Új Szó, 1972. május (25. évfolyam, 102-126. szám)
1972-05-27 / 123. szám, szombat
Eduard Pavlacka felvétele Négy prápi művész Budapesten Zina Koulová, Jiŕí Madlo, Miroslav Pongrác, Helena Slovíková o budapesti Csehszlovák Kultúrában Május elején nyílt meg Zina Koulovä, Helena Slávikovut, Jirí Madlo és Miroslav Pongrác válogatott műveinek kiállítása. Kimondottan szobrokkal csak Zina Koulová mutatkozott be, három kivételével kisplasztikákkal, többnyire apró, égetett agyagszobrocskákat (tanagrá- kat), gipszből kompozíció vázlatokat. Miroslav Pangrác hat szobor mellett kilenc grafikát is kiállított. Mindkét művész szob. rain a lírikus szemlélet tükröződik és ragaszkodás a látványadta valósághoz, a modellhez, anélkül, hogy a maguk átformáló képességével a f ölű let megmunkálásában egyéni tő fölfogásra törekednének. Megmaradnak tehát egy problémamentes realizmusnál, különösen Pangrác vigyáz arra, hogy az átlagember szellemi és érzelmi világát különösebb feladat elé ne állítsa. Nem azt kifogásoljuk, hogy miért a hagyomány útján járnak, hanem miért éppen a legkisebb ellenállás irányában haladnak, hisz az európai képzőművészeti realizmus nagy térképén erőteljesebb jelzések is hívogatnak. Mindazonáltal Koulová Kislány-a és ta- nagráfiái fölkeltették érdeklődésünket. Madlo sokoldalú egyéniség. Legfiatalabb is négyük közül, 1934-ben született, míg a többiek 1922-, illetve 1924-ben. A sokoldalúság annak a szellemi nyugtalanságnak a jele, amivel az újabb nemzedék a realizmus határain belül is korszerűbb kifejezést keres magának. Tájképei nemcsak a látott természeti részletet ragadják meg megbízható hűséggel, hanem egyben nagyvonalú kifejezésre való törekvésről is tudósítanak. Pontos rajzok, jó kompozíciós szerkesztési érzék jellemzi. Színes litográfia, fametszet, pasztell, szén, toll és csáva egyaránt kedvelt eszköze, más kérdés, hogy három fametszete — Ottakar, Brezina, Antonín Sova, Vítézslau Novák arcképe — elég érdekes-e ahhoz, hogy jelentős is legyen s amellett mint portré kielégítő is. Éjszaka c. kőrajza anyagszerű, hangulatilag találó, az ideges vonalvezetésben pedig korunk láza lüktet. Helena Slavíková a négy művész közül színérzékenységben, festőiségben kétségtelenül a legerősebb s a kifejezés elvontságát illetően is a legbátrabb. Az ő képei gyakran határesetek a teljesen elvont és a még éppen hogy realista kifejezésmód között. Akvarellban mondhatni kitűnő. A hegyek völgyeiből, sza- kadékaiból, fás, sziklaoldalakból felszálló vagy leszálló köd, ahogy párává burkolja a tájat, némelyik képén az egészet, a másikon éreztetve néhány révedező fát, sejtelmeket őrző lombot s mindezt olyan átütő erejű színtónusokkal, ami a legjobb koloristák közé emelik. — A szín ereje az ant protis-ainak is. Kissé más világot képviselnek a tollrajzai, de művészete főerejét: a színek iránti fogékonyságát s azok fölényes kezelését éppen más mivollukkal fokozzák. SZtj REZSŐ A KITÜNTETETT VÁLLALAT A hazai élelmiszeripar egyetlen vállalatát jutalmazták az 1971. évi eredményekért Vörös Zászlóval. A kitüntetett vállalat a Nyugat szlovákiai Tejfeldolgozó. Tizenkilenc tejfeldolgozó üzem munkájáért felelős ĽUDOVÍT TÖTH mérnök, vál lalut igazgató, és talán csak ő tudja, milyen nehéz út vezetett a jelen sikerekhez, mennyi akadályt kellett le küzdeni, mennyi megoldhatatlannak látszó kérdést kellett megolduni, amíg 1972. május 26-án átvehette a kitüntetést. — Tulajdonképpen az 1966-os évben kezdtük meg az úgynevezett frontáttörést. A dolgozók — vezetők és munkások egyaránt — tisztán látták, hogy munkamódszereink elavultak, gépállományunkat újítani, korszerűsíteni kell, módosítani és bővíteni kell a választékot. Egyben jelentősen javítani kell a munkakörnyezetei, hiszen dolgozóinknak több mint 60 százaléka nő. Öt év múlva, 1971- ben, elmondhattuk, hogy sikerült e program első szakaszát maradéktalanul megvalósítani. A legnagyobb és legjelentősebb változásnak a csomagolástechnika