Új Szó, 1972. május (25. évfolyam, 102-126. szám)
1972-05-10 / 108. szám, szerda
Z ivatar indult a hegyeik között. Az a kellemes kilátás kecsegtetett, hogy az északról nagy gyorsasággal közeledő viharfellegek ott lepnek egy keskeny hegyi úton, s minden egyébtől eltekintve — bőrig ázom. Fuvarosom gyorsabb haladásra ösztönözte ügyen apró lovacskáit, a kócos sörényű, borzas macskák azonban nemigen hederítettek a biz- trtó szóra, az ostorra viszont oly fürgén rúgtak ki kétszer is egymás után, hogy majdnem összetörték a Ihámfát. Ez a nagy becsületérzés annál íkülö- nösebbnek tetszett, mert öregedő és az úton fölötte egykedvűen viselkedő fuvarosom csak alighogy éppen meglegy in tette őket az ostorheggyel. Verésről szó sem volt. — Rúgósak a kend lovai, öreg — mondottam, föltekintve a bámulatos gyorsasággal közeledő fellegekre —, pedig jő lenne, ha kissé sebesebben igyekeznénk. Utolér az áldás. A paraszt szintén fölnézett az égre, s a fejét rázta. — Nem lesz ebből, könyörgöm, semmi. Nyugton lehet «1 tekintetes úr. Erre a ml istenverte vidékünkre rég nem hullik felülről áldás, még eső képiben sem. Ez a falu különben, ami most következik, Magyar- Pered. Nekem szülötte falum, de már nem lakok ott. Jó kicsi negyedóra az egész. Ott bőven leszen üres fedél, aki alá meghúzódhatunk, ha véletlenül tán mégis lehullik pár csepp eső erre a — mondom — istenverte vidékre, ahol is még az eső sem szokott úgy esni a maga idejében, mint máshol. Az öreg legyintett az ostorral, s szép szelíden ismét meg- legyintette lovacskáit: „Gyil hogy essék belétek a géci csuda, mennénk tán, nol“ — De bizony inkább másztunk, lépésről lépésre, mint a csiga. Az öregnek nem volt sietős az út. Mivel pedig bőséges tapasztalataim vannaik, hogy az ily hatvan körül járó magyar paraszt rettentő nyugalmával nem lehet bírni — (hagytam, hogy mász- szunk, mint a csiga. Hatalmasan meg fogok ugyan ázni, nyári barangolásaim hosszú listáján ennél azonban sokkal különb gyönyörűségek Is szerepeltek már, és merültek jótékony feledésbe. Néhány perc múlva a szélzúgással együtt megjött az első morajló mennydörgés is. Azután hallani lehetett, mint hull alá, szinte koppanó hanggal egy-egy esőcsepp, sebesen, mint a puskagolyó. — De most már aztán csakugyan iparkodjék kend, atyám- fia — bíztattam újra az öreget —, különben ránk szakad az ég Az apatiikus paraszt megint csak a fejét rázta. Dehogy szakad — nem lesz az egész viharból semmi. — Elkerüli ezt a vidéket, könyörgöm, még az Űr Jézus is — mondotta szinte szomorúan —, ne tessék hinni ennek az egynéhány cseppnek, nem lesz ebből semmi. Mindétig így készülődik errefelé az eső, aztán mégse hullik le, ahogy dukál, hanem csak csalogatja az embert. Bár igaz, hogy idestova nem is leszen már őreá szükség, mivelhogy nincs, kinek a kedvéért (hulljék. — Nono, eső csak ikell. Az öreg bólintott, hogy ez igaz. Nagyon kell az eső, ahol szükség van rá — minek azonban ott, ahol nincsen rá szükség? Mint itt, Magyar-Pereden, az ő szülötte falujában. — Vagy két esztendeje, nem várja ott az esőt, tekintetes úr — mondhatnám — senki. A vén Kispál Mózes meg a süket Nagyné, avagy az a pár nagy adózó házőrző, ki még otthon lézeng — ugyan nem várja, minthogy azoknak mindegy. De hiszen mindjárt meg tetszik tapasztalni, miképpen sorvad el az egész falu, holott vagy öt esztendőnek előtte többen lakoztunk benne hatszáznál Is. Én is átköltöztem ide e, túl Nádasfalura, ahol meg tetszett fogadni, a nagyobbik lányomhoz. — A többiek is elköltöztek? — El ám, de messzire — válaszolta bólintgatva az öreg, s csendesen fölsóhajtott —, igen messzire mentek, az én két legényfiammal meg a kisebbik lányommal együtt... Mert hogy ezek az én gyermekeim is Amerikába mentek. Magam is elmentem volna vélek, de az ilyen