Új Szó, 1972. április (25. évfolyam, 78-101. szám)

1972-04-30 / 17. szám, Vasárnapi Új Szó

B. PONOMARJOV: A nemzetközi munkásmozgalom és a proletár internacionalizmus Az egész társadalmi élet és a^ for­radalmi harc internacionalizálódásá- nak a folyamata egyre gyorsul. Köz­rejátszik ebben a tudományos-techni­kai forradalom is, amely jelentősen fokozza a gazdasági élet internacio- nalizálódását, ami pedig elengedhe­tetlenné teszi a tőkésországok mun­kásosztályának egyesülését a nemzet­közi monopóliumok elleni harcban. A fejlődésünk új szakaszába lépő szo­cialista országokban is javulnak az objektív feltételek ahhoz, hogy sok­oldalúan közeledjenek egymáshoz — mind a szocialista gazdasági integrá­ció útján, mind pedig a szorosabb, elsősorban politikai együttműködés útján. Emellett egyre nyilvánvalóbbá vá­lik napjainkban az az igazság is, hogy az antiimperialista harc frontja oszthatatlan, hogy ha az imperializ­mus az egyik frontszakaszon szen­ved vereséget, ez gyengíti egész rendszerét. Növekszik a szocialista tábor ereje A forradalmi harc internacionalizá- lódása annak az eredménye, hogy egyre növekszik a szocialista világ- rendszer ereje, hogy világszerte terjed­nek a proletár internacionalizmus ne­mes elvei, amelyek már annyiszor bebizonyították, és továbbra is nap mint nap demonstrálják, milyen óriá­si a jelentőségük a népeknek a sza­badságért, a függetlenségért és a tár­sadalmi haladásért vívott harca szem­pontjából. A Szovjetuniónak és a le­nini úton haladó szocialista országok­nak a politikája, a kommunista test­vérpártoknak és a forradalmi demok­ratikus pártok haladó erőinek az in­ternacionalista tevékenysége hatalmas erőt alkot, amely szembeszáll a na­cionalista szétforgácsolódás tenden­ciáival. A marxisiák—leninisták számára a proletár internacionalizmus elveinek védelme nem egyszerűen az egyik ak­tuális feladat a sok fontos feladat közül. Minden túlzás nélkül elmond­hatjuk, hogy ez létszükséglet, mert a proletár internacionalizmus az alap­ja annak, hogy a kommunista mozga­lom a munkásosztály, a dolgozók alapvető érdekeit kifejező, nemzetkö­zi jelentőségű erőként létezhessen. Előfordul, hogy egyes pártokban a nemzetközi kommunista mozgalom összeforrasztásának problémáját kizá­rólag egyetlen szemszögből vizsgál­ják. Csupán azt hangsúlyozzák, hogy szigorúan tiszteletben kell tartani az egyes pártok függetlenségét, szuvere­nitását. a politikai stratégia és tak­tika kidolgozásában való önállóságu­kat, hogy tűrhetetlen a beavatkozás stb. Ľ2 a tétel önmagában véve fel­tétlenül helyes. Éppen az SZKP volt az első, amely e tételt felállította, és a legteljesebb mértékben egyet is ért vele. Az SZKP és az FKP kül­döttsége az 1971 júliusában Moszkvá­ban folytatott tárgyalások eredménye­képpen kiadott közös közleményben megállapította, hogy „mindezek az el­vek, a szolidaritással és a kölcsönös segítséggel együtt, szervesen hozzá­tartoznak a proletár internacionaliz­mus tartalmához. Nem lehet az egyi­ket szembeállítani a másikkal. Mind­amellett nem szabad beletörődni ab­ba sem, hogy gyengüljön korunk ak­tuális problémáinak internacionalista megközelítése.“ Éppen ezért az „au­tonómia“ és a „függetlenség“ egyol­dalú hangsúlyozása olykor úgy fest, mint álcázott polémia azok ellen a testvérpártok ellen, amelyek tevéke­nyen síkraszállnak azért, hogy a kom­munista mozgalomban érvényesülje­nek a proletár internacionalizmus el­vei. S ez kárt okoz a kommunisták közös ügyének, annál is inkább, mert a kínai és az imperialista propaganda az ilyen kijelentéseket felforgató, szakadár célokra használja fel. Nem szolgálják az egység ügyét a kommunista mozgalom „válságára“ vonatkozó elmefuttatások sem, ame­lyek olykor az egyes pártok sajtójá­ban kapnak hangot. Nem