Új Szó, 1972. május (25. évfolyam, 102-126. szám)
1972-05-07 / 18. szám, Vasárnapi Új Szó
MINDENÜTT MINDENÜTT A z amerikai agresszorok kísérletei, hogy a tárgyalások félbeszakítása után barbár légiháborúval megtörjék a népének szabadságát és függetlenségét védelmező Vietnami Demokratikus Köztársaság akaraterejét, meghiúsulnak a vietnami nép helytállásán. Washington számításai ellenére a VDK mint a szocializmus délkelet-ázsiai előbástyája állandóan szilárdul és nehéz háborús viszonyok között minden erejét az ország gazdaságának helyreállítására és szilárdítására mozgósítja, A VDK dolgozói hősi küzdelmükben a Szovjetunió vezette szocialista közösség és a haladó emberiség széles körű támogatását élvezik. Ha egy külföldinek alkalma van elvetődni Hanoiba, akár egy-két napra is, ajánlom, vállalkozzék az útra. A közelmúltban viszonylag még elég biztonságos volt ez az út, mert a legutóbbi négy évben egészen a közelmúltig egy bomba sem esett Hanoira. Igaz, hogy rövid idő alatt senki sem ismerheti ki magát a vietnami viszonyokban, a valóság túl bonyolult és sokoldalú. A vendég láthat kerékpározó és békésen dolgozó embereket. A régi negyedekben felfigyelhet a sok-sok áruval jól ellátott utcai bódékra. Az emberek népes csoportját követve eljut a parkba, ahol szabadtéri színielőadásokat láthat, sakkozók, röplabdázók játékában gyönyörködhet, megismerkedhet a hanoi állatkerttel. Lehet, hogy elmesélik neki a Hősnek nevezett elefánt történetét, amikor Dien Bien Phu-nál hadianyagot szállított a csatatérre, most pedig békésen éli végnapjait... Mindenkinek, aki ellátogat Hanoiba, az a benyomása, itt béke honol. Pedig már sokan tudják, hogy nem így van. Sokan tudnak a vietnami városok egyszemélyes óvóhelyeiről — a járda szélén levő cementgödrökről, ahová légiriadó idején bújnak. A vietnamiak mindenre felkészültek, régi szállóigét emlegetnek: „A sebesült tigris veszélyesebb az egeszségesnél“. Az Egyesült Államoktól minden kitelik. Hanoitól 200 kilométerrel délre van Than Hoa tartományi székhely. Ottjártamkor hirdették ki az ostromállapotot, mivel a 7. amerikai flotta hajói közeledtek a partokhoz. Ha nem tudok róla, nem is veszem észre. A parasztok nyugodtan dalolgat- tak a rizsföideKen, de a légelhárító ütegek parancsot kaptak, hogy foglalják ei tüzelőállásaikat. Tíz kilométerekkel délebbre már igazi háborús kép fogad. Elsősorban a húszezer lakosú Vinh városban. Porrá zúzták, de még mindig bombázzák. A demarkációs vonalig több száz kilométeren ál romok és bombatölcsérek. perc ahhoz, hogy feltűnjék Észak-Vietnain égboltján. Mihelyt felbúgnak a szirénák, az önvédelmi csoportok tagjai elfoglalják helyüket a légvédelmi ágyúk kezelői mellett. Ellátogattam a Hanoi elővárosában levő 10-es számú textilgyárba, amelynek kétezer dolgozója (75 százalékuk nő) közül hétszázan az önvédelmi csoportokhoz tartozó mesterlövészek. A harisnyagyárban 600 ember között 220 mesterlövész van. Hallgatva az embereket igyekeztem elképzelni egy korosztályomhoz tartozó 30 év körüli átlagvietnami életét. Már harminc éve tart a vietnami háború, s a harmincévesek sohasem ismerték a békét. Egy korosztályombeü vietnami a jelen pillanatban talán veszélyes küldetést teljesít, amely számára ugyan megszokott dolog, mondjuk egyike azoknak, akik a dél-vietnami harcosokat segítik. Zsákkal