoba félhomályából csak halk zene válaszolt. Gramofon vontatott, édeskés dallama töltötte meg a sötétes, kicsiny helyiséget, a cigarettafüst gomolygó felhőhöz hasonlított benne.

Kari az első pillanatban nem is tudta megállapítani, hol van Annette, csak utóbb vette észre, hogy mozdulatlanul ül a széles ágy egyik sarkán, és majszol valamit. — Tedd be az ajtót, kedvesem — mondta vékony, nyafka hangon.

— El voltam Brúnónál — magyarázta Kari. — Micsoda őrültség, hogy régen nem tettem meg! Rendes volt, mind mindig. Néhány elvtárssal is találkoztam nála, s valóban jó volt őket viszontlátni. Mi mindent hallottam tőlük! Sokkal, de sokkal többet, dolgoznak és terveznek, sokkal intenzívebb az illegális munka, mint ahogy mi sejtjük, Annette. Igen, és a pénzt Brúnótól kaptam kölcsön. Elég lesz, hogy ebben a piszkos lebujbán kifizethessük a számlánkat, egészen biztos. Máris átkozottul sokáig ragadtunk itt. De most elmegyünk innen! — Ezzel trencskóját az egyik szék támlájára • dobta, svájcisapkáját pedig annak tetejére. Nevetve kinyújtózkodott. Nehéz, keserves soruk volt. De ebben a pillanatban megint csodálatosan jól érezte magát.

Annette az ágyról követte a mozdulatait, amelyek az örömtől még szebbé és csaknem szertelenekké váltak. A lány anélkül, hogy a helyét megváltoztatta és a szemét levette volna róla, kérlelte: — Gyere közelebb! Csókolj meg! — Kari egy pillanatra meghökkent, de azután újra felnevetett. Mosolyogva lépett hozzá. Hogy elérje, az ágyra térdelt, és a karjával utána nyúlt. Azután magához vonta anélkül. hogy átölelte volna. Csak arcát érintette a lányéhoz, nevető arcát, amely a hidegtől friss volt, mint egy tizennyolc éves fiúé, s fülei piroslottak. Ajkával könnyedén, gyengéden megérintette Annette homlokát — milyen kicsiny, kerekded gyermeki homlok —, futott át az agyán hirtelen támadt aggodalommal. S ez az aggodalma csak nőtt, amikor pillantását a némán eléje tartott arcon továbbjár- tatta: egy gyermek arca, mely túl sokat megélt már, vagy nagyon is keveset, megviselt arc, az élet már kikezdte. Milyen törődött és szürke ez a kedves kis arc. Szegénykém, gondolta. Határozottan betegnek látszik. Kari vizsgálódó tekintetét Annette ártatlan, kerek, sötét, árnyékos szemének könnyes pillantásával viszonozta.

— örülsz, hogy elmegyünk innen? — kérdezte a lányt így egészen közelről. — Ez itt neked sem voft jó. — Kezével undort kifejező mozdulattal

mutatott körbe a szobán. — Együtt fogunk lakni Brúnóval és az elvtársakkal.

— Van egy műtermük, igaz, elég messze, kint, de metróval el lehet érni. Egyelőre nem kell fizetnünk semmit. Dolgozni fogunk; te is dolgozol majd Annette. Itt olyan nyomorultul egyedül voltunk, annyira távol, elkülönítve a többiektől. Örülsz neki? — kérdezte még egyszer. A lány nem felelt. Ajkán a mosoly, amire Kari nem is figyelt, mert kérdésére szemével a lányéban keresett feleletet, de nem talált — szomorúvá vált. A lány nagy, sötétpirosra festett szája a sápadt arcban, amely egykor kerek, pirospozsgás volt ("csak aki régen ismerte, az tudta még az egykori egészséget felfedezni rajta), szép nagy szája mosoly közben megremegett. Legszívesebben sírva fakadt volna.

Annette hirtelen felállt, gyorsan végigment a szobán. Járása ruganyos volt, büszkébb és erőteljesebb, mint ahogy sebzett, fáradt mosolyából következtetni lehetett volna. Most, hogy a fiú járni látta, kissé bizakodóbbnak érezte helyzetét. Magas növésű volt, szűk fekete pizsamája pedig még inkább hangsúlyozta soványságát. Rövid, fekete se>- lyem hálókabátján vékony vérpiros láncot viselt; évekkel ezelőtt ajándékozta neki Kari. A gramofonhoz ment, amely éppen lejárt, hogy leállítsa. Fölé hajolva, halkan megszólalt: — Nem akarok innen elmenni, Kari. Én maradok.

Mintha Kari már várta volna ezeket a szavakat! Most mégis úgy tett, mintha kellemetlen meglepetés érte volna. — Mit jelentsen ez? — hor! 'int fel hirtelen. A lány lassan elsétált előtte, hogy ismét az ágyra üljön.

