Új Szó, 1972. május (25. évfolyam, 102-126. szám)
1972-05-02 / 103. szám, kedd
f V A N BUNYIN ■ ■ KOD Második napja voltunk a tengeren. Az első hajnalon sűrű ködbe ütköztünk, amely eltakarta a látóhatárt, füstbe burkolta az árbocokat, és lassanként mindent elborított körülöttünk, egybeolvadt a szürke tengerrel és a szürke éggel. Tél volt, de a legutóbbi napokban enyhe idő köszöntött be. A kaukázusi hegyekben olvadt a hó, a tenger pedig dús tavasz eleji párát lehelt. S egy borús kora reggelen a gépek hirtelen elcsendesültek, és a váratlan megállástól, a harsogó sípjelektől és a fedélzeti lábdobogástól felriadt utasok álmosan, elgémberedve és izgatottan a parancsnoki hídhoz szállingóztak. Kusza beszélgetés folyt, a szürke ködcafatok meg, mint holmi élőlények, úgy kúsztak lassan a gőzös fölött. Emlékszem, mindez eleinte erős nyugtalanságot keltett. A hajóorrban szüntelenül szólt a harang, a kéményből nehéz hörgéssel félelmetes üvöltés tört elő; s valamennyien fásultan bámulták a növekvő ködöt. Az pedig elnyúlt, tekerő- zött, füstként úszott, és néha oly sűrűn elborította a hajót, hogy mi homályban mozgó kísérteteknek vélhettük egymást. Komor őszi alkonyhoz hasonlított, amikor az ember kellemetlenül összeborzong a nedvességtől, és érzi, hogy arca elzöldül. Aztán a köd kissé világosabbá, egyenletesebbé, tehát reménytelenebbé vált. A gőzös megindult, de olyan óvatosan haladt, hogy a gépek remegése alig keltett zajt. Most szüntelen harangozás közepette egyre távolodott a parttól, déli irányban, ahol a köd áthatolhatatlan sűrűségét már igazi alkony szőtte át — bús, palaszínű homály, amely mögött két lépésnyire a világ vége, az űr ijesztő sivársága rémlett. A keresztrudakról, a tetőkről és a kötélzetről víz csepegett. A kéményből fekete esőként nedves szénpor szállongott. Szerettem volna legalább valamit meglátni a borongós messzeségben, a köd azonban álomként burkolt be, eltompította hallásomat és látásomat; a gőzös léghajóhoz hasonlított, szemem előtt szürke homály volt, pilláimon hideg pókháló, és a közelemben cigarettázó matróz, aki nedves, sós bajuszát rágcsálta, néha álomalak- nak tetszett... Hat órakor újra megálltunk. A ködön keresztül, mint az élő szem, úgy villant fel az árbocon a villanylámpa; fekete gomolyokban, fenségesen tódult a füst a súlyos, zömök kéményből, és megállt a levegőben. Az orrban értelmetlenül s egyhangúan kongott a harang, valahol komor, bús hangon jajgatott egy sziréna ... talán nem is létezett, hanem csak a felaj- zott fül érzékcsalódása volt — hiszen a köd titokzatos végtelenségében mindig hallani vél valamit az ember... A köd egyre zordabban sötétlett. Fönt egybeolvadt az ég félhomályával, lent a hajó körül kavargót!, alig érve a vízhez, amely bágyadtan csapódott a gőzös oldalához. Beköszöntött a hosz- szú téli éjszaka. Akkor az utasok, hogy kárpótolják magukat a bús napért, amely a baj várásával mindenkit elgyötört, a tengerészekkel együtt a társalgóban gyűltek össze. A gőzös körül már áthatolhatatlan sötétség sűrűsödött, belsejében pedig, a mi kis világunkban, fény, zaj és népes társaság volt. Kártyáztak, teát, bort ittak, a pincérek egyik büféből a másikba futkostak, dugók durrogtak. Én odalent, a kabinomban feküdtem, hallgattam a fejem fölött döbörgő lábdobogást. Valaki egy modoros, szomorkás, divatos keringőbe fogott a pianí- nón, és én emberek közé vágyódtam. Felöltöztem és kimentem. Azon az estén bizonyára mindenkit vidámság fűtött. Legalábbis így látszott, s kellemes volt, hogy az este észrevétlenül eltelt. Valamennyien megfeledkeztek a ködről és a veszélyről, táncoltak, énekeltek, csillogó szemmel jártak-keltek. Azután elfáradtak, és aludni kívánkoztak ... S a nagy, fülledt és forró társalgó, ahol már fájó élességgel ragyoglak