a vállán — 25 kg rizs lehet benne — 100—150 kilométert tesz küldetése céljáig, aztán vissza. Leggyakrabban zsákostul kell megtennie ezt a távolságot, bombázás közepette. Néha egy hétig is eltart az út. Útközben neki is ennie kell valamit, így aztán 17—18 kg rizst fogyaszt. így aztán az életét kockáztatja, hogy 7—8 kg rizst szállítson délre. Ez is a háború egyik oldala. Tehát Észak segíti a Délt? Hadd válaszoljon erre a kérdésre a Kuang Nam-1 Thao elvtárs, egy állami farm igazgató-helyettese. A farmot déli harcosok alapították, akik az 1954. évi egyezmények értelmében települtek át északra. Hadat üzentek a dzsungelnek, ásóval, kapával, kaucsuk-, kávé- és citruszültetvényeket létesítettek 77 négyzetkilométernyi területen. „Nemsokára húsz éve lesz, hogy elváltani családomtól. Csak négy hónapja kaptam róla hírt. Megtudtam, hogy a fivérem családja »stratégiai faluban« van. A táborparancsnok ismerve fivérem meggyőződését a szögesdrót kerítés mellett helyezte el öt ezzel a megjegyzéssel: »Ha a Nemzeti Felszabadítási Front támadni fog, az elsők között halsz meg.« Erre gondolva mindig mondogatom magamban, teljes erővel kel] dől. goznum, hogy közeledjék a győzelem, a béke órája.“ Thao szavai mindennél világosabban bizonyítják, hogy csak egy Vietnam van. Három kötelesség Minden családból valaki — az apa vagy a fia — a fronton van, esetleg el is esett. A Hanoi melletti Jenzen szövetkezetben a dolgozók kétharmada nő. Minden munkát ők végeznek, közben neve ük gyermekeiket, ráadásul még a frontövezetből A vezetés forradalmi stílusa Vietnami szakszervezeti vezetőkkel beszélgetve gyakran hallottam tőlük: „A termelés urává kell tennünk a dolgozókat“. Ez a szilárd elhatározás, hogy valóban bevonják a dolgozókat a határozatok meghozatalába, jótékony hatással van az emberekre. A hanoi gépgyárban a szakszervezet minden fokon megvitatja az adminisztráció képviselőivel a munkatermelékenységi normákat, a biztonsági technika szabályait, az átképzés, a munkásfelvétel kérdéseit. A szakszervezet beleegyezése nélkül senki sem bocsátható el. Miiiden három vagy hat hónapban a szakszervezet közgyűlést hív össze, amelyen a munkások megmondhatják véleményüket és bíráló észrevételeiket. Az igazgató, akihez ezzel kapcsolatban kérdést intéztünk, így válaszolt: „Tán zavar ez engem? Ellenkezőleg, nagy segítséget nyújt“. Városi vagy vidéki viszonylatban sajátos formákban érvényesül a dolgozók részvétele a termelés irányításában. A hanoi szakszervezeti egyesülés elnöke például a városi tanács elnökhelyettese. Reá bízták, hogy törődjék a dolgozók érdekeivel: kövesse figyelemmel az áruellátást, a lakásépítést és elosztást, a közlekedés fejlesztését stb. A városnak is, a vidéknek is megvannak a maga problémái. A munkások még csak most tanulják az irányítás művészetét. Ami az ipart illeti, a háború decentralizálásra kényszerített minket — fejtegeti Minh elvtárs, a szakszervezeti szövetség gazdasági osztályvezetője. — A helyi jelentőségű kis üzemek azonban a munkatermelékenység szempontjából nem olyan jövedelmezőek, mint egy nagy üzem. Ezért változtatásokat eszközlünk. Most előtérbe lép a vállalatok irányításának kérdése. Ezért mi, szakszerve^ zetek, felelősek vagyunk. Először is aktívan részt kell vennünk az irányításban, másodszor többet kell törődnünk a dolgozók életkörülményeivel. A szakszervezeti irányítás még nem mindig tökéletes. Az állam is ezért vonta ki irányításunk alól a bölcsődéket és tette át a Nőszövetség irányítása alá. A probléma lényege az, hogy a dolgozó tömegek részéről nem volt elégséges ellenőrzés. Fontos, hogy a dolgozók megmondják a véleményüket az árakkal, a munkabérekkel, a szociális ellátással stb. kapcsolatban.