Új Szó, 1972. április (25. évfolyam, 78-101. szám)
1972-04-30 / 17. szám, Vasárnapi Új Szó
AZ EGYSÉG ÚTJÁN A proletár nemzetköziség — mint élő és elevenen ható tényező — meghatározó jellegű szerepet tölt be a nemzetközi politikai folyamatokban. Nyilvánvaló, hogy osztályszempontból megosztott világunkban — olyan történelmi-politikai konstellációban, amely mintegy „kitermeli“ a válsághelyzeteket, felvillantja a fegyveres konfrontáció lehetőségét és veszélyét — a proletáregységnek, a nemzetközi munkásösszefogásnak fokozottabb a jelentősége. Ugyanakkor köztudomású, hogy a békés egymás mellett élés lenini politikájának alappillérei is éppen a munkásosztály internacionalista orientációjára épülnek, ennek a kapcsán kötik össze az elvszerű forradalmi platformot, a megfontolt, elérhető célokat követő politikai koncepciók megalkotásával. A jelenkori nemzetközi kommunista- és munkásmozgalom szempontjából történelmi fordulópontot jelentett a kommunista- és munkáspártok moszkvai tanácskozása, amely egyrészt körvonalazta korunk osztályharcának adekvát módjait, másrészt konkrét feladatokat tűzött ki a nemzeti felszabadító mozgalmak elé, mely utóbbiak hatósugara, sőt léte, jelentősen függ ,a munkásszolidaritás hatásfokától. Indokínai összefüggések Az imperializmus és a haladó erők küzdelmének legélesebb konfrontációjára a vietnami, tágabb értelemben az indokínai háború során került sor. Vitathatatlan, hogy az indokínai háború eszkalációja — egyrészt Vietnamon belül, másrészt egész Indokína térségében — lerántja a leplet a modern kor kapitalista mesterkedéseiről. Hanoiban rámutatnak: az Egyesült Államok az ún. hadipari komplexum nyomásának engedve, komolyan veszélyezteti a világbékét, kiélezi az ellentéteket az ázsiai kontinensen, cinikusan felrúgja az Egyesült Nemzetek Szervezete alapokmányait, nyílt agressziót követ el egyszerre több, szuverén jogokkal rendelkező állam elen, békés falvakat pusztít kíméletlenül, neokolonialista céljai megvalósítása érdekében. Az indokínai népek hősies ellenállása, a dél-vietnami hazafiak átütő sikerei szinte elképzelhetetlenek anélkül a támogatás nélkül, amelyet számukra a nemzetközi kommunista és munkásmozgalom nyújt. A szocialista országok közössége és általában a szocialista világrend- szer, a múltban is és ma is, mindent megtesz annak érdekében, hogy Indokínában lefogja az agresz- szor kezét. Felbecsülhetetlen értékű az a diplomáciai tevékenység, amelyet a szocialista országok — köztük a Csehszlovák Szocialista Köztársaság — tettek és tesznek a hős vietnami nép megsegítésére. Az indokínai háború nixoni képlete kétségkívül az eszkaláció, a háború kibővítése az egész térségre. Vitathatatlan, hogy az Egyesült Államok az utóbbi évek során egyre jobban bebonyolódott ebbe az értelmetlen háborúba, amely egyedül a NATO imperialista-militarista klikkjének érdekeit szolgálja. Annak ellenére, hogy Nixon elnök több ízben is látványos békeprogramokat hirdetett meg, valójában semmi sem történt. A csapatkivonásokkal egyidejűleg az amerikai alakulatok fokozták tűzerejűket, és nem utolsósorban agresszivitásukat Vietnamban. A legutóbbi fejlemények is bizonyítják, hogy Nixon béke-tervezetei nem célravezetőek, egészen egyszerűen nem szolgálják a tárgyalásos rendezés alapfeltételeinek kialakítását. Washingtonban nem veszik tudomásul azt a nyilvánvaló tényt, hogy a dél-vietnami ideiglenes forradalmi kormány, a Dél-vietnami Nemzeti Felszabadítási Front az ország jelentős területeit