Új Szó, 1972. május (25. évfolyam, 102-126. szám)

1972-05-19 / 116. szám, péntek

\

7 híí irodalomkritikánknak néhány sokai jelentő, mégis problematikus terminusa — például*a világélmény, vagy világigény. Fábry Zoltán Győry Dezsővel és más költőkkel kapcsolatos írásaiban fordulnak elő. Ha a rokon szavak és fogalmak mélyére tekintünk, akkor Fábry szerint, mint a kisebbségi sors világtávlatba állítását határozhatjuk meg őket. Realitásuk a kisebbségi élet és életforma 'realitása és szociális kérdés.

A legfiatalabb költőkkel kapcsolatos írások már világba tá- rulkozásról beszélnek. Ez a terminus egyrészt a szubjektív Őszinteség momentumát rögzíti, a fiatalok -olykor romantikus, néha indokolatlan becsvágyát is: tényleges irodalmi jelentőségre tenni szert, ismerje meg őket a környező világ. Szerencsére ezzel a becsvággyal legtöbbjénél párosult a művészi alkotómunka szintjének emelését sürgető igényesség is, ugyanakkor a világ tényleges megismerésére törő szándék, mely a világirodalmi tájékozottságon túl olykor szeszélyes, máskor nagyon hasznos utazási vállalkozásokban nyilvánul meg.

A kisebbségi életforma, mely túleg erkölcsi és szociális kérdés volt, a szociális kérdések megoldásával megszűnőben van, s a kisebbség fogalma egyre inkább kiszorul gondolkodásunkból. Nem kisebbségnek, hanem nemzetiségnek érezzük magunkat. Életformánk realitása a szocializmus, mely egyben erkölcsi kategóriát is jelent számunkra és az emberi egyetemesség szinonimája az internacionalizmus. Nemzetiségi létünk alakulása e körülmények között megköveteli a vi- lágtávlatba állítást, mely csak tényleges világismeretre alapulhat.

Történelmi sorsunk alakulása nem nélkülözi a tragikus mozzanatokat, a teljes jogfosztott- ság állapotát és a szétszóratás- ra ítéltetés mozzanatát sem. Mindenek ellenére élünk és vagyunk. A fájdalmas vereségek és gyógyíthatatlannak látszó sebek ellenére élünk és vagyunk. Nem hányattunk, inkább gyarapodunk. Nem puszVilágtávlat

lulunk, hanem növekedünk. Ha számba vesszük erőnket, értem a nemzetiség erejét, akkor azt nagyon csekélynek találom ahhoz, hogy létünket és gyarapodásunkat a saját győzelmünknek tekintsem, de nem tekinthető se irgalomnak, se ajándéknak. A párton belii! és párton kívül, az országon belül és országon kívül ható, tényleges internacionalista erők győzelmének kell tekinteni. És nem is tekinthető másnak. .

Ha mindezeket végiggondolva vizsgálom irodalmi életünk alakulását, akkor két alapvető élményt fedezek fel, főleg költészetünkben. Az idősebbek alkotásaiban az otthonra, hazára találás élményét, a fiatalok költészetében a már említett romantikusnak látszó világbatá- rul kozást és világbatörést. Ellentmondás ez, és mégsem tekinthető annak. Az idősebb nemzedék, mely megélte a háború pusztításait» következményeiben pedig az otthon és haza elvesztésére ítélte őket, természetesen nem is fejezhetett ki mást. A fiatalok, akik mindezt nem élték meg, a világ nélkül és újféle világtávlatba állítás nélkül már szűknek érezték az idősebbek által visszaszerzett és megtalált otthont.

Sok köze van ennek ahhoz a problematikához, mely az országos válságot megelőző évek folyamán irodalmi vitáinkban nyilvánult meg a realizmus és modernizmus, provincializmus és világszerűség s egyél) címszók alatt, ugyanakkor kiélezte és elrontotta a valóban írókhoz és művészemberekhez illő emberi kapcsolatokat a két, illetve már három nemzedékbeli írók között, s mindez bizonyos értelemben hozzájárult a válságos évek ellentéteinek elmélyítéséhez.

Úgy érzem, elérkezett egy pozitív irányú alkotó munka ideje, melyben a konszolidációt tényleges társadalmi megbékélésnek fogjuk fel, nem valami elvtelen megalkuvások — épp

megfordítva — szilárd elvsze- rúségek alapján, amelyeket a pártkongresszus határozata rögzített a kultúrához és művészetekhez közelálló emberek számára, főleg a társadalom szociálpolitikai és kulturális fejlődésére vonatkozó irányvonalában. Ám ilyen pozitív irányú alkotó munkához irodalmi ős művészi törekvéseink eszmei egységére, ugyanakkor a kimondottan esztétikai törekvések szintézisére van szükség.