áll szándé­kunkban tagadni a mozgalomban meg­levő komoly nehézségeket. Csupán arról van szó, hogy az ilyen kérdés- felvetés akarva-akaratlan azt a gon­dolatot sugallja, hogy a proletár in­ternacionalizmus elveinek következe­tes érvényesítésével még nem lehet helyreállítani az egységet. A marxis­ta—Ieninista pártok közös erőfeszíté­seivel igenis megóvható a kommu­nista mozgalom nemzetközi egysége. S a probléma lényege itt nem az, hogy ezt az egységet valami „újjal“ és nem túlságosan érthetővel váltsuk fel, hanem az, hogy minden erőnk­ből harcoljunk ennek az egységnek a kiszélesítéséért és megszilárdításá­ért, mégpedig éppen a marxista — Ieninista internacionalizmus kipró­bált elveinek a talaján. A szovjet kommunisták büszkék ar­ra, hogy lenini pártjuk a kommunis­ta sorainak egységéért folyó tevékeny harc élcsapatában halad. Hogy az SZKP XXIV. kongresszusa a kommu­nisták tömörítésének a fórumává lett, ez pártjuk elvi állásfoglalásának, a kommunista mozgalomban végzett óriási munkájának köszönhető. Az SZKP az elsők között harcolt az 1969-es tanácskozás összehívásáért, amely aztán fordulópont lett a kom­munista mozgalom egységének helyre- állításában. Pártunk azóta is követ­kezetesen harcol az akcióegységért az imperializmus elleni harcban. Fej­leszti kétoldalú és többoldalú kapcso­latait más testvérpártokkal. Az SZKP XXIV. kongresszusa a Központi Bi­zottság beszámolójával kapcsolatban hozott határozatában hangsúlyozta, hogy a politikai összefogásért folyó harcot össze kell kapcsolnunk a kom­munisták eszmei egységéért vívott harccal. A mai kommunista mozgalom akármelyik bonyolult problémáját nézzük is, azt látjuk, hogy az SZKP sohasem szorítkozott a nehézségek megállapítására. Határozott lépéseket tesz e nehézségek leküzdésére is. A marxisták—leninisták rendelkez­nek mindazzal, ami szükséges ahhoz, hogy biztosítsák az internacionalista eszmék diadalát, hogy megsemmisítő csapást mérjenek az imperialisták minden olyan próbálkozására, amely a nacionalizmusnak a maguk céljaira való felhasználására irányul. Mind­amellett, természetesen, nem önma- guktól szűnnek majd meg a nacio­nalista elhajlások és a szakadár ten­denciák a forradalmárok soraiban. Ezek leküzdése szívós, kitartó munkát igényel. Jelentősen kivehetik részü­ket ebből a munkából elméleti fron­tunk harcosai is: a filozófusok, a szociológusok, a közgazdászok, a tör­ténészek. A munkásmozgalom egysége A mai forradalmi folyamat problé­mái között fontos helyet foglal el a munkásmozgalom egységének a prob­lémája. Ennek gerince a kommunis­ták és a szociáldemokraták viszonya. A kommunisták már évtizedek óta újra meg újra felvetik a munkásegy­ségnek, a szociáldemokratákkal a munkásosztály érdekei védelmében való együttműködésnek a kérdését. S az élet újra meg újra igazolta a kommunisták álláspontjának helyessé­gét. Nem kétséges, hogy ha a har­mincas évek elején a szociáldemok­rata vezetőség elfogadja a kommunis­ta pártok együttműködési javaslatát, a fasizmusnak nem sikerült volna ha­talomra jutnia. S ez nemcsak a mun­kásosztályt, hanem az egész emberi­séget megóvta volna attól a mérhetet­len sok szenvedéstől, amelyet a né­met fasizmus a nyakába zúdított. Hogy milyen óriási lehetőségek kínál­koznak az egység útján, ezt a fran­ciaországi és a spanyolországi nép­front tapasztalatai is mutatják. Eze­ket a lehetőségeket akkor — a jobb­oldali szociáldemokrata vezetők hibá­jából — nem sikerült kihasználni. A szociáldemokrácia utóbbi negyed- százados állásfoglalását értékelve meg kell állapítanunk, hogy a szo­ciáldemokrácia nem vonta le az ösz- szes elengedhetetlen következtetése­ket a második világháború előtt kö­vetett politikájának következményei­ből. A háború után a szociáldemokra­ta pártoknak újból lehetőségük