Új Szó, 1972. április (25. évfolyam, 78-101. szám)
1972-04-23 / 16. szám, Vasárnapi Új Szó
özönséges töltőtoll. Talán jobb valamivel a többinél, hiszen drágább. Hatrubeles, ritkán kapni ilyent. Vyda a tollhegy végét nézegeti, titokzatos hideg fénye kizökkenti a kerékvágásból — írjon, vagy ne írjon? Ámbár mi köze ehhez a töltőtollnak? A világoszöld toll elegáns, mint egy tengerentúli dáma, engedelmeskedik a kéz mozdulatainak, a hegye azonban egyezerre csak fullánkra emlékezteti. Különösen, amikor rásiklik az érintetlen fehér papírlapra. Persze badarság, hogy a hegye olyan, mint egy mérges fullánk, Vyda senkit sem szúr meg vele, ha csak önmagát nem — önmagát és más senkit. Nem névtelen leveleket készül írni, még kevésbé szerelmes leveleket. Eddig még senkinek sem küldött lángoló sorokat, és neki se küldött senki, pedig már huszonhét esztendős, és négy éve, hogy befejezte az egyetemet. Természetesen abszolút ostobaság, de amikor megreccsen a törékeny modern asztal, ahogy helyet ad a könyökének, és alattomosan serceg az ujjai közé szorított toll, Vydának úgy rémlik, mintha szerelmes levelet készülne írni. Hát egyre ingadozik, nem bízik már se a kezében, se a papírban, se a fullánkban. Nem, Vyda nem szándékozik szerelmes levelet írni, hanem beadványt, egészen közönséges beadványt a városi tanácshoz, a könnyes kérvényekkel elárasztott lakásügyi osztálynak, hogy utaljanak ki számára bármilyen zugot — akár ócska, akár hideg, mindegy — cserébe ezért a kényelmes szobáért, ezért az annyi munka árán teremtett oázisért, ahol még pálma is van. Ni, hogy szétterpeszkednek a levelei, olyan fényesek, mint a bádog. A pálma is, a könyvespolc is, a virágvázák is a virágokkal a különböző színűre festett falak mentén, szemrehányóan bámulnak Vydára, mint a sértett barátok. Alig gondol arra, hogy el kell innen költöznie, máris végigfut a hátán a hideg, mintha valami lakatlan pusztán lenne, teljesen meggémberedve. És nemcsak ezeket a törékeny tárgyakat szorítja magához, hanem a pálma árnyékát, a zöld állólámpa lágy fényét is... Vyda szereti az elegáns, modern holmikat, nem tud betelni nézésükkel, de mégsem miattuk éri be naponta háromszor egy bögre kávéval, nem az ő kedvükért rakja élére a kopejkákat, és nem kíméli az egészségét — bár az egészségére egyelőre nem panaszkodhat. A lényeg: Vyda azt szerette volna, titokban arról álmodozott... de nem érdekes, miben reménykedett, minden vágya és terve füstbe ment, amióta a szomszédba, a nyugdíjas Stefánia egykori szobájába beköltözött ez a Jurgis Stalauskas, a rádiógyár művezetője. Vyda kínlódik, nem tudja, hogyan kezdje a kérvényt, fél már a töltőtolltól is, a papírlaptól is, az meg ott a másik szobában el sem tudja gondolni, mi játszódik le a vékony falon túl... Társbérleti lakás, de nem túlságosan zajos, nem átjáróház, Vydán és Stalauskas mérnökön kívül csak egy csendes házaspár lakik itt. De hát nem ez a csönd nyomta a kezébe a tollat? Ez az áthatolhatatlan, duzzadt csönd — mint az óraműves bomba, amit nemegyszer látott a moziban. Várj csak, rögtön felrobban! Azelőtt Vyda semmit sem tudott a falon keresztül kivenni abból, ami a másik szobában történt. Most meg zúg a füle — a csend bekúszik a hézagokon, a réseken, elönti a beeresztett parkettát, körülfolyja az asztallábat, sőt még a töltőtollat tartó ujjait is. Aztán jön a robbanás. Szavak törnek át a falon — nem is szavak, hanem repeszdarabok, végigsöpörnek az asztalon, a pálmán, a zenegépen, belefúród- nak a fejébe, hiába szorítja rá Vyda a tenyerét. Fülsiketítő basszus hangon beszél a férfi — tisztára, mint az égzengés, ki más tudna így dörögni, mint ez az ormótlan kőbálvány Stalauskas? A neve is luxusszámba megy manapság — Jur- gisl És úgy beszél, mint egy faragatlan fajankó — döngőn, durván, noha mérnök. Stalauskas hangjától borzongani kezd, a hátát mintfia tűvel szurkálnák, de milyen gyűlöletes az a falon átszűrődő másik hang! Valami nő beszél a szomszédban. Nem is beszél, csak suttog, ám ez elől a suttogás elől sehová se rejtőzhet. A nevetés is csendes, fojtott, úgy hangzik, mint amikor a kútban a víz alá buktatják a vödröt. És hogy beszélnek ezek ketten, micsoda szavakat használnak! Azt hiszik, nem hallja senki, vagy azt gondolják, hogy kihallgatják őket? Még otthon, a négy fal között sem szabad így beszélni, legalább az anyanyelv iránti tiszteletből számolni kellene a szavak jelentésével. Ki hallott már ilyesmit (a nő jött el a férfihoz — mindegy, miféle ez a férfi és miféle ez a nő). tőznek — reng az egész szoba. A női nevetés egyik helyről a másikra szökken, akár a tűz a száraz ágakon. A férfi, azzal a falusias nevével és a parasztos mancsával (noha művezető és mérnök, mégis bárdolatlan fajankó!) majd elkapja és összemorzsolja ezt a nevetést, mint a zsenge hajtást a mezőn. De nem, nem tiporja szét, hanem megfogja a kifulladt nőt, és nagyokat cup- pant a szemére, a nyakára, a hajába, a szájára — a feslett csókolja a feslet- tet! Elszaladni innen, kiabálni és eltűnni — de Vydának még mozdulni sincs ereje. Nekik kellene a föld alá süllyedni, ha volna a földön egy szemernyi igazság ... És akkor: — Eressz! Ha nem engedsz el, egész életemre meggyűlöllek. Soha többé be nem teszem ide a lábam, Jurgis ... — Jól van, jól... Nyugodj meg — tér magához Stalauskas. A hangja tompa, panaszos, Vyda még soha nem hallotta ■'r • A •' .. ' ■ • Vg MYKOLAS SLUCKIS: — Jurgis! Kis ormányosom! Az meg válaszol neki — még hallgatni is bántó, hiszen a vendég bármiféle is, mégiscsak nő: — Hát azt tudod-e, te mi vagy? Fürjecske. Egy kis húsos tojó! — Szerinted én kövér vagyok? Egy kövér szörnyeteg? — Várj csak, várj! Látom, nem tudod, hogy a Kaukázusban a fürj a legelső csemege. A sült fürj. — No, ha csemege, az más ... De te akkor is ormányos madárijesztő vagy! — Megesz az ormányos, ne félj Megsüt és bekap szőröstől-bőröstől. Jól vigyázz! Vyda hallgatózik, és úgy érzi, mintha valaki sáros bakanccsal összetaposná az ő frissen kefélt parkettáját. És maga elé képzeli, ahogy a kifinomult kéz — lehet, hogy az a nőszemély nem is dolgozik sehol, persze, egészen biztos nem dolgozik! — szégyentelenül rángatja Jurgis orrát, mely semmivel sem hosszabb, mint másoké, talán egy árnyalatnyival (mégiscsak férfiorr!), hiszen Stalauskas jól megtermett férfi, araszos vállú. Az meg fürjecskének tetteti magát, valójában pedig prédaleső fekete varjú, aki belerepült a más fészkébe. Hála istennek, elnémultak a hangok, megszűnt a repeszeső. De, bizony, ezerszer kellemesebbek azok a repeszek, mint ennek a fürjecske-varjúnak a hi- zelgő, ingerlő nevetése, a sekély kaca- rászás, amibe Vyda besüpped, mint a futóhomokba. Minden bizonnyal kergeilyen bizonytalannak —. Jurgas olyan tudálékos, örökké felülről néz azokra, akik kételkednek, ingadoznak. — Haragszol, Jurgis? Valid be őszintén, te haragszol?! — Az nem jő szó, hogy haragszom. Nem bírom így tovább, értsd meg ... — Én sem ... Mint egy bűnöző, mint egy tolvaj ... Sírás csattan fel — az imént még kacagott, pattogott a nevetése, mint a pajkos lángnyelvek. Most meg milyen ellenszenvesen hüppög. Vyda nem hiszi el, hogy ez a nőszemély sírni is tud, és ráadásul még nőiesen. Nem lehet másként: tetteti magát. — Nyugodj meg! Minden úgy lesz, ahogy te akarod. Csak azt mondd meg: miért? Hiszen külön éltek. Nem szerettétek egymást, és most se szeretitek. Vert téged ... Téged! Miféle férj-fele- ség vagytok ezek után? Hogy a bíróság még nem választott el, az csak üres formaság! — De én nem tudom e nélkül a formaság nélkül... És nem