a lámpák, végül kiürült. Amikor fél óra múlva benéztem, már teljes sötétség volt ott, mint majdnem mindenütt a hajón. Föntről néha harangcsengés hallatszott, és ez a ránk boruló csendben igen különösen hatott, majd egyre ritkábban hangzott. .. Minden valósággal kihalt. Végigsétáltam odalent a folyosókon, üldögéltem a fedélzeti fülkében, a hideg márványfalhoz támaszkodva ... Hirtelen itt is kialudt a villany, s én egyszerre szinte megvakultam. Magamban dúdolva az este hallott dallamot, tapogatózva elvergődtem a lépcsőhöz, a néhány fokon felmentem a felső fedélzetre — és a holdas éjszaka szépségétől és szomorúságától lenyűgözve, megtorpantam. Ö, milyen különös volt ez az éjszaka! Már igen későre járt az idő — talán hajnal felé. Amíg mi énekeltünk, ittunk, ostobaságokat mondtunk egymásnak és nevetgéltünk, itt, az ég, a köd és a tenger számunkra idegen világában, felkelt a szelíd, magányos és mindig bánatos hold, és sötét éjfél lett úrrá mindenen ... Szakasztott olyan, mint öt—tízezer esztendővel azelőtt... A köd szorosan körénk fonódott, s ijesztő volt nézni. A köd közepette pedig, a hajó számára kerek tisztást megvilágítva, valami fényes, misztikus látomásféle emelkedett: a dél felé aláha- nyatló késő éjszakai sárga hold megakadt a homály sápadt függönyén, s mint valami élőlény, úgy bámult a szélesre táguló hatalmas gyűrűjéből. Valami apokaliptikus volt ebben a korongban... valami néma titokkal teli földöntúliság rejtőzött a síri csendben — az egész éjszakában és a holdban, amely most csodálatosan közel volt a földhöz, s bús, közömbös kifejezéssel, merőn az arcomba nézett. Lassan felmentem a lépcső utolsó fokaira, és a korláthoz támaszkodtam. Az egész hajó alattam volt. A fahidakon és fedélzeteken itt-ott hosszában vízcsíkok csillogtak fakón: a köd nyomai. A korlátokról, a kötelekről és a padokról köny- nyű füstszerű árnyék hullott, akár a pókháló. A hajó közepén, a kéményben és a gépházban megbízható, roppant súly érződött, az árbocokban magasság és hajlékonyság. Az egész gőzös mégis könnyed és kecsesen felötlő kísértethajónak tetszett, amely a köd e megvilágított tisztásán mozdulatlanná dermedt. A víz mélyen és laposan feküdt a jobb hajóoldal alatt; titokzatosan és teljesen zajtalan hullámzással suhant a hold felé, a könnyű párába, s úgy csillámlott benne, mintha arany kígyók bukkannának fel s tűnnének el. Ez a csillogó fény tőlem húsz lépésre elenyészett — távolabb már csak alig láthatóan villódzott, mint a kihunyó szem. Mikor pedig fölfelé néztem, megint úgy rémlett, hogy ez a hold valamilyen misztikus látomás halvány képe, hogy ez a csönd titok, része annak, ami a megismerhetőség határán túl esik... Hirtelen megkondult a hajó orrában a harang. Hangjai csüggedten szálltak egymás után, megbontva az éjszaka csendjét, és valahol elől nyomban kusza zaj és zúgás hallatszott. Veszélyt sejtve, tekintetemmel nyomban a ködös homályba meredtem; s a ködből egyszerre jókora rubinhoz hasonló, vérpiros jelzőfény bukkant elő, és gyorsan közeledett. Alatta kivilágított ablakok suhantak hosázú füzérben és folytak szét tompa arany foltokként, a kerekek zúgásából pedig, amely eleinte vízesés közeledő morajára emlékeztetett, már kiszűrődött a sebesen forgó lapátok nesze, s meg lehetett különböztetni a víz süvítését és zubogását. Az őrt álló matróz az álomból felriadt ember sietségével gépiesen és sután megkondította a harangot, azután lomhán felhördült a kémény, erőlködve öblös és komor búgás tört ki belőle, s megrázta a hajó egész vázát. Ekkor a ködből válaszul öblös mozdonyfüttyhöz hasonló hang szállt, de gyorsan elhalt, nyomában pedig lassan szertefoszlott a kerekek zaja és a piros jelzőfény is. Ebben a füttyben és zajban valami kihívó hetykeség érződött — a szembejövő gőzös kapitánya bizonyára fiatal és magabiztos volt —, de mit ért ez a hiú merészség egy ilyen éjszakán! „Hol vagyunk?