Új Szó, 1972. április (25. évfolyam, 78-101. szám)

1972-04-23 / 16. szám, Vasárnapi Új Szó

— Borbélyhoz készülődött, és kevés a pénze, Stalauskas elvtárs? Jurgis elengedi a megjegyzést a füle mellett, megvakarja szúrós állát, és va­lami velőtrázó szemtelenséget mond: — Vydok, nem főznél egy teát? Sze­retném megkínálni Évát. No lám, Évának hívják, micsoda szégyentelen neve van! És Jurgisnak még van mersze teát kérni! — Mit fújsz, Vydok? — lép közelebb Stalauskas, nyoma ott marad a fekete szőnyegen. — Tudod, Éva feszélyezve érzi magát a más konyhájában ... Meg aztán teám sincs. Képzeljék csak, Éva feszélyezve érzi magát a más konyhájában! De éjszaka belopakodni egy idegen férfihoz, az nem zavar ja ... — No, Vydas, légy emberséges! — Stalauskas átalakítja a nevét férfinév­re — így szokta meg a lányokkal a mű­helyben. Hatalmas téglavörös mancsá­val megérinti a könyökét. Gyökerekre emlékeztető, csomós ujjai megszorítják az ő fehér jó szagú kezét, és erre a szorításra tűz önti el Vyda szívét. Kirántja a karját, kiszalad a konyhá­ba. — Néha egy csésze tea olyan, mint a fuldoklónak a szalmaszál... — tré­fálkozik furcsán, valahogy szokatlanul Stalauskas, és Vyda ujjai közt táncolni kezd a gyufa. Világos: szellemeskedni akar, de ugyan ki hinné el, hogy a sze­relmeseknek ugyanolyan rossz lehet, mint azoknak, akiket senki sem szeret? Elvégre nem Vyda dolga, hogy ki az a fuldokló; ő megfőzi a teát, ha már egy­szer erőszakkal kihurcolták a konyhá-, ba, forró vizet tesz a csészébe, aztán vigye Jurgis az italát isten hírével, Vyda pedig nekiül és befejezi ezt az iro­mányt. No lám: „Vyda“ „emberséges“ is tud lenni, a fuldokló Éva-fürjecske azonban csak henteregni tud az ágyon, amit éppen ez a „Vydas“ ágyazott be; Stalauskas észre se vette, hogy nap­közben rendbe szedték az ágyat, és most a szélén ott szipog Éva, aki min­denüvé bekúszik, mint az esti sötétség, sehogy sem védekezhetsz ellene. Nem elég, hogy elegyengette a sebtében oda­gyúrt takarót, nosza, csinál] teát is, hallgasd Stalauskas sóhajait, amelyek­ben annyi a gyöngédség, mint a csöpp a tengerben, még „Vydasnak“ is jutott belőle egy cseppecske. Fülig szerelmes ez az ormótlan kőbálvány, az Évikéje pedig talán be se ágyaz, teá se főz ne­ki. Ha Éva elkészítené Jurgis teáját, be­vetné az ágyát, talán Vyda is megér­tené a férfit, és nem vacakolna éjsza­kánként a tollal, amely bármely pilla­natban fullánkká változhat, és isten tudja mit kezd írni — szerelmes leve­let-e vagy kérvényt... — Vidd a teádat! — Köszönöm. Nem is tudod, milyen vagy ... Stalauskas bizonytalanul viszi a teát — a csésze fölött gomolyog a gőz —, ujjait összeégetve szorongatja a csészét, mint valami kincset, amit kiragadhat­nak a kezéből. VyÖa meg csak áll — teljesen megdöbbenve a váratlan dicsé­rettől Honnan is tudná Jurgis, milyen valójában Vyda, amikor Vyda maga sem tudja? Lehetséges, hogy Jurgis, amikor hazajön a munkából észreveszi a bevetett ágyat is, a lesepert pókhálót is? Látja és hallgat, meg se köszöni. Én meg irigy hárpia vagyok, az orránál fogva vezetem Jurgist — jócselekedete­ket hajtok végre, ámbátor egyáltalán nem is vagyok jó: teát főzök ennek az Évának, pedig gyűlölöm. És Éva még mindig zokog, noha őt szereti Jurgis, engem meg nem szeret senki. Nem an­nak főzök teát, akit szeretek, hanem annak, akit ő szeret, és még örvende­zek is, hogy megdicsértek, jóllehet az udvarias frázisok kevés örömet okoz­nak. Ű már régesrég elfelejtette, hogy mit mondott, én hülye meg még mindig itt állok és filozofálok! Na elégi Csak nem gondolkozni, be­zárkózni, elbújni a morzsányi oázisban, nem törődni senkivel, de ha már tö­rődsz, gondolj