nyílt arra, hogy kormánypártokká válja nak. A kommunisták a fasizmus elle­ni közös harc tapasztalataira támasz­kodva, felajánlották a szociáldemok­ratáknak az együttműködést. Ám a szociáldemokrácia jobboldali vezérei visszatértek a burzsoá pártokkal való blokkok politikájához, megtagadták a kommunistákkal való együttműködést, sőt még segítették is a kommunisták­nak a kormányokból való eltávolítá­sát. Az a számításuk, hogy ezzel halá­los csapás éri a kommunista moz­galmat, nem igazolódott be. A kom­munista mozgalom tovább nőtt és erő­södött, s egyes országokban — pél­dául Franciaországban és Olaszország­ban — a marxista—Ieninista pártok a szociáldemokrata pártoknál erőseb­bek lettek. A jobboldali szociáldemok­rata vezetők ellenséges állásfoglalása ellenére a kommunisták — a dolgo­zók legfőbb érdekeit tartva szem előtt — nem mondtak le az akcióegység politikájáról. Igen sokat tett a Szov- jelunió Kommunista Pártja is annak érdekében, hogy kiépítse kapcsolatait a szociáldemokrata pártokkal és nem­zetközi kérdésekben együttműködjön velük. Néhány szociáldemokrata párt­nak küldöttsége is járt a Szovjetunió­ban. A szociáldemokrata vezetők saját szemükkel győződhettek meg orszá­gunk kommunista építésének sikerei­ről. Tagadhatatlan, hogy az egységpoli­tikának meg voltak a maga eredmé­nyei. A hidegháborús idők antikom- munizmusának ma már kevés talaja van a szociáldemokrata mozgalomban. Mindamellett sok jobboldali szociál­demokrata vezető továbbra is anti- kommunista álláspontot képvisel. Ma is elég gyakran durva antikommunis- ta kirohanásokra vetemednek az Oszt­rák Szocialista Párt egyes vezetői és más szociáldemokrata pártok több vezetője is. Ugyanakkor a szociáldemokrácia soraiban, sőt vezető rétegeiben is fo­kozódik a differenciálódás. Az egyik póluson a szélsőjobboldali politikusok állnak, a másikon a baloldali áram­latok, amelyek egyre erősödnek. Több szocialista párt antiimperialista osz­tályálláspontot képvisel, s ezekkel a pártokkal az SZKP baráti kapcsolato­kat tart fenn. Ilyen párt például a Proletáregység Olasz Szocialista Párt­ja, a Chilei Szocialista Párt, a Japán Szocialista Párt. Nem szabad lebecsül­nünk annak jelentőségét sem, hogy erősödnek a baloldali áramlatok olyan pártokban, mint az angol Munkáspárt, a Német Szociáldemokrata Párt, a Svéd Szociáldemokrata Párt. A nemzetközi szociáldemokráciában kialakult helyzet józan értékeléséből kiindulva az SZKP XXIV. kongresszu­sa újból megerősítette ebben a kér­désben elfoglalt elvi álláspontunkat. Az 1969-es nemzetközi tanácskozás irányvonalának megfelelően pártunk, nem engedve forradalmi elveiből, kész tovább fejleszteni a szocialisták­kal, a szociáldemokratákkal való együttműködését mind a békéért és a demokráciáért vívott harcban, mind pedig a szocializmusért vívandó harc­ban. Igen erőteljesen képviselte ezt az álláspontot Leonyid Brezsnyev elvtárs az SZKP XXIV. kongresszusán tartott beszámolójában. Az általa ki­fejtett nézetek élénk visszhangra ta­láltak a nemzetközi szociáldemokrá­cia soraiban. A szociáldemokratizmus ideológiá­ja és politikája elleni harc válto­zatlanul fontos feladata marad az SZKP-nak, az egész kommunista moz­galomnak. Ezt a harcot a kommunis­ták a munkásmozgalom egysége ne­vében, nem pedig szakadásának mé­lyítésére folytatták és folytatják. A kommunisták az akcióegység érdekeit helyezték politikájuk előterébe, és újabb meg újabb együttműködési ja­vaslatokkal lépnek fel. A szociálde­mokrácia jobboldali vezetői kénytele­nek számolni azzal, hogy az élet mind erőteljesebben veti fel a munkásmoz­galom egységének a kérdését. Emel­lett az egység hozzájárul ahhoz is, hogy a szociáldemokrata mozgalom középső és alsó rétegei leküzdjék a kommunistákkal kapcsolatos előítéle­teket