“ A legmélyebb tiszteletet ébreszti az emberben az, hogy egy hadat viselő nép a hősiességnek olyan tanújelét adja, mint az önbírálat. Az, hogy vezetői így vélekednek, szilárdítja a szocializmus vietnami győzelmébe vetett hitet. A hasiesség statisztikája A háború folytatódik, sőt egyre elkeseredettebbé válik. A vészes gömbbombák ártalmatlan játékszerhez hasonlítanak a most alkalmazott repeszbom bákhoz viszonyítva, amelyek 5 centiméteres és még hosszabb szögeket vagy különleges formájú vasdarabokat tartalmaznak. Továbbra is alkalmazzák a napalmot és kiegészítésül a foszforbombát. Láttam egy foszforbombától megsebesült asszony bőrét, amelyet különleges edényben őriznek. A levegő érintésére a bőrdarab füstölni kezd. A robbanóbombák súlya rekordot ért el: egy héttonnás bomba 30 méteres óriási tölcsért hagy maga után. Ez a legnagyobb bomba, amelyet valaha is alkalmaztak. csak az atombombával szemben szorul háttérbe. Az amerikaiak 1965 és 1969 között egymillió tonna bombát dobtak le, négy és félszer annyit, mint a második világháború idején Európára és 14-szer annyit, mint Koreára. Az egyik kommúná- ban minden négyzetkilométernyi földre 3 ezer bomba hullott. Nam Dinh-ben a textilkombinátot annyi bombatalálat érte, hogy minden munkásra egy bomba jutott. így aztán érthető, miért élnek a vietnamiak mindenütt, ahol bombák hullana/, úgy, mint háborúban. kitelepített gyermekeket is, és bármikor készek kezükbe venni a puskát. A VDK-ban ezt a nők „három kötelességének“ nevezik. Nem könnyű a helyzet. A VDK üzemei különös látványt nyújtanak: egyeseknek csak a pillérei me- redeznek. Mások csodával határos módon vészelték át a bombázásokat, mint a Hamzsong híd melletti erőmű. Sok erőmű csak úgy maradt meg, hogy körülöttük a munkások egy méter vastagságú téglaerődítményeket építettek, másokat meg bambusznövényzettel álcáztak. Az egész ipari termelést, amely 1960 és 1964 között megkétszereződött, csak 1969-ben tudták visszaállítani az 1964-es színvonalra. Hongaiban, Vietnam „kazánjában“ tavaly ötmillió tonna szenet fejtettek. Haiphongban helyreállították a cementgyár termelőképességét és nemsokára növelni is fogják. A gépgyárban évi 50 százalékkal növelik a termelést. A szociális kérdésekről sem feledkeztek meg. A szakszervezetek egyik fő feladata a munka biztonságossága. Ennek érdekében egy szakszervezeti irányítású intézet működik. Óriási figyelmet szentelnek a művelődésnek. A kínai határ közelében egy szövetkezetben 20 évvel ezelőtt még 90 százalékos volt az írástudatlanság, ma egy analfabéta sincs a lakosság között. Cao Bang tartományban a múltban három elemi iskola esett 350 ezer lakosra. Most minden falunak van iskolája, két-három falura jut egy középiskola. Egy emberként Valójában az egész lakosság harci készültségben -ran. Az amerikai repülőgépnek elég három Első vonalba indulnak a szabadságharcosok valahol a Quang Tri tartományban. ULHUSI PIERRE BESIEAU VIETNAMI RIPORTJA