korszerűsítését tartom. A vállalathoz tartozó üzemekben 12 hazai és 5 külföldi gyártmányú gépsor végzi ezt a munkát, és ebben az évben újabb nyolc gépsort vásároltunk. A mi eredményeink valóban társadalmi ellenőrzés alatt állnak, hiszen a fogyasztók naponta vásárolják gyártmányainkat, és ezek egy része —• mint például a tej és a sajt — valóban életszükséglet, öt év alatt húsz féle, új sajtot hoztunk forgalomba, bevezettük a vaj alumíniumfóliás csomagolását, egyre több tejport gyártunk — ma már évi 15 ezer tonnát. Természetesen mindez nem jelenti azt, hogy most megállhatunk, pihenhetünk, mert az igények egyre nőnek, a kereslet egyre sokrétűbb, és nekünk ezt ki kell elégíteni, mert a fogyasztó 3lőtt nem hivatkozhatunk ilyen, vagy olyan nehézségekre, a fogyasztó — teljes joggal — árut akar és nem kifogásokat. 1971 ben a bruttó termelési tervet 102,4, az árutermelés tervét 106,3, az egy dolgozóra számított munkatermelékenység tervét 101,2, a mérlegnyereség tervmutatóját 108,2 százalékra teljesítették. Három munkacsoport nyerte el „A CSKP megalakulásának 50. évfordulója kollektívája“ címet, 14 dolgozót jutalmaztak oklevéllel, 126 dolgozót pedig vállalati és szakágazati kitüntetéssel. Amit a laikus látogató is azonnal lát és minden magyarázat nélkül megért az a munka- környezet nagyszabású korszerűsítése. Néhány évvel ezelőtt a vajat még 25 kg súlyú tételekben csomagolták, és ez megerőltető volt az asszonyok számára. Bevezették tehát a 10 kg-os csomagolást. Igaz, hogy ez drágább, de könnyebb, a dolgozók elégedettek, jobban és többet termelnek. Valamikor a tejfeldolgozó üzemek legnehezebb, legegészségtelenebb munkahelye a palackozó volt, ahol bokáig állt a víz, a levegő tele volt párával. A polietilén csomagolás lassan feleslegessé teszi a nehézkes, korszerűtlenül munkaigényes palackozást. Sajnos: csak 1 a s s a n! Miért? Azért, mert annak ellenére, hogy a polietilént Bratislavában gyártják, a Nyugat-szlovákiai Tejfeldolgozó számára ezt a nélkülözhetetlen csomagolóanyagot — Angliából importáljuk! Ugyanakkor a fogyasztók nagyon jól tudják, hogy a kereskedelem a finomabb kötöttárut, ruházati cikket polietilén csomagolásban hozza forgalomba! A kereskedelem sokkul adósa nemcsak a tejfeldolgozó üzemeknek, hanem az egész élelmiszeriparnak. Mert hiába gyárt az iparág kifogástalan termékeket, ha a kereskedelem képtelen ezeket korszerűen tárolni. Bratislavában gombamódra szaporodnak a borozók, sörözők és „grillek“, természetesen „reprezentatív“ berendezéssel, de hiányzik több mint 25 ezer négyzetméter kereskedelmi haszontér, nincsenek raktárhelyiségek, és ami a legsúlyosabb: nincs pénz arra, hogy az élelmiszerüzletekben a kor igény ai- nek megfelelő hűlőberendezéseket szereljenek fel. Közismert kép: hajnalban 4 órakor lerakják a tejet az üzlet ajtaja elé, ahol egy két órán át süti a nap. Ha megsavanyodik, ha forralás közben „összemegy“, a fogyasztók szidják a „tejeseket“, pedig nem ők tehetnek róla. Ok és okozat mindig összefügg. A vállalat szeretne három decis csomagolású tejel is forgalomba hozni, de nincs csomagolóanyag. Szeretné új termékekkel gazdagítani asztalunkat, de az üzletekben nincs hűtőberendezés. Szeretne még többet gyártani, de az építőipar képtelen a tervekben és szerződésekben rögzített időpontokban átadni az új kapacitásokat. [Példa erre a levicei fLévaj tejfeldolgozó üzemlj A legfontosabb feladatok egyike az automatizálás. De ehhez nem elegendő a technikai berendezés, mert az automatikus gépsorok mellé is emberek kellenek — szakemberek. A vállalat a saját dolgozói számára tanfolyamokat rendez, igyekszik megnyerni az iskolákból kilépő fiatalokat is, de mindez kevés. Ezért kell mielőbb olyan speciális élelmi- szeripari szakközépiskolát létesíteni, amelyben az iparág automatizálásával összefüggő tudnivalókat sajátítanák el a jövő szakemberei. A vállalat követelményeit a jelen, de főleg a jövő igényei indokolják. Előzetes számítások szerint a