Új Szó, 1972. március (25. évfolyam, 51-77. szám)
1972-03-27 / 73. szám, hétfő
CIPŐPERTU TAVASZI NAPSÜTÉSBEN (Tóthpál Gyula felvétele) A DÜNAMENTI MÚZEUM MÁRCIUS! TÁRLATA Csak ügy elmondom, hoqy mi van mindig reqqel a cipőpertli- vel, nagyon jól tudom, hoqy ez mással nem történik meg, rendes emberekkel, íqy hát nem is ismerik ezt a dolgot, de azért mégis elmondom, hogy mi van velem, mindig reggel, a cipő- pertlivel. A cipőpertlit megveszem, és hordom rendesen eqy hétig. Bejűzöm, bekapcsolom és szépen másliba kötöm a végén. Eqy hét múlva fönt az a kis hegyes réz, ami arra való, hogy a h/ukon keresztülhúzza az ember a pertlit, ez a kis réz letörik reqqel. Ejnye veszek cipőpertlit — mondom mérgesen. — Milyen komiszak ezek a cipőpertlik. Erre benyálazom a leszakadt pertli végét, és kicsit pödröm az ujjaim közt. Ezután behúzom. Másnap, amikor húzom a pertlit, érzem, hoqy gyanúsan nyúlik. — Fene egye meg, cipőpertlit kell vennem — mondom. És megrántom a pertlit. Erre a pertlinek a vége hirtelen leszakadt, és ottmaradt a kezembe. Így most nem lehet máslit csinálni, mert a pertli egyik vége hét centiméterrel rövidebb, mint a másik. Nem baf, úgyis veszek pertlit, mondom, és most ilyen dolgot csinálok. Meglazítom a hosszabb végét a pertlinek, egészen végig, és a másik oldalon áthúzom a rövidebb vége felé, amit így kinyújtok. De nem jól csináltam, mert a másik vége lett öt centiméterrel hosszabb, meqint nem jön ki a másli. Félóráig vesződtem vele. Büdösnek nevezem, és intenzív gyűlöletet érzek a pertli iránt: jó, hát nem lest másli, mondom vad daccal, és mérgesen csomóba kötöm a pertlit, kettős csomóba. Estig jó lesz, akkor lesz új pertli. Este nem lehet szétbontani a pertlit, a csomó megfeszült és megdagadt. Dagadj meg. Némi habozás után mutatóujjammal alája nyúlok, és a becsomózott pertlit, ami most olyan, mint egy hurok, megfeszítem, és eqy üqyes és kecses mozdulattal leemelem a leqfelsö kapocsról. Ezáltal meglazult az eqész. Mély és intenzív qyönyör ömlik el eqész lényemen. Most a többi kapocsról egész kényelmesen le lehet fejteni a pertut, és a cipő lemeqy. Másnap. A hurokszerű pertli ott lóg a cipőn. Kicsit megdöbbenek. Mi lesz most? Hirtelen átvillan az agyamon, mint eqy kinyilatkoztatás, hoqy ha este le lehetett íqy fejteni, most vissza is lehet fejteni az egé- szet. A hurkot meqint rácsa- varqatom a kapcsokra, és a végén erősen meghúzom, és némi erőlködés után a végét rápat- tantom az utolsó kapocsra. Nagyot lélegzem. Hiszen ez nagyszerű. Miért nem csinálják a pertlit mindjárt így, ez sokkal kényelmesebb, nem kell máslit kötni. Homályosan és futólag a szabadalmi iroda jut eszembe. Ügy is veszek ma pertlit. Most napokig tart ez az élethalál játék. Reygelenkint diadalmas csatákat vívok, a hurok belemegy mindig az utolsó kapocsba. De ősz lesz, hullanak a levelek, s reggelenkint bámulatos sejtelmek boronqanak fölöttem, még az ágyban, mikor hirtelen eszembe jut a perlh li. A pertli lazul, már nem kell erőlködni, hogy fönt bepattanjon, ellenben néha magától lemegy a kapocsról. Dühbe jövök, erősen meghúzom, hogy még egyszer becsomózzam. Egy roppanás — a pertli elszakad. Üveges szemekkel, megdermedve nézek a roncsra. Mi lesz most? Okoskodni nem lehet so- kát. Dollinqer jut eszembe, akinél egyszer végignéztem egy operációt. Kibontotta a hasat és akkor jött rá, hogy az eqész bélrendszert ki kell váqni, mert csupa daganat az egész. Mit tegyen? A seb nyitva van, valamit tenni kell, meg kell kísérelni a