Az irodalmi törekvések szintézisét a szociális kérdések megoldása és a szocialista világ alakulása teszi lehetővé. Balogh Edgár és a sarlósok nyelvén ez a világ azonos volt Kelet-Európával. Földrajzilag részben ma is azonos vele, de már túllépi határait. Már földrajzilag is. Sokkal lényegesebb, hogy egy ténylegesen egyetemes emberi világ alapját, mag- vát „képezi.

Ady számára még Paris jelentette a világélményt. Páris, az európai forradalmak városa és centruma. Ugyanakkor ki is ábrándította a Kelet-Európá- ból olykor odaszakadt idegent: dús kövein ő volt a legkoldú- sabb nomád. A század elejétől a forradalmak centruma keletre tolódott. Pontosabban fogalmazva Kelet-Európába. A forradalom otthon van kis s nagy városaiban, Moszkvától és Le- ningrádtól kezdve a mi kis dunai metropolisunkig. Épp ezért otthon érezzük magunkat e világban, ahol a forradalom is otthon van a dolgozó ember szabadságában, alkotóképességeinek eredményeiben, a nehézségek, belső küzdelmek és időszaki válságok ellenére is otthon van itt és mi is otthon vagyunk.

A szűkebb haza így valóban világtávlatot nyerhet, az internacionalizmus pedig szükségszerűen az emberi egyetemesség szinonimája. Ebben látom nemzetiségi létünk realitását és garanciáját is, s úgy vélem ez az alapvető felismerés lehet

a különféle költői, Irodalmi, s általában művészi törekvések szintézisének alapja.

E szintézis lehetőségének és szükségszerűségének felismeréséhez erősen hozzájárult számomra Lőrincz Gyula grafikáinak komáromi kiállítása fa kiállítást azóta megrendezték Budapesten és más magyarországi városokban is). Ami az irodalmi köreinkben terv, elképzelés vagy programként bukkant fel, ott a festő és grafiku« alkotásában már megvalósult és szinte készen kapjuk. A legkorszerűbb stíluseszközök, világtávlat és európaiság szug- gesztív módon szintetizálva szűkebb hazánk tragikus és forradalmi eseményeivel, a közép-európai és a magyar történelem progresszív hagyományaival, ugyanakkor a szocialista eszmeiséggel. Mindez rendkívül korszerű és valóban modern, mégis véget vet a közérthetőségről és érlhetetlenségről folytatott hiábavaló vitának, mert ugyanakkor népi is és van mondanivalója, s egyik jellemző vonása a hatásos közlésre törekvés: olyannyira, hogy a magyarországi kritikák egyenest publicisztikai jelleget tulajdonítottak Lőrincz Gyula művészetének és stílusának.

Ez a felismerés végeredményben nem csak az én felismerésem. és remélem véget vet a meddő provincializmus és modernizmus vitájának. Meddőnek mondom, mert ahelyett, hogy előre vitt volna bennünket, felesleges végleteket váltott ki. Mögötte lényegében a már nagyon elavult népieskedés és urbanizmus, az intet lek- tualizmus és antiintellektualiz- mus ellentéte lapult, a valóban létező nemzedéki problémákat hamis nemzedéki ellentétekké növelte. Mindez nem a tényleges értékek és egymás alkotómunkájának megbecsüléséhez inkább szapulásához vezetett.

Ideje lezárni már ezt a korszakot, a társadalmi és politikai válság elmúltával az irodalomnak is számot kell vetni önmagával, s össze kell fogni minden tehetséget a tényleges alkotóm unkára.

BAB! TIBOR

BEMUTATÓ A MATESZ THÄLIA SZÍNPADÁN

Cfonj/or éf Tünde

Vörösmarty örökbecsű drámai költeménye évtizedek óta vonzza a dramaturgokat és a rendezőket.

Elsősorban azért, mert a mesejátékban felvetett gondolatok, problémák mindig időszerűek, minden korban „mondanak“ valami értékeset, megszívlelendőt. Több mint érdekesség, hogy habár ez a drámai költemény szinte megszámlálhatatlanul sokszor került színpadra, nincs tudomásunk olyan előadásról, amely a nézők és a szakemberek körében osztatlan elismerést aratott volna. E sorok után önkéntelenül is felvetődő „miértre“ helyszűke miatt csupán röviden, leegyszerűsítve igyekszünk választ találni.