tartja ellenőrzése alatt, ahol egy demokratikus államrendet alakított ki, és egyremásra indítja elsöprő erejű támadásait a betolakodók ellen. A Fehér Ház, illetve a Pentagon válasza a dél-vietnami szabadságharcosok legutóbbi offenzívájára arról tesz tanúbizonyságot, hogy Nixon és külpolitikai tanácsadói még mindig képtelenek felmérni a délkeletázsiai realitásokat. A Vietnami Demokratikus Köztársaság elleni légiháború felújítása, illetve kiszélesítése, az amerikai hadiflotta fokozottabb mértékű bevetése távolról sem jelenti a megoldás útját, hanem egészen egyszerűen a gyilkos háború eszkalációjának tényezője. Felfigyeltető momentum, hogy az Egyesült Államok éppen a szabadságharcosok legújabb ol'fenzívája kapcsán kénytelen tudomásul venni: valóban jól felfegyverzett, kitűnően szervezett, magas harci erkölcsű partnerre] áll szemben. Elvnek megfelelően növekedtek az Egyesült Államok veszteségei is, hiszen a hírügynökségek nap mint nap beszámolnak róla, hogy a koi'- szerűen kiépített amerikai légierő súlyos veszteségeket szenved el a világnak ebben a térségében. Más kérdés persze, vajon a kétes értékű rendezési javaslatok, amulyek mindeddig csupán a háború, a konfliktus kiélezését szolgálták, mennyiben egyeztethetők össze az amerikai átlagpolgár, az Egyesült Államokban működő és szerveződő progresszív mozgalmak érdekeivel. Az utóbbi évek során a munkásösszefogás, a szolidaritás szép példáinak lehettünk tanúi az ún. „vietnami moratóriumok“ kapcsán, amelyek ugyancsak megingatták a nixoni adminisztráció belpolitikai egyensúlyát. Szélesebb összefügésben elemezve a tényeket, feltétlenül rá kell mutatnunk, hogy Indokína térségében ma nem csupán a Dél-vietnami Nemzeti Felszabadítási Front jelerrt elevenen ható erőt, hanem a khmer hazafiakkal és a Patet-Lao alakulataival közösen, egységes stratégiai elképzeléseket követve, valóban számottevő ellenállási front alakult ki az idegen betolakodókkal szemben. Nyilvánvaló, hogy az indokínai felszabadítási mozgalom távolról sem érhetne el ilyen kimagasló harci és politikai sikereket, ha nem tudná maga mögött a szocialista társadalomközösség országainak feltétlen támogatását, ha a nemzetközi kommunista és munkásmozgalom nem tenne meg minden tőle telhetőt ennek a mozgalomnak a maradéktalan segítésére. Köztudomású, hogy a haladó politikai koncepciókat megvalósító országok nem csupán erkölcsi-politikai vonatkozásban, hanem anyagiakkal is ellátják a függetlenségükért küzdő és az antiimperialista harc élvonalában átló délkelet-ázsiai népeket. Kétségtelen, hogy ennek a harcnak történelmi jelentősége is és küldetése is van, hiszen Indokínában az imperializmus vívja utolsó, elkeseredett próbáját a progresszióval szemben. Közel-Kelet tatjain Az imperialista mesterkedések egyik további válsághelyzetet teremtő pontja Közel-Keleten alakult ki. Nem vitás, hogy ebben a vonatkozásban szintén az Egyesült Államok bizonyos körei játsszák a főszerepet, illetve ők tesznek meg mindent annak érdekében, hogy megtorpedózzák a tárgyalásos rendezés lehetőségeinek kialakítását. Közel-keleti vonatkozásban feltétlenül az Egyesült Nemzetek Szervezete Biztonsági Tanácsának 1967. november 22-1 határozatából kell kiindulnunk, amely arra kötelezi Izraelt, hogy maradéktalanul vonja vissza csapatait a megszállt arab területekről. Jellemző tény, hogy a világhatalmak közé éppen nem sorolható Izrael egészen egyszerűen ignorálja a világszervezet legbefolyásosabb és legmagasabb szervének határozatát, sőt