lehetetlent, s még hozzá percek alatt. Hirtelen kivágott mindent, — és semmi sem maradván a gyomorból — a bárzsinqot egy merész mozdulattal közvetlenül összevar- ta a végbéllel. És az operáció sikerült. Lázasan dolgozni kezdek, a torkom kiszárad, vadul lihegek. Kirángatom az eqész pertlit. A qöböket és csomókat letépem. Most egy tizenöt centi- méteres nagyságú csutak vari a kezemben. Agyam villámgyors munkát végez, csak a zsenik: látnak és éreznek ily tisztán, elhatározó percekben. A három utolsó kapocsra rácsavarom a csutakot. Összekötöm a végét. Hiszen még ma megveszem azt a ronda pertlit. És most napokig járok a csutakkal. Este lerántom az utolsó kapocsról, és reqqel ráteszem. Lassankint hozzászokom. Ügy is veszek délbe pertlit. Mindegy. így nagyon jó. Eqy nap aztán a cipő nyelve kibújik a csutak alól. Az utcán történik, nem veszem észre. A cipőm gúnyosan és csúfolkod- va kinyújtja a nyelvét. A sarkam alá kerül. Megbotlom és elesem. Hátgerincem kitörik. Most már igazán kell pertlit venni. KARINTHY FRIGYES Az eseményekben dús komáromi képzőművészeti élet újabb bizonyítéka a nyitrai Kerületi Képtár vendégkiállítása. Peter Július Kern festőművész életművének sikeres válogatását láthatjuk ez alkalommal. Peter Július Kern ismert szlovák festőművész. A Liptovský Mikulás melletti Paludzkán született 1881-ben. 1896-tól 1901- ig a budapesti Iparművészeti Technikumban Papp Albert professzorral ismerkedett meg e csodás művészettel. Eleinte mint festő és konzervátor-res- taurátor dolgozott. 1903-tól részt vett már a szlovák festők művészcsoportjának kiállí tásain, majd több társas-tárlaton állított ki. Münchenben folytatta tanulmányait. Amikor visszatért, alapító tagja lett a Szlovák Művészek Liptói Egyesületének. Megrendezi az egyesület első kiállítását és őt választják meg az egyesület titkárának is. Szülőfalujában halt meg. 1963-ban. Komáromi kiállításain többnyire tájképeit láthatjuk. Főleg az őszi és a téli szín- és fény« fogalmazásai közvetlen hangulatot ébresztenek. Azt festett« le, amit látott. Nem magyarázott bele semmit, nem akart mindenáron újító vagy divatos lenni. Tájképei nagyszerű optikai megfigyelések. Finom tónusokból felépített csendéletein a pontos rajz- és a színek harmonikus egybefoglalása érződik. Jól dimenzionált portréin, biztos karakterlátásában a müncheni iskola jellegzetes kidolgozottságát figyelhetjük meg. Minden nyugtalanságot mellőző művészete 'a szlovák képzőművészet egyik legkiegyensúlyozottabb egyéniséggé avatta. A fák, a felhők, a virágok, a vizek, vagy a levegő, de csendéletei és arcképei is ecsettel írott rokonszenves vallomások. Ebből a hagyatékból ad most méltó áttekintést a Dunamenti Múzeum márciust tárlata. SZUCHY M. EMIL SZITÁS! FERENC: TAVASZI IDILL Égnek a kertek. Füstvermekben nyílnak űz ágak. Kiömlött nedveket nyelnek a lóngbokrok. A rügypillantások lombot rajzolnak az égre. A holnapi vesszők menedéket kérnek: ropogásuk ujjam összezáró ének. GONDOLATOK ESŐBEN A fák kibékülnek az esőben. Leveleik csónakká válnak, s eveznek a szemem tengere felé. * • * Eső - tüsarkak kopognak ablakomon. Beengedem szobámba a mozdulatokat, mert testvére vagyok a könyörgő cseppeknek. • • • Fölém hajol az ég. Eláraszt puha imával: a szürke ölelésben felszökik a lázam. B eáta fehér hálóingben fekszik a heverőn. Olvasni szeretne. A függöny résein át napsugár szóródik szét szobája falán, ágyára hull, mintha kreolbarna combjára akarna telepedni. Ö azonban hirtelen felugrik, pongyolát kap