“ — ötlött eszembe. Az őrszolgálatos matrózok bizonyára már újra szunyókálnak, az utasok az igazak álmát alusszák — a köd elvette az eszemet... Fogalmam sincs, hol vagyunk, mert a Fekete-tengernek ezen a vidékén sohasem jártam ... Nem értem az éjszaka e néma titkait, mint ahogy általában semmit sem értek az életben. Teljesen egyedül vagyok, nem tudom, miért létezem. S miért ez a furcsa éjszaka, és miért áll ez az álmos hajó az álmos tengeren? Főként pedig: miért nem egyszerű mindez, hanem valami mélységes és titokzatos jelentőséggel teli? Elbűvölt az éjszaka csendje — amelyhez fogható soha sincs a földön —, s teljesen hatalmába adtam magam. Egy pillanatra ugy rémlett, hogy valahol, a mondhatatlan messzeségben kakas kukorékol... Gúnyosan elmosolyodtam. „Lehetetlen“ — gondoltam valami különös örömmel, és mindaz, amiért valamikor éltem, olyan kicsinek és szánalmasnak tetszett! Ha ebben az órában najád suhan a hold elébe, azon sem csodálkoztam volna ... Nem csodálkoztam volna, ha egy vízbe fúlt nő kikel a habokból, és a holdfénytől sápadtan beszáll az utaskabinok ablakai mellet lebocsátott csónakba ... A hold most egyenesen benéz a kerek kis ablakokon, és kihunyó fényével beragyogja az alvókat, azok pedig úgy fekszenek, mint a halottak ... Ne ébresszek fel valakit? Dehogy — ugyan miért? Most senkire sincs szükségem, és rám sincs senkinek szüksége, valamennyien idegenek vagyunk egymásnak . .. Nagy és reménytelen szomorúság kifejezhetetlen nyugalma fogott el. Arra gondoltam, ami mindig vonzott: mindazokra, akik ezen a földön éltek, az ókori emberekre, akiket mind látott ez a hold, s akik bizonyára mindig oly kicsinynek és egymáshoz hasonlónak tetszettek számára; hogy észre sem vette eltűnésüket a földről. Most azonban ők is idegenek voltak előttem: nem éreztem azt a szokásos és szenvedélyes törekvésemet, hogy végigéljem valamennyiük életét — egybeolvadjak mindazokkal, akik valaha éltek, szenvedtek, ürültek és elmentek, s nyomtalanul eltűntek az idők és korok homályában. Egyet tudtam, habozás és kétség nélkül: azt, hogy van valami, ami még a föld legősibb múltjánál is fontosabb ... talán az a titok, melyet némán őrzött ez az éjszaka ... S először jutott eszembe, hogy talán éppen az a hatalmas valami, amit rendszerint halálnak neveznek, nézett ezen az éjszakán a szemembe, s most először fogadtam nyugodtan, és fogtam fel úgy, ahogyan embernek kell... Reggel, amikor felnyitottam a szememet, és éreztem, hogy a hajó teljes gőzzel halad, s a nyitott világítóablakon langyos, könnyű szellő fúj be a partvidékről, újra öntudatlan életörömmel eltelve ugrottam fel az ágyból. Gyorsan megmosakodtam és felöltözködtem, s mivel a hajó folyosóin reggelihez hívó, hangos csengetés szállt, kitártam a kabin ajtaját, és fényesre tisztított csizmámmal vidáman kopogva, felszaladtam a lépcsőn. Azután mosolyogva ültem a felső fedélzeten, és gyermeki hálát éreztem valaki iránt mindazért, amit átéltünk. Úgy rémlett, az éjszaka és a köd is csupán azért kellett, hogy én még jobban szeressem és becsüljem a reggelt. A reggel pedig nyájas és verőfényes volt: derült, türkizkék tavaszi ég ragyogott a hajó fölött, s oldala mentén könnyedén futott éá csobogott a vi„Lesben ... vagy „Mi került a lencsevégre?