— Annyira jól érzed itt magad? — Kari ismét azt az undort kifejező kézmozdulatot tette, mint az előbb, csakhogy ezúttal hevesebbre sikerült; körülmutatott a plüssel, ráncos függönyökkel, székre dobott reggeli köntösökkel és ingekkel teleaggatott félhomályos szobában. Annette rágyújtott. Arcával a gyufa fölé hajolva, amely kezében lassan elhamvadt, szelíd csodálkozással megkérdezte: — Hogy jól érzem-e magam? Ugyan! — Puha világosbarna hajtincsét, amely a homlokába hullott, egy fejmoz- djilattal helyreigazította, és szinte könyörögve mosolygott Karira. — Én már nem akarok innen elmenni — mondta. — Brúnóhoz sem megyek, és illegális munkáról sem akarok többé hallani. Fáradt vagyok.

Kari összehúzott szemöldöke alól egyre inkább elsötétedő pillantással nézte a lányt, majd a szobán járatta végig tekintetét. Kíméletlen tüzetességgel kémlelt körül, mintha most látná először magányosságuk olcsó, élettelen tartozékait, amelyek között élt a lánnyal eljövetelük óta. Németországból. Az ülőkére, amelyen a gramofon állt, Annette sötétvörös, törökmintás sálja volt terítve. Kari most egyszerre förtelmesen undorítónak találta a sárga virágokat a sálon. Az asztali lámpának hasonló puha rongy szolgált ernyőül. Az éjjeliszekrényen két agyonolvasott sárga könyv, gyűrött, fekete selyem- kendőcske, egy üres kölnis üveg és gyógyszeres dobozok, altatók, nyugtatok, fájdalomcsillapító tabletták, cseppek, kúpok és jódtinktúra mellett hosszú, fekete cigarettaszipka hevert. Hamutartóul a mosdótál szappantartója szolgált.

— Milyen szegényes, olcsó fényűzés — futott át Kari agyán. Hirtelen gyűlöletet érzett Annette iránt a selyemrongyok és az üres fiaskók miatt. — Olyan hangulatot akar maga körül teremteni, amely társadalmilag többé nem illeti már meg. Ez az oka nyilván, hogy mindez most olyan visszataszítóan hat. A magunkfajta már nem engedhet meg magának ilyen fényűzést, kellékei túl költségesek. Dekadencia, előkelő szenvelgés; egyedüllét pirulákkal és Huysmans „A rebours“-jával drága kötésben: tudom már, mit forgat gyermeki fejében. Főúri hölgyhöz illenek ilyen hangulatok, akinek jól mennek az üzletei. Csak az engedheti meg magának, hogy képzelt világát orchideákkal díszítve átrendezze, s a képzelt, de meg nem élt eseményektől elfáradva kacsingasson a halálra, miközben mások félholtra dolgozzák magukat érte. Az orchidea drága virág. Ezekkel az ízléstelen selyemrongyokkal pedig az egész nagyon ostobán hat.

Aztán hangosan folytatta: — Hogyan akarod egyáltalán itt a további számlákat kifizetni? Amim

van, az csupán arra elég, amivel tartozunk. — Annette mozdulatlanul, anélkül, hogy szemét a cigarettájáról levette volna, válaszolta: — Talán mégiscsak küld még valamicskét a mama.

Kari tudta, hogy Annette maga sem hisz ebben, sőt hogy meg van győződve reményének teljes lehetetlenségéről, és megijedt a lány hangjának tiszta és szinte túlvilági csengésétől. Hogy ennek az ijedtségnek a kellemetlen érzését legyűrje, ismét hangosan és buzgón beszélni kezdett: — Miféle butaság ez már megint? Rendben van, lehet rossz hangulatod, végtére is nő vagy! De most az egyszer gondolkozz komolyan, és szedd össze magad! Hát sohase lesz vége ennek a renyheségnek, ennek a beletörődésnek a sorsba, ennek a szomorú játszo- gatásnak? Mennyi drága időt elfecseréltünk már eddig is! Ez pótolhatatlan! Ki kellett volna használni, dolgozni kellett volna. Kire számíthat a mozgalom, ha mi, fiatalok, ennyire elhagyjuk magunkat? Németországban az iszonyat és a barbárság jutott uralomra, s a többi országot is ugyanaz fenyegeti, harcolnunk kell, harcolnunk! Érted, Annette? Rajtunk múlik minden! Te pedig itt fekszel a selyemkendőcskéid közt.

Kérdés, hogy Annette mindenre odafigyelt-e? Arca, minden szomorúsága ellenére, majdnem békés volt, meg sem rezdült. Még mindig a cigarettát nézte, melyet lassan forgatott az ujjai között, s ugyanazon a tiszta, sírontűli hangon válaszolt, mint az imént: — Hagyj feküdni. Már semmit sem akarok.

A lány érthetetlen magatartása félelemmel töltötte el Karit, s annyira felizgatta, hogy ordítani kezdett: — Őrültség! — kiáltotta. — Nem is tudod, mit beszélsz. Ne ülj így itt, könyörgöm! Hiszen szeretsz élni, mindig is szerettél. Akkor pedig tenned kell érte valamit, küzdened kell velünk együtt, hogy ebből az itteni életből valami értelmes, emberhez méltóbb élet legyen. — Rohanni kezdett fel s alá a szobában, zihált és gesztikulált. Annette megszólalt, miközben cigarettáját a szappantartóban elnyomta: — Igen, jó volt veled. — Kari valószínűleg nem is hallotta, mert még mindig kiabált, most már a lány előtt állt, sőt megfogta a vállát, és alaposan megrázta; érezte a váll soványságát: — Kelj fel! Gyere velem! Az egész világ meg akar változni, te meg itt kuporogsz az ágyadon!