magára és kitárja az ablakot. Langyos tavaszi szellő simítja meg arcát. Körülnéz. Tavasz, tavasz. Érzi, minden éledezik, állatokban, növényekben, de még a nap sugaraiba felszívódott porszemekben is élet lüktet. A még kopár faágakon csoportokba verődött verebek nagy lármát csapnak vidám csivitelésükkel. A szomszédos háztetőn galambpár tur- békol. Elmereng. Most már végül egyedül vagy, szabad vagy és fiatal. És tán boldog is — kérdi önmagától? Felsóhajt. Az öreg körtefán akad meg a szeme. Erős, megnyúlt törzsén gúla alakú koronája közt sűrű vadhajtások nőttek. Kéne már ide metszőolló, meg kellene ifjí- tani ezt a fát. Amióta ismeri, itt áll az udvar sarkában egyedül, tehetetlenül, öregen. Vén oldalágaiból annyi mellékágat hajt, amennyi csak erejéből telik. Tavaszonként csupa virág ez a fa, de csupros fehér virágai közül száraz, koromfekete ágak kukucskálnak ki, s így örök szomjúságban szenved ez a sérült körtefa. Később gyönyörű, nagy, zamatos körték teremnek rajta, de mielőtt beérnének, férgesen pottyannak a földre, szétesnek. Akárcsak az ő boldogsága... Mélázgat magában a fiatalasszony. A körtefa törzsén fakopogtatót pillant meg. Megcsodálja ezt a gyönyörű színekben pompázó madarat, amint belé belé üti hosszú csőrét az öreg fa kérgébe, s a hasadékok közül szedi ki a férget. Aztán amikor kedvére jóllakott, elrepül. Bolond kismadár — gondolja fintorogva — nem Is sejted, mekkora hasznost hajtasz műveleteddel. Szinte a fa gazdáját helyettesíted. Persze önmagadról sem feledkezel meg. Beáta úgy érzi, ez a vidám, hasznos kis madár egészen jókedvre hangolta, szinte benne is felébresztette a tavaszt. Mert nyilvánvaló, hogy a tavasz már itt jár gumicsizmájában a nedves kertek alatt. Kiszalad a kertjébe, hogy megnézze, mi van virágaival. Elsősorban azok érdeklik. A virágok és a rózsák, amelyeket ő nevelt. Ismét elszomorodik. Alig lát egy- egy bokor nárciszt, tulipánt, egy-egy bokor földiepret. A többit eltakarta az emésztőgödörbőf kiásott földkupac. Hiába, már nem volt férfi a háznál, aki a földet elegyengette volna. Megállapítja, hogy a szőlőlugast Is már metszeni kéne. Mert ha sokut késlekedik, a venyigék vízzel telítődnek, megduzzadnak, élet költözik beléjük, ilyenkor aztán már kár bántani, mert minden levágott vadhajtás sírni kezd- Látja, hogy már minden szomszédban lemetszették a szőlőt. • • • Beáta már csaknem egy éve él egyedül, illetve ötéves kislányával, ebben a félig kész kétszobás családi házban, amit ők ketten tettek összkomfortossá a férjével. Helyesebben csak tették volna, ha közbe nem jön az az értelmetlen búcsú. Sajnos, úgy látszik későn ismerte meg a férjét teljes mivoltában. Lényegében könnyelmű fráter volt. Csak járta az országot, változtatgatta munkahelyeit, alig törődött valamivel. Mindig azt csinálta, ami jól esett neki. Igaz, néha még ilyen házjavításra is ráadta a fejét, aztán még mielőtt befejezték volna, elel tűnt, részegeskedett, a legtöbbször berúgva érkezett haza, aztán még ő rendezett féltékenység! jeleneteket. Vallatóra fogta Beátát, de akármit mondott az asszony, a féltékeny férj minden mögött rosszat gyanított. Éjjeleket virrasztónak át emiatt. Egy ilyen beszélgetés, helyesebben: egyoldalú ordibálás után — Beáta nemigen szólhatott közbe, mert könnyen kikapott volna — végül mégsem bírta elviselni István sértegetéseit, gúnyolódásait, összeroppant, hisztérikus rohamot kapót, keservesen zokogott. A férfi talán már meg is bánta, amiket mondott, már csillapítgatni próbálta, de