újabb és újabb agresz- szióval fenyegeti az arab országokat. Kétségtelen, hogy a közel-keleti válsághelyzettel összefüggésben szintén megmutatkozott a moszkvai vezetés külpolitikai koncepciójának internacionalista volta, hiszen ebben az esetben is az arab népek igazságos felszabadító harcát támogatja mind a szovjet nép, mind a Szovjetunió Kommunista Pártja. A szocialista országok az elmúlt évek folyamán számos történelmi jelentőségű és hatósugarú dokumentumban ítélték el a Tel Aviv-i héják agresz- szióját, amely egyrészt szöges ellentétben ál az izraeli dolgozók érdekeivel, másrészt valóban komolyan veszélyezteti a világbékét és általában a békés egymás mellett élés lenini koncepciójának maradéktalan érvényesülését. Tagadhatatlan, hogy az arab országok kezdeményezései, a kairói politikai vonalvezetés, amely egyébként is a szocialista társadalomközösség bizalmát élvezi, lerántja a leplet a cionista mesterkedésekről, és rámutat: a jeruzsálemi és a Tel Aviv-i vezetők az imperialista érdekek uszályába kerültek. jarring missziójának sorozatos kudarca egyúttal azt is példázza, hogy a mesz- szemenően toleráns kezdeményezések is rendre zátonyra futnak a militarista körök megálalkodottsá- gán. Törvényszerűen felvetődik azonban a kérdés, vajon ebben a helyzetben mi a teendő, milyen diplomáciai lépések tennék lehetővé a helyzet igazságos rendezését. A kommunista és munkáspártok moszkvai tanácskozásának dokumentumai egyértelműen rámutatnak, hogy Közel- Kelet vonatkozásában a haladó erőknek kompromisszumot nem ismerve szükséges eljárniuk. ígv mindenekelőtt a palesztin kérdés elvszerű megoldásáról van szó, amely aligha tűr halasztást, és amelynek előbbre- viteléhez korántsem járul hozzá a hasemita trón megalkuvó, korrupt rendezési tervezete. Ez utóbbi ugyan is egészen egyszerűen kisemmizné a palesztin népet természetes jogaiból, egyszer s mindenkorra felszámolná azt a mozgalmat, amely nem Csupán az arab országok, hanem általában a világ haladó közvéleményének feltétlen támogatását élvezi. Nem titok, hogy mind Jordánia, mind Izrael az ENSZ idevágó határozatait súlyosan megsértve, fi gyeimen kívül hagyva „döntött“ ennek a népnek a sorsáról, amely végeredményben egy szuverén állam megszűnését eredményezte. Tagadhatatlan, hogy a közel-keleti problémák megoldásának ütközőköve éppen a palesztin kérdés, amely ennek a problémakörnek végérvényesen determináns tényezőjévé vált. Magától érthető, hogy a szocialista országok a nemzeti felszabadítási mozgalmat teljes támogatásukról biztosítják, ugyanakkor a Palesztinái nép harcát is, és nem hajlandók elfogadni Golda Meir kormányának kétes értékű javaslatait, amelyeket legújabban immár legálisan is támogatnak az ammani hivatalos politikai körök. Ulster ege alatt Az újgyarmatosító törekvések legkirívóbb példájára az észak-írországi események kapcsán mutathatunk rá. Nem véletlen tehát, hogy az ul- steri probléma a világ haladó közvéleménye érdeklődésének középpontjába került. Egyre gyakrabban vetődik fel a kérdés, vajon Heath tory-kabinet je egyáltalán képes-e pontot tenni a véres zavargások végére. Kétségtelen ugyanis, hogy a belfasti és londonderryi események hátterében valóban komoly, sőt antago- nisztikus szociális problémák állnak. Ugyanakkor a brit uralkodó körök vallási jelegű zavargásokként szeretnék feltüntetni az észak-írországi eseményeket. Nyilvánvaló, hogy a polgárjogi mozgalmak egyre élesedő harcából nem zárhatók ki a vallási eredetű momentumok