“ (Molnár János felvétele) KMECZKÖ MIHÄLY: Csallóközi idill FÖLDSZÍN TENYERÜKBEN CSAK A VILLANYÉL S A TÄPLIRÜD «szelíd onnan kortyol a nap földízü vért hogy vörösödjön hogy kerekedjen ha álmodni térnek szemükben földszínnel töldszaggal tüdejükben fehér galambok telebúgják békével a szívük éjjelente gyomot lehelnek feleségük kora barázdáiba mesélő kedvű téli esteken mikor kéregkesztyűs tenyerükbe néznek kacagásuk hócsikorgás a kocsmaasztalnál AKÄCIZOMMAL ÖLELIK EGYMÁST MINT SORSUKAT A FÖLD SIMKÖ MARGIT: A KAKHIEMt V idor Mihály szelíd, szolid, szorgalmas kishivatalnok volt. Azonban volt egy kiállhatatlan tulajdonsága. Ha megivott egy pohár bort, menthetetlenül belekötött valakibe — valakibe, aki éppen kéznél volt. Legyen az ivópajtás vagy jó barát, egyre ment. Ebből persze gyakran volt kellemetlensége, amit józanul szánt-bánt és még maga előtt is letagadott. El is határozta, hogy ezentúl ha elfogja a vágy az isteni nedű után, akkor ismeretlen kis kocsmákba bújik meg — mert hiszen csak az ökör iszik magában —, ott aztán nem lesz ismerőse, nincs akibe belekössön, és ezzel élete egyetlen problémája is megoldódik. Történt, hogy egy szép napon pörköltet evett ebédre és a tüzes lé bor után kiáltott. Betért tehát egy eddig sose látott talponállóba, kért két deci bort és csendesen iddogált. Azonban két deci annyi, mint a semmi, hozatott hát még két decit. Mellette egy óriás rendelte társaságának a harmadik rund rumot és véletlenül meglökte Vidor két- decijét, melyből kilőtt yent egy tócsa. — Barom — mondta a szelíd Vidor és szemében kigyulladt a fény. — Barom a maga egész családja —* szólt jóakarutú nevetéssel a kukás formájú óriás. — Részeg disznó — emelte fel szavát Vidor Mihály —, kaphat tőlem egyet, ha el nem kotródik. A kukás meg sem fordult, c$ak bal kézzel odasújlott Vidor arcába, akinek kirepült a szemfoga. E pillanattól Vidor elkezdett sziszegni, a fog helye süvítve engedte át a levegőt. A bérház gyerekei rögtön észrevették ezt — mit nem vesznek észre a gyerekek? —, és naponta lesték öt, mikor tér haza. Ilyen kérdésekkel álltak elő: Vidor bácsi, kérem, legyen szíves, mondja meg, mennyi hatvan meg hatvan? — Azt sem tudjátok? Hatvan meg hatvan az százhúsz. A gyerekek kacagva elszaladtak és messziről sziszegték: — Hatvan meg hatvan az százhúsz .., a Vidor bácsi pösze! Ettől fogva Vidor Mihályból csendes ember lett, művészien válogatta meg a szavait, nehogy esz vagy ef legyen benne. Az irodában eddig azt mondta a gépirónönek: — lluska, fel nem foghatom, hogyan festheti magát az ilyen szép lány ezekkel a szörnyű színű festékekkel... Most azt mondta: — Maga olyan nett lány, minek keni magát? Nem nevetelt többé, csak csukott szájjal mosolygott. Nem beszélt hangosan, csak suttogott. Ha főnöke leszidta, soha nem szólt vissza. A gyűléseken többé nem szólalt fel, nem ásított, csuk merően figyelt, az előadóra. A nőkre komolyan rámeredt, csak a szemével vallott szerelmet. Kezdtek rá felfigyelni. Meggondolt, okos ember hírébe került. A főnöke jó- modorú, tisztességtudó munkaerőként tartotta számon, és feljegyezte a legközelebbi előléptetésre. A gyűléseken az előadók már csak hozzá intézték a beszédeket. És a nők nagyra értékelték hangtalan, férfias szenvedélyét. Egy lány nagyon megtetszett neki — apja ház- és autótulajdonos volt. A lány is hajlott hozzá — ekkor Vidor már osztályvezetővé lépett elő —, azonban a lányt Szeráf inának hívták, esszel és ef- fel. Ezért Vidor sietve elnevezte őt. Lillának és a lány végképpen elszédült ennyi romantikát ól. Szüret után lett az esküvő. A mézeshetek után Vidor Mihály felvette a legszebb öltönyét, elment abba a külvárosi talponállóba, hátha ott találja a kukást. Nem csalódott, az ott sörözött szokott társaságával. Vidor intett a kiszolgálónak és egymás után három runde rumot rendelt mindannyiuk- nak. A kukás felemelte poharát és odaszólt a barátaihoz: — Az öregapám se látott még ilyet! Én kiütöttem a fogát, ő meg rummal dob vissza. Ez vagy dilis, vagy maga Szent Péter ... Vidor szó nélkül ráborult a kukás hatalmas mellére. Az elámult a csodálkozástól. Nem is sejtette, hogy Vidor Mihály egyedül neki köszönheti a karrierjét. M