is a formaságon van a hangsúly ... Ti, férfiak nem értitek ezt... Aha, azt mondta: „ti, férfiak“. Férje van, de azt mondja, hogy „ti, férfiak“, biztosan összefeküdt már nem eggyel, most pedig Jurgisra áhítozik, akivel — ezzel a magas, harsány férfival, akinek a hangjától és a nevetésétől remegnek a falak —, akivel együtt itt, a nyugdíjas Stefánia szobájában a remény is megtelepedett, a zavaros, csalóka remény, amely fenekestül felforgatta Vyda egész életét, s arra késztette, hogy színesre festesse a falakat, naponta háromszor üres kávét igyék, naphosszat a bútorüzletekben rohangásszon. Ennek a ragadozónak meg van a bátorsága, hogy szemet vessen más álmára, és ráadásul még könnyebben úszik, mintha tőle lopták volna el a reményt. — Mit akarsz? Mit? Jurgis megint olyan, mint mindig — faragatlan, darabos. De nem, inkább férfias, nein tűri az ellentmondást és a zavaros helyzeteket. Vyda türelmesen vár — igen, pakoljon csak végre ki az a nőszemély: mit akar elérni a vidám nevetésével, most meg a szipogásával? — Még kérdezed, Jurgis? Hogy semmi se legyen — se az a két szörnyű év, se a lakodalom a szülei házában. Olyan nehéz engem megérteni? Jurgis bűntudatosan dörmög valamit. Már-már összeszedte magát, de most újból elanyátlankodott: ez a csaló, ez a jött-ment az ujja köré csavarta őt, Jurgist, akit Vyda fél megszólítani, és a szobáját is csak titokban meri takarítani, amikor Jurgis elmegy hazulról. — Nem szeretném az egyik férjet egyszerűen másikra cserélni... a rosz- szat jóra... Olyan tisztán akarok hozzád jönni, mint egy menyasszony ... Jurgis, Jurgis, miért nem téged láttalak meg először? Hát nem, írni kell, okvetlenül írni, mégpedig nem szerelmes levelet, hanem a kérvényt. Vyda meggyűlöli önmagát, az egész világot, ha akár csak egy nappal is tovább marad ebben a meghitt, de ó, jaj, reménytelen, idegen szenvedélyektől megtépázott oázisban! A toll után kap — a hegye megint fullánk, kellemes a kezedbe szorítani ezt a mérges fullánkot — még akkor is, ha a saját szívedbe fúródik. Most már minden mindegy. Kopogtatás az ajtón — valakinek eszébe jutott Vyda, valakinek szüksége van rá. Talán a szomszédok, talán a postás, vagy talán valaki más. Sok a hivatlan vendég a társbérleti lakásban. Vyda áltatja magát; hiszen ismerős a forradásokkal borított, durva ujjak kopogása. Mérnök, főnök, a keze meg akár egy napszámosé. Jurgis zavartan topog az ajtó előtt. — Vydocska, Vydok, nem alszol? Vyda felpattant, elrejti a tollat és papírt, rendbe szedi a haját — miatta hordja ezt a bonyolult kontyot! —, sietősen megigazítja a pulóverét. Csak észre ne vegye rajta az izgalmat, az ijedtségét, az örömet — igen, az örömet: Stalauskas itt van a szobájában! Mást babusgatott, azt hordozta a tenyerén, és mégis ... — Tessék! Vyda hangja fagyos (még akkor is képes fagyosan beszélni, amikor sikol- tani tudna a gyönyörűségtől!), egyre gyakrabban használja ezt a hangját a hivatalban, ahol körös-körül szinte csupa nő van, az utcán, amikor kérdeznek tőle valamit. Itt van előtte Stalauskas — a széles arca az egymástól kissé távol ülő barátságos szemeivel, a vállai a durva anyagú pulóver alatt, a pulóvere és a bozontos feje felett, mintha valami fehérség derengene, alig észrevehetően — biztosan annak a csendesen sírdogáló asszonynak a keze. Vyda meg van erről győződve, és nemcsak a hangja, az arca is fagyos lesz. Gyűlöli önmagát ezért a megnyúlt, deszka- szerűen lapos ábrázatáért, de nincs ereje elhessegetni az arcára merevedett torz fintort. — Mit parancsol, Stalauskas elvtárs? Stalauskas töprengve dörzsöli szőrös állát. Vydának élesen az emlékezetébe vésődik, hogy Jurgis nem borotválkozott, és akarata ellenére folyton az eszébe jut a borosta a férfi arcán, és zavarja a beszélgetésben. i<