rogyadozó, koros embert, mint én, nem engedik bé abba az Amerikába, hanem csak munkabírót, a fiatalt és a pén- ze«t. Már pedig pénz nem volt, csak éppen annyi, amennyi nékik elég. Nekem már nem jutott. A (házam ugyan még megvan, kínáltam is aikkoribíyi fű- jiek-fának, de ház a kutyának kell. Nem vette meg senki. Igaz, hogy nem is volt, aki megvegye, mert — mondom — •aki csatk tehette, mind elván- norolt, és bément abba az Amerikába, ahol meg lehet élni. Nem úgy, mint itt. — Ott som potyognak sült galambok az ember szájába! Meg kell ott is dolgozni a kenyérért, csakúgy, mint itt is. Ráhagyta, hogy ez is igaz. ABONYI ÁRPÁD: Egy csendes falu Munka nélkül nem potyog semmi, de ott legalább látszatja van a becsületes magyar műnkének, nem úgy, mint itt. — Mink is dolgoztunk, hogy majd megszakadtunk a sok dologtól, de jőve egymás hegyibe két rossz esztendő, s ettől elvágódtunk ... Szaladozánk ml aztán, könyörgöm, Ponciustól Pilátusig, hogy talpra álljunk, de nem lehetett, az urak nem engedtek. Jött a szolgabíró, jött a jegyző meg az adó meg a sorozás meg a többi instencsa- pása, s ettől még jobban elvágódtunk. A marhát el kell vala prédálnl, különben felfordult volna. Nem volt takarmány. Pénzért se. Imádságért se. Még a papunknak se. Ki húzza az ekét? Meg érdemes-e szántani, ha úgyse magunknak szántunk, hanem a fiskusnak, amely nem engedett a maga jussából, (hiába instanciáztunk. Hát így volt. Az emberek elkezdtek menni, menni... és elmentek. Most aztán olyan csendes a falu, mint a temető. Bejöhet a fis- kus, ha akar — sírásónak. Az öreg meglegyintette borzas lovacskái fölött az ostort, de a világért sem vágott volna rájuk. Kenyérszerzői voltak — kímélte őket. Az eső dolgában, úgy látszik, jgaza lesz. Heves szélvihar zúgott keresztül az erdőségen, a mindenfelé beborult égen villám villámot ért, a felhők csatornái azonban nem nyíltak meg. Néhány koppanó esőcsepp még lehullott itt-ott, aztán annak is vége volt. Hinni kezdtem, hogy ezúttal csakugyan nem fogok megázni; ennek az elkövetkező színmagyar falunak völgyét elkerüli az áldás. Nemsokára beikocogtunk a faluba. Csendes hely volt, az bizonyos. Az egész hosszú utcában, melyen az öreg végighajtott, egy szál kutya sem ugatott meg. A parókia tájékán valami vénasszony ődöngött egy ruhakosárral. Ebben azonban nem ruha volt, hanem falevél. — Az ott a süket Nagyné — mondotta az öreg. — Levelet visz az erdőből a tiszteletes úr tehenének, merthogy fű nincs. Leperzselt mindent a forróság. Hetek óta nem esett errefelé az eső, kisült ez okon még a legszíjasabb útifű is. Nélhány perc múlva behajtott egy düledező-félben levő, giz- gazos elhagyott portára, s megmagyarázta, hogy ez az ő háza. Meg fogja etetni a lovait, azután ismét befog, és egy óra múlva tovább megyünk. Leszálltam a szekérről. — Nem lett volna jobb a korcsmánál megállani? Ott valami harapnivaló is akadt volna. Az öreg rám nézett. Valami affélét olvastam ki a szemeiből, hogy lám, be hiába beszél az ilyen városifélének az ember, nem érti ez meg az igaz magyar beszédet, holott már vagy három órája hallja. — Korcsma vagyon Itt, tekintetes úr — szólt fejével intve —, de (korcsmáros nincs. A korcsma ott van a jegenyefák irányában, a korcsmáros azonban már rég nincs benne. — Az is kivándorolt? — Nem á! Csak bezárta a korcsmát és elment. Minek is maradt volna, ha nincs itt senki. — Hát akkor tán a tiszteletes úrnál kaphatnánk valamit? — Lehet, bár nem bizonyos ... — Miért? Nem szereti a vendéget? — Nem a... — De pénzért csak ad? — Nem ad á, pénzért se — magyarázta az öreg, miközben szénát vetett a lovai elé, s nagy tempózva kiráncigálta tarisznyáját az ülés alól —, mivelhogy nem is adhat szegény feje, hiába kérnénk. Elmúlt egy esztendeje, hogy se járni, se beszélni nem tud. Tavalyiban