magadra — ki fog Vy- dáról gondoskodni, ha nem önmaga? Stalauskas egyszer köszönt meg vala­mit, akkor is minden bizonnyal csak azért, mert nem tudta, hogyan állítsa meg annak az asszonynak a könnyeit. De az is lehet, hogy nemcsak azért? Nem, jobb nem gondolkodni, betömni a fülünket, tökéli el magát Vyda, fel- öltve a fagyos álarcot. Ha pedig Vyda egyszer elhatároz valamit, azt meg is teszi — vegyük például azt, hogy na­ponta háromszor csak egy bögre kávét iszik. Gondolatai azonban sehogyan sem tudnak elszakadni attól az asz- szonytól, aki árnyékként lopakodik Jur­gis után, de maga se tudja, mit akar tőle. Ám ha tudja is, Jurgis, a kedves, jó Jurgis mégsem érti meg. Hiszen egy csésze tea nem állíthatja meg a vigasz­talhatatlan zokogást. De különös: oda­át valaki apró kortyokban szürcsöli a teát, a foga odakoccan a csésza szélé­hez s lassanként csendesül a sírás ... Vyda szívében megrezzen valami — ilyen finom remegést még egyszer sem érzett, jóllehet, már huszonhét eszten­dős, és négy éve, hogy befejezte az egyetemet. Azután felsóhajt, tiszta la­pot rak az asztalra és a tolla után nyúl, amely már nem fullánk — közön­séges toll megint. Fordította: Zahemszky László S' I 11 A kohó, mint egy óriási macska, két évig dorom­bolt az életemben. A folyékony vassal nem volt dolgom, azt a kohászok szorították zsilipek közé. Az öntőcsarnokból hozzánk csak a fé­nyek jutottak el, a gázok fojtogató illata és a morajló, monoton zúgás. Nekem vagonokkal, kínai érccel, szovjet koksszal, mészkővel, dolomittal és egy óriási szívlapáttal kellett mindennap megbirkóznom. Fönt dolgoztam a bunkersoron. Eleinte csak úgy találomra szerveződtek a brigá­dok. Nem is szerveződtek, néhány ember lapátot fo­gott, és fölmászott a vagonokra. Pár hét alatt kiala­kult a brigád. De hogy a kis Bráder Laci hogyan ke­rült közénk, még ma sem tudom. Potyondi, a brigád­vezető naponta többször megállt mellette, és rákiál­tott: pályaudvaron csillogó hegyek nőttek az ércből. A vá­gányok között piros felhőket kavart a szél, nyomába szegődött a mozdonyoknak, és végigtáncolt a bunker­soron. Egyik este valóságos tornádó keletkezett, ör­vényében rozsdaszínű szállópor, finom szemcséjű ér­cek, a kohó és az erőmű füstje együtt emelkedett. A Duna felett fekhőkre ültek, megfestették az ég pe­remét, és éjszaka szennyes záporban visszahulltak. Másnap a bunker falán megült az érc. Egyszerűen odaragadt. A bunker közepén már alig volt, az oldalán meg majdnem a rácsig. — Valaki menjen le! Fel kell csákányozni — mond­ta Potyondi, és elment az irodába. Lázár Gyula átbújt a rácson, aztán az ércre eresz­kedett. Leadtuk a csákányát. Már vagy tíz perce döngette az ércet, amikor meg­J^epfAa J}utešm — Apikám, ez nem bölcsőde, itt melózni kell. Szőke gyerek volt, sovány, és a mamáját is Brá­deriiak hívták. Esténként előkaparta az ágy alól a citeráját, és úgy tévelygett a húrok között, mint egy világtalan. Jólelkű gyerek volt, de a lélekkel, sajnos, nem lehet lapátolni. így aztán nem dolgoztunk vele szívesen. Amíg a többiek kidobtak egy vagont, ő csak egy felet. Potyondi minden reggel föltette a drámai kérdést: — Ki akar a Citerással dolgozni? Persze, senki sem akart. Ilyenkor nagy érdeklődés­sel a kokszoló kéményére bámultunk, a szkipjáratra, vagy a felhőket mustrálgattuk a Duna felett. A vége veszekedés lett. Potyondi rátukmálta valakire Cite- rást, a „valaki“ persze egész nap marta. Máéj>ap kez­dődött elölről. A többi brigád hatkor már dolgozott, mi meg a vágányok között osztozkodtunk. Egy hónap múlva Potyondi, ha meglátta Citerást, már ideges volt. A brigád morgott, szitkozódtak. Citerás kedvetlen lett, félt tőlünk. Valamit