sem, azonban ezek nem meghatározó jellegűek, hanem mindössze a casus bellit jelentik; azt a célt szolgálják, hogy eltereljék a figyelmet egyéb, súlyosabb problémákról. Az ulsteri katolikus kisebbség helyzete és általában az ulsteri háború szintén a neokolonialista törekvések végterméke, amely visszavonhatatlanul leleplezi a brit gyarmatosítók nép- ellenes, elnyomó politikáját. Az észak-írországi polgárjogi mozgalmak képviselői több ízben mutattak rá arra, hogy a világnak ebben a részében szintén korunk két meghatározó jellegű és pártállású ereje vívja sorsdöntő harcát: a progresz- szió lép fel az elnyomás ellen. Ami a világ haladó közvéleményét illeti, ebben a kérdésben is helyes álláspontra helyezkedik. Több dokumentum látott napvilágot s a nyilatkozatok egész sora hangzott el, amelyek élesen elítélik az északírországi vérengzéseket és teljes támogatásukról biztosítják a Berna dette Devlin irányította polgárjogi mozgalmat. Kétségtelen, hogy éppen az észak-írországi események kapcsán domborodik ki markánsan a szocialista társadalomközösség álláspontjának messzemenően humánus volta, amely egyértelműen elítéli a szélsőséges megmozdulásokat, ugyanakkor viszont teljes támogatásáról biztosítja a reális és helyes célokért küzdő erőket. Nyílt kérdés, vajon a londoni vezetés megoldási kísérlete, az országrész közvetlen irányítása, meghozza-e a várt eredményt, avagy éppen ellenkezőleg, tovább szítja az ellentéteket. latin-taierikal változások A nemzetközi munkásmozgalom osztály harcának egyik további küzdőtere Latin-Amerika. A latin-amerikai országok, amelyek javarészt az Egyesült Államok imperialista köreinek befolyása alatt állnak, hovatovább rádöbbennek arra, hogy a függetlenség útjára kell lépniük, feltétlenül meg kell teremteniük szuverén államiságukat. A világnak ebben a részében a problémák leginkább gazdasági jellegűek, hiszen köztudomású, hogy Washington a neokolonializtnus fő képviselőié La- tin-Amerikában. Más kérdés, hogy Kuba példája nyomán a latin-ameri- kai országok nemzeti felszabadítási mozgalma is újabb lendületet kapott. S itt mindenekelőtt Chilét kell megemlítenünk, amely a nemzetközi reakció összefogása ellenére is a szociális reformok útjára lépett. Allen- de kormánya ugyanis a nép legszélesebb rétegeire támaszkodva valósítja meg programját, amelynek egyik sarkköve a külföldi monopóliumok államosítása, a nagy kiterjedésű latifundiumok kisajátítás.". A legújabb chilei fejlemények viszont arra utalnak, hogy a nemzetközi reakció valóban jelentős erőket összpontosított az Allende és társai teremtette népi egység ellen. Viszont ebben az esetben is rendkívül nagy segítséget jelent a szocialista társadalomközösség elvszerű támogatása és helytállása. Kétségtelen ugyanis, hogy Chile, amely fejlődő országként jelentkezik, bizonyos gazdasági jellegű problémákkal küzd. Köztudomású azonban, hogy éppen a Szovjetunió és a szocialista országok tesznek meg mindent annak érdekében, hogy a santiagói vezetés lekilzdje ezeket a problémákat, és sikerrel vezethesse az országot a szociális felemelkedés útján. A cikk keretében korántsem tekintettük át a nemzeti felszabadítási mozgalmak történelmi jelentőségű és hatósugarú tevékenységét. Tény viszont, hogy éppen ezek a mozgalmak — a szocialista országok elv- szerű támogatását élvezve, a világ proletariátusa forradalmi harcának élvonalába kerültek, és sikeresen vívják meg küzdelmüket a monopolkapitalizmus és nemzetközi elnyomás ellen. BALOGH P. IMRE