és a kommunistákkal szembeni bizalmatlanságukat. A kommunisták rendületlenül tovább folytatják az egység lenini politikáját. [gM [TOm wm • Az egyes köztársaságok magas fejlődési üteme az országos munka- megosztásban játszott szerepük növe­kedését is jelenti. Az Orosz Föderáció például az ország villamosenergia-ter- melésének 64 százalékát, olajának több mint 81 százalékát, földgázának 45 százalékát, szenének 55 százalékát, nyersvastermelésének 49 százalékát, acéltermelésének pedig több mint 54 százalékát adja. • Ukrajna ipari termelése 1970-ben kétszer akkora volt, mint az egész országé 1940-ben. Az Ukrán SZSZK részesedése a Szovjetunió termelésé­ben a következő: szén 34 százalék, földgáz 31 százalék, nyersvas 48 szá­zalék, hengerelt acél 42 százalék, vas­érc 56 százalék, kohászati berendezés 48 százalék, Diesel-mozdony 94 szá­zalék, traktor 32 százalék, cukorrépa 53 százalék, qabona 23 százalék. • 1970-ben Belorusszija adta a Szovjetunióban előállított kálium-mű- iráqya mennyiségének 49 százalékát, polietilénnek 19 százalékát, a műszál­termelésnek 10 százalékát, a traktor- gyártásnak 18 százalékát, a fémforgá­csoló gép- és automatasor gyártásának 13 százalékát és a motorkerékpár­gyártásnak 22 százalékát. • 1926-ban Kazahsztán iparának fejlettségi szintje az országos átlag­nak csak 7 százaléka, a közép-ázsiai köztársaságoké és Belorusszijáé pedig 31—40 százaléka volt. 1968 végén a közép-ázsiai köztársaságok és Ka­zahsztán iparának színvonala az or­szágos szintnek 79 százalékát érte el, Belorusszijáé pedig már azonos volt az orszáqos átlaggal. • 1969-ben a nemzeti jövedelem növekedésének üteme a 15 szövetségi köztársaság közül 10-ben meghaladta az országos átlagot. ® A Szovjetunióban 1965 és 1969 között körülbelül 12 százalékkal nőtt a munkások és az alkalmazottak lét­száma. Ez az arány a balti köztársa­ságokban 14,5 százalék, a kaukázuson- túli köztársaságokban 19,5 százalék, a közép-ázsiai köztársaságokban 21 szá­zalék. Litvániában az első ötéves terv­időszakban 240 000 fővel, Moldavában 280 000 fővel nőtt a munkások és az alkalmazottak száma. Üzbegisztánban 1966—1970 folyamán 2,5-ször több szakmunkást képeztek, mint 1961 — 1965-ben. • A Szovjetunióban számos munka­helyen igen sokszínű a dolgozók nem­zetiségi összetétele: a Tyemirtani Ko­hászati Művekben például 46 nemzet képviselői dolgoznak együtt, a volgai autógyár építkezésén 44, a nureki víz­erőműnél 41, a Tuvai Azbesztgyárnál 36, az uszty-kamenoqorszki magné­zium-titán kombinátnál 32 nemzet van képviselve a munkások és a szak­emberek között. • 1965-ben Közép-Ázsia és Kazahsz­tán népeinek nyelvein 40,5 millió pél­dányban jelentek meg folyóiratok, 1970-ben ez a szám már majdnem el­érte a 116,7 milliót. Rohamosan nö­vekszik a folyóiratok és napilapok terjesztése. Az ötéves terv végén pél­dául Belorusszija minden 1000 lako­sára több mint 1000 példány folyóirat és napilap jutott, s ez egyúttal az or­szágos átlag is. Kazahsztánban 1970- ben minden 1000 lakos 1230, Molda­vában 1369 példányt (kétszer annyit, mint 1965-ben/, Litvániában 1700, Észtországban pedig 1800 példányt vásárolt. • 1969-ben a Szovjetunióban élő népek 56 nyelvéről fordítottak más nyelvre könyveket és brosúrákat; a Szovjetunió népeinek nyelvére pedig több mint 4000 könyvet és brosúrát fordítottak s adtak ki, összesen több mint 83 millió példányban. • Azokban a szovjetköztársaságok­ban, amelyeknek területén a cárizmus idején nem volt felsőoktatási intéz­mény, most tízezer lakosra ennyi egyetemi hallgató jut: Moldava — 124, Türkménia — 131, Tádzsikisztán —- 149, Kazahsztán — 152, Belolusszija — 154, Kirgizia — 161, Litvánia — 181, Üzbegisztán — 189, Azerbajdzsán — 192, Örményország — 214. (Szav)

Next

/
Oldalképek
Tartalom