Új Szó, 1972. május (25. évfolyam, 102-126. szám)
1972-05-07 / 18. szám, Vasárnapi Új Szó
15 Lassan emberöltőnyi távolságba kerültünk mái a második világháború soha-nem-látott borzalmaitól, s jól eső érzéssel mondhatjuk el, hogy az isten háta mögötti Ausztrália után az öreg földrész, Európa ma a világ legbékésebb kontinense. S ami külön örvendetes, a földrész békéje ma már az európai népek ügyévé vált, akiknek egyaránt gond és szorongás a béke ugye, s akiket a jövöféltés őrszerepre és ébrenlétre sarkall. Örszerepre és ébrenlétre a küzdelem, hogy a békére és harmóniára vágyó emberiség hétköznapjait soha többé nem dúlja fel a háború véresotromba fenesége, az embertelenségeknek ez a legembertele- nebbje... Ezért fogadjuk jóleső biztatásként is a költő szavait: „Volt háború, de kéklik ím / megint a béke partja! / Minden elmúlik s legelébb / múlik a szív viharja! / Hányódik, örjöng a világ / de csaló kép, hogy állunk, / repülve jő a part felénk, / mely volt eddig csak álmunk" ... A béke gondja ... A jövő féltése és vigyázása emberhez méltó gond és felelősség ma is. Ezért vau az, hogy oly sok szó esik napjainkban a béke ügyéről, mely nélkül a jövő elképzelhetetlen. Európa tegnapi német elrablása ugyanis Intő példaként szolgálhat; s hogy a Goethe megfogalmazta „tévedés“ ne ismétlődhessék tetté, — „ezért kell az igazat fáradhatatlan s za v ak ka 1 megismételni“. Európa vigyázz! — halljuk napjainkban ismét a figyelmeztetést, amikor a nyugat-német politika színpadán az ellenzék az állásfoglalások kétszínűségével — akárcsak a múltban — most is az európai népek bőiére, az enyhülés, megértés és együttműködés kárára spekulál. A nyugat-német ellenzék a nacionalizmus és a demagógia húrjain, a „német érdekek“ védelme ürügyén próbál ellene szegülni az európai enyhülés szempontjából alapvetően fontos szovjet-nyugatnémet, lengye 1 -- n y uga t nénié t s ze r ző dés ratifikációjának. Sőt, Franz Josef Strauss és a keresztény- pártiak bajor szárnya így fogalmaz: „A Szovjetunió ideológia! elhivatottságtudata, s a szovjet és az orosz imperializmus veszedelmesebb, mint valaha“. A revanspolitika felszításának lehetőségeit mérlegelő nyugatnémet jobboldal — a maga szovjetellenességével, kommunista mumus-elméletével — túl messzire merészkedett, s láthatóan időzavarban szenved. 1972-t összetéveszti 1932 vei!!! Új szakasz küszöbén „A békének, a szabadságnak, s a népek biztonságának aktív védelme a mi elvi irányvonalunk. Ezt az irányvonalat követjük barátainkkal és szövetségeseinkkel együtt, összehangolva lépéseinket a nemzetközi színtéren.“ Leonyid Brezsnyev- nek ez a megállapítása azokat a törekvéseket is jellemzi, melyeknek — a Szovjetunió kezdeményezése révén — Európában is tanúi lehetünk, nem kisebb célt tűzve ugyanis ki, mint a béke, biztonság és az egy ü t tm ű kö dés meg va 1 ős í t ásá t. Mint Ismeretes, a szocialista országok nemzetközi tanácskozásai minden alkalommal nyomatékosan állást foglalnak az európai béke és biztonság elvei mellett, s a budapesti felhívást követően ez év januárjában, a prágai nyilaikosatban a Varsói Szerződés tagállamai kifejtették azokat az elveket, amelyeken Európa tartós békéje és a különböző társadalmi rendszerű országok együttműködése nyugodhat. Az említett országok konkrét javaslatot is tettek az. európai biztonsági értekezlet megtartására, ebben az évben. A kezdeményezés sikerét ml sem bizonyítja jobban, mint az a tény, ma már nincs olyan állam Európában, amely valamilyen formában állást ne foglalt volna az értekezlet megtartása mellett. Egyetértett a javaslattal Kanada is. A konferencia érdemi előkészítésével kapcsolatban a nyugati világ vezető hatalma, az Egyesült Államok sokáig hallgatásba burkolózott, Nixon elnök kongresszusi jelentéséből azonban kiviláglik, hogy az Egyesült Államok is támogatja az értekezlet