Nagy romantikus költőnk korábbi színművében, az Árpád ébredésében írta: „A színpad a világ kicsinyben“. Ez a gondolat jut eszünkbe, amikor a Csongor és Tündét olvassuk, illetve a színpadon szemléljük. A cselekmény formája és részben tartalma romantikus színezetű: a helyszín és a szereplők a mese világából valók, ám dilemmáik, gondolataik átszelik a mese bűvös határát és reális talajra kerülnek. Más szóval a néző rövidesen rájön arra, hogy a cselekmény lényegében példázat örökérvényű emberi problémákról: a boldogságról, érTóth Erzsébet és Csendes László az előadás egyik jelenetében. (Sárközi Ferenc felvétele)

vényesülésről, az élet értelméről és céljairól, s mint ilyen meglehetősen sok reális elemet tartalmaz. E kétfajta stílust színpadon aránylag egységessé tenni egyike a legnehezebb rendezői feladatoknak.

Mindenképpen dicséret illeti Beke Sándor rendezőt, hogy vállalkozott ewe a nehéz, de nemes feladatra, s színpadra állította Vörösmarty drámai költeményét. Hónapokig tartó megfeszített munka, elmélyült tanulmányozás után kezdte el az érdemleges művészi munkát. Rendezői koncepciójának alapja az „ősi forrás“: jelképrendszere, a játék miliője a pogány kunok idejét idézi. A sámán tánca, amely több mint illusztráció, hiszen legtöbbször drámai funkciója van, méginkább

aláhúzza ezt az elgondolást. Ehhez az alaphoz, korszerű hangeffektusokat kreált és így sikerült precízen kidolgozott, látványos, térben is elsőrangúan elrendezett előadást rendeznie. A mesejáték stílusjegyeiből adódó buktatókat kevés kivételtől eltekintve sikerült elkerülnie, a húzásokkal pedig csökkentette az üresjáratok számát, habár teljes egészében (különösen az előadás harmadik felvonásában) nem tudta teljes mértékben kiküszöbölni azokat. Kérdés marad, hogy ilyen aránylag sok képből, szinte mozaikból álló színműnél indokolt-e csaknem minden részletet, epizódot „jól megcsinálni“, vajon a közönség menynyit ért meg és mennyit „szív magába“ a jelképek, epizódok sokaságából. Röviden: a rendezés eszközeinek minden esetben van-e drámai funkciója az előadás keretén belül. Érdemes ezen elgondolkozni, hiszen Beke rendezésével kapcsolatban ezek a kérdések nem először merülnek fel. Félreértés ne essék: ezzel nem az igénytelenséget, az olcsó megoldásokat népszerűsítjük. Értékeljük a rendező igényességét, ambícióit és csupán a néhány esetben előforduló túlzásokat, olykor pedig a túlzsúfolt megoldásokat kifogásoljuk. Észrevételünk ellenére túlzás nélkül állíthatjuk, hogy Beke Sándor értékes és a lehetőségekhez képest maximális művészi munkát végzett.

Az előző előadásokkal ellentétben a színészek játéka, néhány pozitív előjelű kivételt kivéve nem tudott a rendező által megszabott magaslatokra emelkedni, s talán ez volt az előadással kapcsolatos legfőbb hiányérzetünk. Csendes László harsányabb, keményebb volt Vörösmarty Csongorjánál. Olykor forradalmi hősre emlékeztető, nyers erőt csillogtató szereplőnek tűnt, a játék nagy részében nem tudott filozofikus hajlamú,

„szelídebb kivitelű, férfiúi lírát sugárzó figurává lényegülni. Versmondásába — oz mások hibája is volt — elég sok hiba csúszott. A tehetséges színészen, aki az elmúlt évek során egész sor emlékezetes alakítást nyújtott, ezúttal a fizikai fáradság jelei mutatkoztak, s nyilván az utóbbi hónapok megerőltető munkája okozta ezt a halványabb teljesítményt. Az idei évad felfedezettje, Tóth Erzsé bel sem tudott maradéktalanul mesebeli Tündét életre kelteni.- Dikciója egyike volt a legjobbaknak, amit az előadás során hallhattunk, gesztikulálásai, mozdulatai azonban nagyon sok kívánnivalót hagytak maguk után. Az előadás nagy részében elfogódottnak, meglehetősen bizonytalannak tűnt az egyébként valóban nagyon te hetséges színésznő. Gombos llo na (Mirigy) is inkább külső eszközökkel keltette életre figuráját. Nem mindig tudta kellő meggyőződéssel éreztetni, hogy ő a ROSSZ, a gonoszság megtestesítője. Várady Béla Balgája „testreszabott“ kellőképpen kidolgozott alakítás, a mértéktartó humort sem nélkülözi. Ugyanez mondható el Sza bó Rózsi (Ilma) játékáról is. Lengyel Ferenc (kalmár), Ér sek György (fejedelem) és Gyurkovics Mihály (tűdósj alakítása jó felépítéssel, markáns vonásokkal tűnt ki. Az előadás üde színfoltja az ördögfiak / Bo ráros Imre, Kusiczky Gyula és Horváth Lajos) dinamikus, sok ötletet tartalmazó játéka volt.