Nvugat-šzlovákiai Tej- feldolgozó 1980-ban évente 260 millió liter tejjel többet vásárol fel, mint 1971-ben, közben 7 üzem válik „életképtelenné“, s hét elavult üzemben le kell állítani a gyártást. Oj üzemeket kell építeni Levicén (Léva), Bratislavában és a komárnói (Komárom) járásban, űj, 18—32 ezer literes tartályautókat kell vásárolni, mert ezzel meggyorsítják a szállítást és jelentősen csökkentik a szállítási költségeket is. Nagy tettekkel, céltudatos, megfontolt cselekvéssel zsúfolt további évek várnak a kitüntetett vállalat dolgozóira. De az az érzésem, hogy a dolgozók részéről megnyilvánuló lelkesedés, példamutató fegyelem a biztos siker tényezője. Csak példaként említem meg, hogy a kitüntetés tiszteletére a Calovoi (Nagymegyer) üzem dolgozói 48fl ezer korona értékű kötelezettséget vállaltak. És azt is csak példaként említem meg, hogy a kitüntetett vállalat dolgozói a fogyasztóknak is kedveskednek egy régen várt újdonsággal: magyarországi szakemberek segítségéve] kidolgozták az új tejfölgyártási technológiát, és a valóban ízletes csemege rövidesen Vi literes csomagolásban kerül forgalomba-. 'ír ötévi szorgalmas munka, újra törő lendület, fegyelmezett helytállás jutalma az Ötödik ötéves Terv Vörös Zászlója. Megérdemelték! De megérdemlik azt is, hogy fejlődésüket fokozott mértékben támogassa az építőipar, a kereskedelem, támogassák mindazok, akik elősegíthetik nagy és szép terveik megvalósítását. Mert ezt követeli a fogyasztók, a társadalom érdeke! PÉTERFI GYULA A szlovákiai alkotóművészek szövetségeinek belső felépülése hosszadalmas szervi folyamat, melynek során el különültök egymástól az erők és a nézetek, s megformálódott a művészi szövetségek új arculata; fokozatosan kialakultak az alapvető feltételek ahhoz, hogy a művészi szövetségek válogatáson alapuló eszmei szervezetekké váljanak. Kongresszusaink után, amelyek csakhamar elkezdődnek (az írószövetség kongresszusa már május 31-én zajlik le — a szerk, megjegyzése), ilyeneknek kell lenniük. Érthető, hogy a szövetségek ideológiai szervezetekké alakítását nem lehel megvalósítani egy pontosan meghatározott dátumig. Itt nem lehet szó egyáltalán valami adminisztratív intézkedésről, ami egyszer s mindenkorra végrehajtható. „A szellemek kiválása“, mely megelőzte a kongresszusokat, s amit azok előkészítésének tarthatunk, gyakran a nézetek szenvedélyes összecsapásában nyilvánult meg. Felismeréseink mértéke, amelyhez eljutottunk ezen a területen, azáltal vált értékessé számunkra, hogy elsajátításának folyamatában semmit sem kaptunk ajándékul — mindent ki kellett harcolni: többnyire eszmei ellenfeleinktől, olykor saját téves meggyőződésünk ellen, vagy a mítoszok és a dolgok állapotáról alkotott hamis elképzeléseink ellen küzdve, bár azokat sok művészi dolgozó az igazság végleges és megmásíthatatlan megismerésének tartotta. Ennek a „megismerésnek“ a szembesítése a Hogyan és mivel kezdjük? AZ ALKOTÓ MÜVÉSZSZÖVETSÉGEK KONGRESSZUSAI ELÉ történelmi igazsággal, a társadalmi fejlődéssel bebizonyította fiktív és korlátozott voltát. Jó, hogy kulturális közösségünk gondolkodó emberei ebből a tényből le tudták vonni a megfelelő következtetést. Említettem már, hogy az alkotó szövetségek ideológiai szervezetekké alakítását nem lehet egyszer s mindenkorra megvalósítani. Ez logikus is. Az ideológiai szervezetet akkor tarthatjuk annak, ha valóban eszmei életet „él“. Ha szüntelenül vizsgálja és felülvizsgálja a kérdésekről alkotott nézeteit, ha elmélyíti ismereteit, ha keresi a megoldásokhoz vezető utat, s ha a helyes megoldásért teljes mértékben és feltétel nélkül angazsálja magát. Ideológiai szervezetnek lenni az nem állapot, ez feltételezi a megismerési folyamat megszakítatlan voltát, a marxista értelemben felfogott történelmi igazságra törekvést. A szövetségek úgy jutnak el kongresszusaikhoz, hogy már eíóggé világos áttekintést nyertek saját, nem is oly régi múltjukról. Ez, ahogy mondani szokás, kezdetnék