tenni kellett. w — Nincs vita. Ezután minden reggel sorsot húzunk — mondta Potyondi, és hat gyufaszálat tartott elénk. Aki a fél gyufát húzta, az megkapta Citerást. Vala­mit javult a helyzet, de a megjegyzések így sem ma­radtak el. Június végén egymást érték az irányvonatok. A „H“ indult alatta. Lassan, alattomos csusszanással, aztán hirtelen fél métert süllyedt a szintje. Pillanatok alatt történt. Lázár annyira megijedt, hogy nem tudott kiál­tani. Csak akkor üvöltött fel artikulátlan, kétségbe­esett hangon, amikor derékig beszippantotta. A szomszéd vagonban dolgoztam. A kiáltásra össze­rezzentem, aztán hirtelen kiugrottam a vágányok közé. Tudtam, hogy baj van. Ketten már ott voltak. Ijedten botorkáltak a rácson. Lázár most már egy­folytában üvöltött: — Segítsetek! ... Segítség! ... — Eresszétek le a kötelet! — kiáltottam futás köz­ben. Amikor odaértem, akkor láttam, hogy nincs a kéznél se kötél, se rúd. — Hol a biztosítókötél? — förmedtem az ijedt fiúkra. — Lent maradtak az öltözőben. — Ebből nagy balhé lesz! — mondtam, aztán föl­kaptam egy lapátot, és lenyújtottam. Csak az élét érte el. Nem tudott megkapaszkodni. Közben újra eresztettek a bunkerból. Lejjebb szállt az érc, és Lá­zár még jobban elmerült. A szeme kidülledt, és elké- kült a feje. Ez már nem az ijedtségtől volt, hanem a fájdalomtól. Az érc percről percre jobban szorította. — össze fogja Toppantani. Belekerül a mérlegkocsi­ba, onnan a szkipcsillébe, és vége. Automata kohó, ezt nem lehet megállítani — villant át rajtam a bor­zalmas gondolat. Valaki elszaladt kötélért, de arra nem lehetett várni. Cselekedni kellett azonnal, mert Lázár minden pillanatban mélyebbre süllyedt. Az érc már a mellénél vöröslött. Az emberek összeszaladtak, a szomszéd brigádból is, de csak toporogtak a sínek között. Újra megmozdult az érc. Döbbent csend támadt. Valaki megszólalt a hátam mögött: — Én leereszkedem. Citerás bukkant fel. — Hülye — mondta valaki. De ő nem törődött vele. Villámgyorsan átbújt a rácson, és a sínekbe kapasz­kodva, leengedte testét, mint egy kötelet. — Kapaszkodj a lábamba! — kiabált Lázárnak. — A bokámat fogd meg! Amikor Lázár megkapaszkodott, megpróbált húzódz- kodní, de nem bírt. — Húzzatok ki bennünket! Gyorsan, mért nem bí­rom sokáig! Megfogtuk a csuklóját, és húztuk, húztuk. Nem bír­tuk. Valaki rendelkezett mögöttem: — Mindegyik kezét hárman fogjátok! — Nem lehet, megszakad — mondtam. — Húzzatok — szólalt meg Citerás, de most már bágyadt hangon. Megpróbáltuk hárman. — Hó-rukkl . .. Hó-rukkl ... Hó-rukkl Lázár megmozdult, pár centit emelkedett. Újra húz­tuk. — Hó-rukk! ... Hó-rukkl Most sokat emelkedtek, de Citerásban valami rop­pant. Lehetett hallani. Elernyedt. — Ez a gyerek megszakadt! — mondtam. — Ki kell őket húzni, akárhogyan — szólalt meg mögöttem újra az előbbi hang. Húztuk. Végre elértük Lázár kezét. Most abba ka­paszkodtunk. Citerást a többiek lefektették az útra, olyan volt, mint egy rongy. Verejtékes arcára vörös pont tapadt. Elájult. Lázárt melléje fektettük. Hiába borogatták őket hideg vízzel, nem tértek ma­gukhoz. Amikor tanácstalanul letettem a kannákat, szembe találtam magamat Potyondival. — Mi van itt? — Majdnem ottvesztek — mondtam és a bunkerra mutattam. — Barmok! Biztosító öv nélkül mentetek le? — Lent maradt az öltözőben. Lázár felnyitotta a szemét. Néhány pillanat múlva Citerás is eszméletre tért. Űjra leborogattuk őket. Lázár prüszkölt, aztán Bráderhez fordult: — Köszönöm, Citerás . .. Bráder elkente a vörös port a szája körül, és moso­lyogni próbált. A brigád arcára biztató vigyorgás te­lepedett. Leguggoltunk a sovány gyerek mellé.

Next

/
Oldalképek
Tartalom