Annette lassan, nyugodtan válaszolt, miközben vállát kiszabadította a férfi szorításából: — A világ meg akar változni. Helyes. Több, mint helyes, igen, már tudom, Karli, príma dolog! Örült jó lehet ezt elősegíteni. — Kari ismét föl akart hördülni, de a lány szép fehér kezével leintette felháborodását. A jobb kezét emelte fel, s Kari látta a mutató- és hüvelykujj nikotintól sárga hegyét; mindez azonban nem látszott csúnyának, csupán meghatónak, elefántcsontra kellett gondolnia. Elefántcsont nemes színezésben. Ö, milyen végtelenül szerette ezt a kezet, a hosszú ujjakat, a keskeny csuklót, az ovális körmök szép ívelését: — Hadd mondjam végig, te butus — folytatta a lány, és érettebb mosolyra formálta a száját (felnőttebbé vált — rögzítette magában Kari). — Be kell ismerned: a világ bőven enged magának időt ehhez a kicsike kis változáshoz. Az átmenet ugyancsak soká fog tartani. Kedvesem, nem is kell mindenkinek belesegíteni. Nem is mindenki érzi magát elég erősnek ahhoz, hogy hozzájáruljon a változáshoz. S ti magatok is azt állítjátok, hogy nem az egyes emberen múlik.

Itt közbeszólhatott Kari, ez már alkalmat adott neki a vitára. — Nem! — kiáltotta hevesen, arca tüzoe jött, izmai megfeszültek, mint amikor gyűléseken szónokolt. — Nem így, nem ilyen értelemben. Annette, itt megint félreértesz valamit. Igen, egyszerűen keveset értesz hozzá. Az egyének igenis nélkülözhetetlenek, senki sem nélkülözhető a szocialista építés, s az azt előkészítő küzdelem során, de csak akkor persze, ha alárendeli magát! Csak mint az egésznek a része!

Egy pillanatra unalom jelentkezett Annette arcán, de csakhamar felváltotta a barátságos, bár szomorú komolyság. — Bizonyára így van — mondta ~neg- adón —, igazad van, kedvesem. Az egyén azonban csak akkor hasznos, ha bizonyos előfeltételek adva vannak, mindenekelőtt az, hogy ez az egész badarság, már úgy értem, az emberiség sorsa, egyáltalán érdekli. Az emberiség, gondolj csak bele, Karli, miféle gyülekezet. Hadd lássa csak, hogyan boldogul, hadd legyen csak kegyetlen és megátalkodott, úgyis megbűnhődik érte; hadd vonultassa fel csak rémítő eszközeit, hatásvadászó apokalipszisét, ezt a gázháborút, ha már annyit beszélnek róla; az emberiség ezt is ki fogja bírni, hiszen szívós; s hozzon létre hozzá egy diktatúrát, is, hogy lehetőleg minden, ami hátborzongató, megmaradjon. Da mindezt tegye nélkülem, kedvesem! Kérlek, kérlek, kedvesem, nélküleml — Kérése végtelenül komoly volt, kezét könyörögve felemelte, s gyermeki szeme könnybe lábadt.

Kari megijedt a melankólia effajta naiv cinizmusától. mint egy hirtelen támadt szakadéktól. Ez volt hát a szerelme, oly sok év óta meghitt barátnője? Vele menekült el Németországból, hogy társa legyen a harcban? Kari szentnek tekintette ezt a harcot, amellyel Annette oly vigasztalan szavakkal leszámolt. — Annette! De Annette! — suttogta alig hallhatóan. A lány már beszélt is tovább, a fekete cigarettaszipkát most játékszerként forgatta ujjai között: — Nincs már mit várnia annak, aki a harcot nem szereti. Próbáljunk egyszer őszinték lenni, kedvesem; ezután minden csak még undorítóbb lehet. Tíz viszonylag értelmes évet hagytunk magunk mögött. Most egy iszonyú közjáték kezdődött. Érzésem szerint kissé tartós közjáték. Ami azután következik, legjobb esetben is már az utánunk jövő generáció ügye, biztos nem a miénk. Minek akkor a nagy erőbevetés? — Kari tehetetlenségében felkiáltott: — Annette! Huszonhét éves vagy! — A lány még jobban a cigarettaszipka fölé hajolt, nevetése mintha könnyekben pergett volna a szegényes játékszerre: — Igen — felelte. — Tizenhat éves voltam, amikor megismertelek. Ennek tizenegy éve. — Ujjaival megérintette Kari összeszorított öklét, s az érintésére kinyitotta tenyerét.

Kezének hűvös érintése, a mindig kedves érintés, milyen érzés szállta meg Karit? Ö, örökké tartó szerelem: az első közös évek az iskolaszövetségben. Vég nélküli séták és vég nélküli be