jó, de a jövő számára nem elégséges. Kétségtelenül vissza kell térni a múltba, ipondjuk a hatvanas évek közegéig, s meg kell vizsgálni, fiikor és hogyan hatoltak be gondolkodásunkba a liberalizmus ilemei, mikor kezdett működni tudatunkban a revizionizmus időzített pokolgépe. Úgy látszik, — és sokak számára keserű felismerés lesz, hogy kultúránk gondolkodó szellemei az esetek abszolút többségében képtelenek voltak felfedezni a szocialista érdekrendben bekövetkezett eltolódást, majd a destrukciót, hogy saját maguk olyan téziseket hirdetnek, amelyek ellen azelőtt harcba száíltak. S ez annál keserűbb, hogy a művészek egy része hitelt adott annak a legendának, mely szerint ők a nemzet szellemi elitje. Ez a marxista gondolkodás elleni szabálytalanság — mely az elsők egyike volt, beláthatatlan következményekkel járt. A Kultúrny život már 1963- ban közölt egy Sartreval lefolytatott beszélgetést, melyben az anticipiálta a későbbi fejlődést, tökéletes és részletes útmutatást adott ahhoz, ami később lezajlott. Ez természetesen csak egy példa a sok közül. Ezek ebben az időszakban együttvéve is inkább csak tünetek, s nem jelentenek még új „minőséget“. Ez csak később bukkan fel. Az a fontos, hogy a kialakult hamis tudatban nem maradt semmilyen tér olyan fogalmak számára, mint a szocialista realizmus, a művészet pártossága, osztályszem- pont, proletár nemzetköziség stb. A visszatérés gyakran az emberi hiúságot is érinti, s nem minden esetben könnyű. Mégis szükségszerű, mert a tévedésekkel együtt revidiálni kell sok kultúrpolitikai kárt is, például helyre kell állítani sok háttérbe szorult, olykor érdemtelenül és az ügy kárára — a művészet perifériájára szorított értéket. Természetesen, ennek az lesz a következménye, hogy több művészi állócsillag fénye elhalványul. Érthető, hogy az átértékelést nem lehet úgy végrehajtani, hogy minden műalkotáshoz ellentétes előjelet biggyesztünk oda, s a dolgokat feje tetejére állítjuk. A megismételt hiba már nem hiba, inkább rosszindulat. Fel kell újítani a művészet pártosságának elvét, a művészi dolgozók tudatában meg kell szilárdítani a szocialista-realizmus fogalmát, mint a művészi alkotómunka módszerét, és még sok mindent meg kell tenni. Ám ebből semmit nem lehet mechanikusan cselekedni, sem úgy, hogy folyton aláhúzogatjuk és mérgező módon kihangsúlyozzuk annak elkerülhetetlenségét, ami valóban elkerülhetetlen. Akkor teljes mértékben érvényes lenne ránk Lenin szava: „Egy új politikai (és nemcsak politikai) eszme diszkreditálásának és megkárosításának legjobb eszköze, ha az, aki meg akarja védeni az abszurditásig juttatja el. Mert minden igazságot, ha túlhajtjuk, (ahogy az idősebb Dietzgen mondja) vagy eltúlozzuk, és érvényességének keretein túlra szélesítjük, az abszurditásig lehet juttatni, sőt a jelzett körülmények között az i gazságnak elkerülhetetlenül abszurditássá kell fajulnia ...“ Amiről itt szóltam, pontosabban, amit csak jeleztem, a kongresszusok után a művész- szövetségek legkomolyabb feladatai közé tartozik majd. Nem kétséges számomra, hogy a megújult szövetségekben is előfordulnak a dolgok megköny- nyítésére törő szándékok, hogy az alkotó gondolkodás helyett kész tanulságokat akarnak ér vényesíteni egyesek ott is, ahol a jelenségek bonyolult volta ezt meg nem engedi. Azt hiszem, ez nagyon rossz kezdete lenne az alkotó ideológiai szervezetek munkájának, s egyúttal nemcsak a szervezetek, de a művészetek jövője nek rossz prognózisa is. Ha tehát közvetlenül a művészi szövetségek kongresszusai előtt feltesszük magunknak a kérdést: Hogyan és mivel kezdjük — csak egyetlen válasz lehetséges: azzal, amit annak idején abbahagytunk — az alkotó dialektikus és marxista gondolkodással, a kultúra múltjának és jelenének vizsgálatánál és a jövő által feltett kérdések vizsgálatánál. Minden egyéb már ebből következik. MIROSLAV VÁLEK, az SZSZK művelődésügyi minisztere tMegjelent a Pravda május 23 i számában.) 1972. V. 27.