Beátán akkor már nem lehetett segíteni. — Utállak, utállak — üvöltötte. Eredj tőlem, ahova akarsz, csak ne kínozz többé! A férfi egy ideig maga elé meredt. Aztán mint egy elvadult állat, szájon csapta Beátát, és elrohant. Beáta kitámolygott a fürdőszobába, hideg vízben megmosakodott, aztán sósborszesszel kenegette a szívét. Az anyja szokta így, amikor szívgürcsöt kapott. Forgolódott az ágyban, kínlódott. Nem jött a szemére álom. Talán már meg is bánta kijelentését, hiszen szerette a férfit. Csak- liát... István eltűnt, azóta se jött haza. És most itt áll a tavasz kezdetén egyedül, azt sem tudja mihez kezdjen. Házunk a város szélén áll. Alig száz lépésnyire kezdődik az erdő. Beáta gondol egyet, kislánya most az óvodában van. Kisétál a fák közé. Szíve egyre nyugtalanabbul dobog. Testét valami különös forróság önti el. Céltalanul csak megy, megy. Útját a napsugár határozza meg. Azt veszi észre, hogy egy tisztáson áll, rengeteg hóvirág között. Szinte szeretne belefeküdni, belé- heveredni ebbe a hóvirágágyba. Aztán mégse teszi, csak szed egy csokorravalót. Néhány szál ibolyát is talál. Azt Is a csokorba teszi. Utána fáradtan ül le egy csonka fatönkre. Jó kedve elmúlt. Testében szétfolyik a keserűség. Egyszer csak minden elhomályosul körülötte. Már azt sem tudja mit csinál. Mikor aztán magához tér, úgy ér-« zi, megöregedett. Mik ezek a zengő hullámok a súlytalan levegőben? Lassan ballag haza sivár otthonába. Helyét sehol sem találja. Elmegy a kislányáért az óvodába. Estig vele játszik. Ez maradt meg a boldogságából. Vacsorát ad neki» együtt fekszenek le. Közösen nézik a tévét, az esti mesét. Majd egy film következik. A film egyik jelenetében az apuka boldogan viszi sétálni kisfiát. Útközben játszadoznak, tréfálkoznak. A kis Évire szomorúan hat ež a jelenet. Meg is kérdi: — Anyuci, az én apukám hol van? Miért nem jön haza gyakrabban. Már olyan régen nem láttam őt. Pedig szeretem és ö is szeret engem, hiszen azt mondta. Te nem szereted őt anyuci? — Dehogynem kislányom, csak aludj már. Reggel korán kell kelnünk. Jóéjszakát. Beáta végignézi még a filmet, aztán kikapcsolja a tévét. Megpróbál aludni, de nem tud. Az már nyilvánvaló, hogy így tovább nem élhet. Az ember nem hagyhatja el magát akkor sem, ha egyedül marad. Ö njeg nincs is teljesen egyedül. Kislányának szüksége van rá. • • » Másnap a munkahelyén néhány szabadnapot kér. Üzletbe megy, vesz egy metszőollót, fűrészt, ezt azt. Munkához fog. Előbb lemetszi az öreg körtefát, majd a szőlőlugast. Ezután kitakarítja az udvart. Cementet hozat, megcsináltatja az emésztőgödröt. De a földkupacot ő maga egyengeti el. Úgy tervezi, a kertet majd a nyáron beülteti földieperrel, ribizkével, egressel. Az udvart is beülteti virággal. Mikor a kinti munkával elkészült, hozzálát a benti tavaszi nagytakarításhoz. Fehérre meszeli a lakást, mindent tisztára mos, mindent kisúrol. Ha boldoggá nem is, a munka vidámmá teszi öt. Mire mindezzel elkészült, le is telt a szabadsága. Szombat van már. Beesteledett. A kislány alszik. Beáta levélpapírt és tollat tesz maga elé. Rövid töprengés után írni kezd. Szerelmem! Megbántam meggondolatlan kijelentésemet. Látod én kérek bocsánatot. Arra kérlek, ha szeretsz még egy kicsit, gyere haza. Évike kedvéért is kérlek erre. Várlak István. Beáta A levelet szépen összehajtogatja, borítékba teszi, leragasztja. S a cím? Hova címezze? Körülnéz, mintha a falaktól várna tanácsot. Hova címezze? Zokogva ráborul az asztalra. DUDÁS TERÉZ 1972. III. 27,