volt ugyanis, hogy ikünn a mezőn jártában egyszeresek megfordult enmaga körül, s úgy összeesett, mintha leka- szálták volna. Attul fogva mindétig az ágyat nyomja. Testvér- nénje vagyon mellette, az ápolja és ügyel a háztartásra is. Pedig bizony nem érdemli meg vala ezt a keserűségét, mert áldott, jó ember volt, sokat fáradozott a dolgunkba, de persze hiába ... mégiscsak szét kellett innét mennünk. Azonban jó szívvel szelnék a tekintetes úrnak a kenyerem bői meg a szalonnámból, ha meg nem vetné. Köszönettel elfogadtam. Egy darabig aztán szó nélkül bics- káztuk a kenyeret meg a szalonnát. Nem attaródzott a beszéd. Az öreg inkább haragos elborulással, semmint bánatosan mutatott falatozás közben hol erre, hol arra a portára: ez is üres, az is üres, amaz is üres ... a tizedik is. Egy lélek sem maradt bennük. „Minden a fiskusé — úgymond —, eladták volna porció fejében egynéhány forintért is, de nem volt, aki megvegye. Ingyen sem kellett senkinek. Még a korcs- márosnak se. Az is elment másfelé ebből a csendes faluból, amely, ugye bizony, hogy milyen csendes?" Hát biz ez olyan csendes volt, hogy szinte mellbe ütötte az embert. Egy csomó pitvaros ház szép sorjában, egymás mellett, és egytől egyig üres. Az udvarok benőve gazzal. Az ab- lakotk kitörve, ajtók sehol (föl- fütötték őket), összeomlott kémények szétmállott téglái a földön, kivágott gyümölcsfák csonka törzse a kertekben — pusztulás, elhagyatottság, csend mint valamely véres ütközet után a csatatéren, ahonnan már a halottfosztogató nyomorultak is eltávoztak ... Nem szóltam egy szót sem. Némán fogyasztottuk a kenyeret meg a szalonnát. Az öreg paraszt sem beszélt, csak néha intett egyet-egyet a fejével, s dunnyogta valami haragos, fanyar gúnnyal a fogai között: — Minden a fiskusé, mondom .. megeheti. KULTURÁLIS hírek ■ Frederic Grisson életrajzi filmet forgat, amely Gabrielle Chanelnek, századunk leghíresebb francia divatkreátorának a pályáját örökíti meg. A címszerepet ,„Coco“ életének három szakaszához alakalmazkod- va, három filmszínésznő játssza: a 16 éves Janet Wright, Catherine Deneuve és Danielle Da- rieux. ■ Sir Cecil Beaton, angol festő, díszlettervező, fró és művészfotós most tette közzé visz- szaemlékezéseit, amelyekben külön fejezetet szentel Greta Garbónak, egykori „nagy szerelmük“ történetének. ■ Robert Merle-nak a Galll- mard „fehér könyvek“ sorozatában megjelenő új tudományos-fantasztikus regénye abból a feltételezésből indul ki, hogy egy atomháború során elpusztul civilizációnk, s valahol Franciaországban egy maroknyi túlélő új, kezdetleges közösséget próbál szervezni magának. Milyen veszélyek fenyegetnék ezt a közösséget — kívülről, de belülről is — erről szól Merle új könyve. ■ A moszkvai Majakovszkij Színház, amelynek egyik alapítója Vszevolod Meierhold volt, most egészen kis kamara-színházat nyitott. Az új színházat Braginszkij Rjazanov hatszemélyes játéka nyitotta meg, majd Csehovnak, Brechtnek és Zoscsenkonak egy-egy komédiáját mutatta be az együttes. JOHANNES R. BECHER: Német költő üdvözlete a Szovjetuniónak Keleten nő a fény. Feszítsd feléje Költői lelked. Nagy lett éjjeled! A hajnal kékje száll a zordon éjre. Korlátlan árad szét a szeretet. Arany sarló s arany pöröly kísérgetl Ö tenger pírja! Hajnal! Telt kalász. A polgár összeroskad, mész-fehér lett. Nézd, hogy vonaglik, átkarolja térded - A roppant fénytől megvakult a gyász. Kemények lesztek. Nyersen törjenek fel. Feledni? Nem! Jogokból nincs elég. Szabadnak lenni! Aztán . .. béke-kedvvel Fölkelhet egy csodás, új nemzedék. Majd: Mily fiák! Mily nők! Ö népek árja . Szabad s egyenlő testvéri érzelem. Ô messzi népfajok szimfóniája. A gyilkosból gyümölcs és fény terem. Vigyázat! Kúsznak ök, a nyálas árnyak. Minden nagy eszme árulásro