összehívását. „Erőegyensúly", vagy együttműködés A feszültség enyhítése ma az európai helyzet alapvető kérdése. A biztonsági értekezlet elsődleges célja volna, hogy ki- dolgozza az európai biztonság rendszerét. Olyan kötelezettségi struktúrát, amely kizárná az erőszakot, az erőszakkal való fenyegetőzést, biztosítaná az országok szuverenitása és területi épsége tiszteletben tartásának elvét, a beliigyekbe való be nem avatkozást, az államok egyenlőségét és függetlenségét. Ez a rendszer olyan helyzetet teremthetne, amely megszüntethetné a földrész megosztottságát katonai és politikai csoportosulásokra. Bár a nyugati „szakértők“ szívesen hangoztatott elve, hogy az európai béke a szemben álló erők egyensúlyának eredménye, a szocialista országok ezzel szemben azt vallják, hogy nem az erőegyensúly, liánéin a biztonság és együttműködés feltételeinek megteremtése lehet a kontinens békéjének alapja. A prágai nyilatkozat e kapcsolatok rendezésének alapjaként leszögezi: a háború után kialakult határok sérthetetlensége, az erőszakról való lemondás, a békés egymás mellett élés, a jószomszédi kapcsolatok ápolása és együttműködés a béke érdekében, az államok kölcsönösen előnyös kapcsolatainak fejlesztése, a leszerelés támogatása és az ENSZ alapokmányá- naik tiszteletben tartása a problémák rendezésének objektív feltétele. A biztonság rendszere egyébként nemcsak az e kérdéssel foglalkozó szerv létrehozását követelné meg, hanem feltételezi a regionális megállapodásokat, s olyan megegyezéseket is, melyek általánosságban, vagy a nemzetközi jog alapján azt a célt szolgálják, hogy az európai béke — és ezzel a feszültség és a háború kizárása — kollektív kötelezettségeken nyugodjék. Ma még, persze, nehéz választ adni arra, e mechanizmus kialakítása mennyi időt vesz majd igénybe, s hogy a békés együttélés mindenkire kötelező normáinak deklarálása mellett a biztonsági rendszer a kollektív intézkedések milyen formáit követeli meg abban az esetben, ha a béke kilátásai veszélyeztetve volnának. Ahhoz viszont, hogy Európa idáig eljusson, alapvető fontosságú a Szovjetunió és a szocialista országok által javasolt biztonsági értekezlet megtartása. Itt történhetnek meg ugyanis az első lépések a békés együttélés rendszerének kialakítására, az erőszakról való lemondás elvének elfogadására, valamint arra, hogy a leszerelés kérdése fokozatosan megoldódjék. A német kérdés és az európai enyhülés A Szovjetunió 1954-től, még hangsúlyozottabban azonban 1966-tól állandóan napirenden tartja az európai biztonság kérdését, a NATO-országok azonban a közelmúltig mereven elzárkóztak a javaslat elől. A szovjet—nyugatnémet kapcsolatok rendezésével azonban új fejezet kezdődött a két állam életében, s ez kedvezően befolyásolta az európai enyhülés ügyét is. Ezért néz most a világ aggodalommal Bonn felé, ahol az ellenzéik fő törekvése, hogy megakadályozza az ún. keleti szerződések ratifikálását. Az ellenzék egyébként a legérzékenyebb ponton támadja a megállapodást. Kétségbe vonja az európai status quot, s a német egység hangoztatásával lényegében a hidegháborús évek agresszív légkörét szeretné újra feltámasztani. Márpe dig az európai határok sem ma, sem a jövőben nem a jobboldali ellenzék ügye, s ahogy Brandt kancellár mondta, a reakciónak aligha lesz módja, hogy Hitler helyett utókig megnyerje a második világháborút. Azok számlájára, akik az enyhülés és az együttműködés ellen lépnek fel, Leonyid Brezs- nyev egyértelműen választ adott: „Az NSZK ma olyan felelősségteljes válaszút előtt áll, amely hosszú evekre meghatározza népének sorsát... Választania kell az együttműködés és a konfrontáció, a feszültség enyhítése és szítása között, végső fokon a béke politikája és a háború politikája között“. S. mivel a szerződés magva: a felek kötelezettségvállalása területi kérdésekben — alapvető elvi tétel, nyilvánvaló, hogy ennek tagadása eleve visszavetheti a két ország között (kibontakozó kapcsolatokat, útját állhatja a nyugatberlini négyhatalmi megállapodás érvénybe lépésének, s károsan hathat ki az európai biztonság és enyhülés ügyére is. A kapcsolatok normalizálása viszont az egész kontinens számára űj távlatokat jelent, hisz a háború utáni évek kalandor politikája, a revans és a militarizmus szelleme két évtizeden át a fejlődés és a közeledés útjában állt. Willy Brandt kormánya az első, mely realitást tanúsít az európai helyzet értékelésében, s külpolitikájában figyelembe veszi az ország lakossága többségének érdekeit és a hidegháborús csölkevények felszámolására törekszik. A letűnt múlt vészmadarai azonban még itt vannak. Franz Josef Strauss, az „utolsó poroszok“ egyike és a szélsőjobb követeléseit így fogalmazza meg: 1. az NSZK biztonságát az erőpolitikára kell alapozni. 2. Szövetségre kell lépni „nagy szomszédunk nagy szomszédjával“ fKína). 3. Az európai szocialista országokkal nem szabad tárgyalni, mert ott „kommunisták kormányoznak“. 4. Az NDK társadalmi rendjének megdöntésével helyre kell állítani a német egységet. 5. Az európai határokat meg kell változtatni, ezt azonban a szocialista országokban társadalmi változásoknak (a kapitalizmus restaurálásának) kell megelőzniük. Küzdelmes időszak Mire e sorok megjelennek, már ismert lesz a ratifikációs vita, illetve a parlamenti szavazás eredménye. (Ezt megelőzően a Brandt-kabinet maga mögött tudhatja a költségvetési vita bizalmatlansági szavazatát is.) Láthatóan az ellenzék minden erejével kenyértörésre akarja vinni a dolgot, s a „mindent nyerni, vagy mindent veszíteni“ szerencsejátékosokra jellemző magatartással próbálja az eseményeket befolyásolni. Tisztában van ugyanis azzal, hogy a ratifikációs vitában elszenvedett kudarca — amennyiben az ingadozó lelkek vásárlásának taktikája csődöt mondana — hosszú időre visszavetné a keresztény- pártokat. A politikai fejlődés logikája szerint az ellenzék győzelme feltétlenül mély bizalmi válságot Idézne elő az NSZK politikájával szemben Keleten és Nyugaton egyaránt. Nem árt ezzel kapcsolatban idézni a Le Monde francia polgári lap megállapítását: „Akár elfogadja az NSZK, akár nem (a szerződéseket), az európai status quo ténykérdés. A realitások elfogadása, amelyet a jelenlegi kormánykoalíció is meglett, elérte azt a pontnt mind a nyugatnémet, mind az európai és a világközvéleményben, ahonnan nincs visszatérés“. A kicsinye« csepűrágás tehát még folytatódhat, de a folyamat immár fel ta rt óztathata tlan. Aki nem lép egyszerre ... A szövetségi gyűlés ratifikációs vitája után május 19-én a szövetségi tanács elé kerülnek a szerződések. Az ellenzék többsége miatt azonban a döntő szót a Bundestagnak kell majd kimondania. így, ha o ratifikációs vita sikeres lesz, a végső döntésig még néhány hét van hátra. Kérdések kérdése azonban, vajon teljesül-e a Brandt-kabinet magabiztos reménye . . Érdeklődéssel várja a világ a bonni „állóháború“ kimenetelét, s a neonácikkal szövetkezett jobboldal törekvései láttán joggal teszi fel a kérdést: vajon lehet-e egy menetelő oszlopban» hátraarcot csinálni... Mert a szerződések nélkül megnehezednek a kibontakozás és az enyhülés feltételei, lehetőségei, s erre csak a kontinens népei fizethetnek rá. Ezért vált az elmúlt hetekben, hónapokban európai közüggyé a keleti szerződések bonni vitája, mert benne a történelmi előre lépés páratlan lehetősége rejlett. Az enyhülés, az együttműködés lehetősége a reakció ámokfutóival szembe, aikik a legszívesebben a hidegháború lövészárkaiba rántanák vissza ismét Európát... Márpedig ezzel a történelmi merénylettel szemben Európa nem lehet közömbös! FONOD ZOLTÁN EURÓPA Főjek a Bundestagból: Brandt, Barzol, Schmidt, Scheel, Ertl,-Genscher, Wetmér, Strauss