Ezen a bemutatón debütált díszlettervezőként Kopócs Tibor, aki „mesés“ szépségű díszletet készített az előadáshoz. Kár, hogy az illúziót keltő díszletek a meglehetősen kis hely miatt nem érvényesültek teljes mértékben. Quittner János és Halász András koreográfiája drámai erejével hatott és jól illeszkedett az előadás egészéhez.

SZILVASSY JÓZSEF

Barátságunkat szilárdítja a közvetlen kapcsolat

A Csehszlovák—Szovjet Baráti Szövetség VII. országos kongreszsusát, a szocialista or-* szagok küldöttségeinek részvételével, június 16—17-én tartják meg Prágában — jelentette ki dr. Antonín Kroužil, a szövetség központi titkára prágai sajtóértekezletén, melyen Igor Cserkaszov, a Szovjetunió prágai nagykövetségének első titkára is részt vett. A kongresz- S/.US jelentőségét és küldetését méltatva Kroužil elvtárs hangsúlyozta, hogy a tanácskozások a XIV. pártkongresszus határozataiból indulnak ki, és a szövetség szervezeteiben lolyó politikai nevelőmunkára, elsősorban a proletár internacionalizmusra helyezik a fő súlyt. Céljuk: rámutatni sikeres konszolidációnak eredményeire, melyek közül a legfontosabbnak a Szovjetunióhoz fűződő, minden formalizmustól mentes, őszinte barátságunkat tekintjük. E barátság fontos érdekünk, s ezért a szövetség a legerélyesebben lép fel a szovjet- és kommunis-» taellenes vagy akár revizionista, illetve cionista megnyilvánulásokkal szemben.

A Csehszlovák—Szovjet Baráti Szövetség tevékenysége a CSKP KB februári plénumának határozata alapján a gazdasági propagandával bővült. Népszerűsíti a KGST határozatait és gazdasági együtműködésünket a Szovjetunióval. Ehhez nagy segítséget nyújtanak a szövetség üzemi szervezetei, melyek sokat tehetnek a szállítási hatáiv idők pontos betartása é«s az áru minőségének növelése érdeké ben. Ezt a célt szolgálják a szocialista munkabrigádok és a Csehszlovák—Szovjet Barátság címért vetélkedő brigádok is, melyek különösen tudományos- műszaki együttműködésünk terén érnek el sikereket.

Barátságunk további elmélyítésének záloga a dolgozóink közötti közvetlen kapcsolat megteremtése — mondotta Kroužil elvtárs, utalva a Roča- nyi Efsz dolgozóinak a grúziai szőlőtermesztőkkel való példás együttműködésére. A Kutná Ho- ra-i járás szövetkezeti tagjai és a kolhozok dolgozói közti személyes tapasztalatcsere sem megy ma már ritkaságszámba, A Nitrai Mezőgazdasági Főisko- la hallgatóinak többsége — mintegy 800 diák — a Szovjetunióban szerzett személyes tapasztalatai alapján lépett be a Csehszlovák—Szovjet Baráti Szövetségbe, mely ma már országos viszonylatban több millió tagot tart nyilván, —km —

(ÜSTK) A dolgozók, ;t tudósok és a művészek országszerte felháborodottan tiltakoznak az amerikai imperialista agresszió fokozása ellen.

Dr. Michal Benőik, az SZSZK Igazságügyi Minisztériuma Jogi Intézetének igazgatója többek között kijelentette:

— Az USA kormányának a VDK ellen irányuló legutóbbi intézkedései meggyőzően bizonyítják az Imperializmus háborús szándékait. Annái jobban értékeljük a Szovjetunió vezette szocialista közösség szilárd egységének és erejének jelentőségét. Hisszük, hogy a világ bé- keszeretö és haladó erőinek támogatásával a vietnami nép győzelmet arat a függetlenségéért és szabadságáért vívott harcban.

A bratislavai Stavoindusíria dolgozói az USA prágai nagykövetségéhez intézett levelükben határozottan elítélték a vietnami háború további fokozását.

A bratislavai Népművelési Intézet határozatilag tiltakozott az Egyesült Államok prágai nagykövetségénél, a hősi vietnami nép ellen irányuló agresz- szió ellen, és kifejezte szolidaritását a békeszerető országgal és Indokína többi országával.

A Csehszlovák Tudományos Akadémia Elnöksége smoleni- cei ülésén elítélte az amerikai agresszió fokozását. Hangsúlyozta, hogy teljesen egyetért a csehszlovák és a szovjet kormány nyilatkozataival, amelyek elítélik az Egyesült Államok vietnami agresszióját. Az elnökség a csehszlovák tudósok nevében tiltakozik a vietnami háború eszkalációja ellen.