jó. Phallankszotok betörni - erre várnak. Friss vértől bűzlik kint a hulla-hó. Költő kiáltja: ítélj! Sok seb ég még. Feledni? Nem!... Csitulj el, irgalom. Te nép, csak tőled jut nekünk egészség. Sok új kenyér, hogy milliók beérjék. A szovjet-föld a Szent Birodalom. Ez szent hazánk lesz. Édenünk. A munka Fensége isten szívéig emel. Tolsztoj igéje. Ünnepel hadunk ma. Pokol-gyötrelmünk végpercére lel. Nem ujjonghatnak már bakók! A hadvezéri hír halódik . .. A kor mond rá ítéletet. Letűnt a barbárok hatalma. Rab-népeké a fiatal ma, S im régi láncuk szétrepedt. Dicsők, akik helyük megállták! k Már fényt cikáz a vaksi tárnák, Gyárak s odúk kigyúlt ege. Oj angyal áll a barikádon, Hogy ágyúk torka közt kiszálljon Az örök béke éneke. Franyó Zoltán fordítása Hogyan szoktam le a dohányzásról Nem rólam van szó ... Nem ... Én ugyanis még rá se szoktam. Babócsai Géza barátom mesélte el az alábbi történetet, amelyhez a fenti cím illik a legjobban. A történetben foglaltak hitelessé géért azonban felelősséget nem vállalok, akiben esetleg kételyek támadnának, forduljon közvetlenül Babócsai Gézához a 317-es mellékállomáson. — Kamaszkorom óta szenvedélyes dohányos voltam — így kezdte Babócsai —, se megrendült egészségi állapotom miatti örökös aggodalmam, sem az orvosi tanács, sőt még a feleségem folytonos perlekedése se volt elég ahhoz, hogy felhagyjak a cigarettával, vagy legalábbis csökkentsem a napi adagot, ami minimum 60 darabot tett ki. Már-már lemondtam magamról, amikor fordulat állt be az életemben. A vállalat, amelynél akkor alkalmazásban álltam, vidéki ellenőrzéssel bízott meg. Nap mint nap úton voltam. Egy szép reggel aztán a nemdohányzóknak fenntartott kocsira szálltam fel, mert másutt nem volt hely a vonaton. Ott se bírtam ki sokáig cigaretta nélkül: rágyújtottam. Á többi utas morgott, különösen a férfiak, de rájuk se hederítettem. Akkor jött a kalauz, ö hederített rám, és megbírságolt 20 forintra. Erre persze eldobtam a cigarettát, és újabb bírságolástól tartva, rá se gyújtottam addig, amíg le nem szálltam a vonatról. Éz érthető, hiszen a visszaeső bűnöst szigorúbban büntetik, a félelem tehát elnyomta bennem a szenvedélyt. Mert a pénzére sokszor jobban vigyáz az ember, mint az egészségére. — Másnap a pályaudvaron megint a nemdohányzók kupéjában kerestem helyet magamnak, arra gondolva, hátha még tudom ismételni az előző napi kitartásomat. Ez sikerült is. Menetrendszerűen ment minden„ mint általában a vasútnál. Rágyújtottam, jött a kalauz, ét megbírságolt. Húsz forinttal megint szegényebb lettem, de csak egy fél cigarettát szívtam el az egész hosszú úton. így ment ez azután heteken, hónapokon keresztül. Egyre többe került nekem a nikotin iránti szenvedélyem. De legalább a pénzbírság kifizetése után újabb cigarettára már nem gyújtottam rá. Tehát mégiscsak mérsékeltem a niko t infogy osztást. Egy szép este azután számvetést csináltam. A Mátra, amit általában szívni szoktam, 17 fillérbe kerül darabonként. Tehát egy szál cigaretta — vagy amint a dobozon áll: szivarka — a bírsággal együtt 20,17 forintomba volt az úton. Megér ennyit egy büdös cigaretta? Nem!... És attól a naptól fogva még a leghosszabb utazás során se gyújtottam rá többé. Innen pedig már csak egy lépést kellett megtennem ahhoz, hogy vonaton kívül se dohányozzam. Ezt a lépést iš megtettem. Azóta felőlem fér- mentáihatnak a dohányfermentálók, nekem nem kell a termékük. ... Eddig szól Babócsai Géza elbeszélése, amelyet a közérdekre — jobban mondva a magánérdekre — való tekintettel közreadok. Ismétlem azonban: a történetben foglaltak hitelességéért felelősségtt nen vállalok; akiben esetleg kételyek támadnának, forduljon közvetlenül Babócsai Gézához, *1 3-es mellékállomáson HEVES -íi/MliNC ÚJ szó 1972. V. 10.
