Új Szó, 1972. március (25. évfolyam, 51-77. szám)
1972-03-04 / 54. szám, szombat
KALMÁR GYULA ÚTIJEGYZETEI i. JÖJJÖN HOLNAP REGGEL Az első kérdés, amit Mudzsi- bur Rahmannak feltettem, 1909 májusában hangzott el: — Mondja, miért van itt olyan csend? Válasz helyett visszakérdezett: — Nem tudja, mit szokott megelőzni a csend? Az utolsó beszélgetésünk pedig így zajlott le: — Nem lenne mód arra, hogy alaposabban elbeszélgessünk? — De igen, jöjjön holnap reggel kilencre. Ez 1971. március 25-én hangzott el. De nem volt utána „holnap reggel“. Azt szeretném elmondani, ami e két beszélgetés között történt. „Csak“ ennyit. Mit tudtam Kelet-Pakisztán- ról én akkor, amikor először utaztam oda? Hol jól meggondolom, ugyanannyit, mint sokan mások. Semmit. Nem szemrehányásként mondom, nem hibaként rovom fel, de mi csak akkor veszünk tudomást arról, mi történik a világ tőlünk távoleső vidékein, amikor ott békénket, nyugalmunkat veszélyeztető helyzet alakul ki. Sok oka van ennek a sajátságos provincializmusnak. Beletartozik az is, hogy mi itt Közép- Európában mindig túlságosan el voltunk foglalva a magunk gondjaival — volt belőlük elég. Meg azután soha nem kerültünk olyan helyzetbe, hogy tengeren túli érdekeink veszélyeztetve lettek volna. Tudniillik nem voltak tengeren túli érdekeink. Engem persze az általános tudatlanság, vagy enyhébben szólva informálatlanság nem ment; akkoriban már nemcsak Indiát, hanem Ny ugat-Pakisztánt is keresztüi-kasul jártam. Az igazság azonban az, hogy Pakisztán elsősorban Nyugat- Pakisztánt jelentette. Pusztán azért, mert sokszorosan nagyobb a területe, mint keleté? Nem hiszem, hogy földrajzi okok játszottak volna szerepet . — hiszen Kelet népessége nagyobb volt, mint Nyugaté. Akkor hát az, hogy Pakisztán történeti emlékei, legszebb tájai elsősorban Nyugaton vannak? Hogy Mohendjodaro, Harapas, Taxila, az emberiség egyik leggazdagabb kultúrájának bölcsője, a Himalája nyúlványainak síparadicsoma, a Hindukus meseszép hágói — mindez Nyu- gat-Pakisztánban van? Ez igaz. Bár ha valaki természeti szépséget s történeti emlékeket keres, a Gangesz deltájában, Szil- het fennsíkján, Chittagong partjain is talál. Vagy talán Ke- let-Pakisztán távolabb esik a mi európai világunktól, műveltségünktől? Valami igazság ebben is van, bár a hivatalos pakisztáni statisztika szerint Nyugat-Pakisztánban 13,6 százalék az írni-olvasni tudók aránya, Keleten viszont 17,6 — tehát viszonylag magasabb. S ami azt illeti, a bengáli irodalom Rabindranath Tagore révén előbb lett világhírű, minthogy a Pakisztán szót valaki is kimondta volna. Hiába, nem érdemes keresgélni, nem azért volt a világ szemében Pakisztán egyenlő Nyugat-Pakisztánnal, mert a Kelet nem volt érdekes, nem volt fontos, nem volt jelentős, hanem mert Pakisztánt nyugatpakisztániak vezették, s mert különösen a katonai diktatúra a nyugat-pakisztán! katonaság diktatúrája volt, s Kelet voLt a mostohagyerek. Bevallom, ezt eleinte nem is értettem. Emlékszem, Lahore- ban figyelmeztettek magyar barátaim, hogy semmit nem tud Pakisztánról, aki nem megy el Daccába. Hogy Kelet egészen más, mint Nyugat, két különböző világ. Elhittem, mert miért ne hittem volna, de nem voltam felkészülve arra, ami várt rám. Ott kezdődik, hogyan jut el az ember — hogyan jutottam el 1969-ben — Daccába? Kelet- Bengált minden oldalról India veszi körül, a legegyszerűbb lenne tehát Indiából megközelíteni. De hogyan? Vasúton? Calcuttából 1965-ig járt vasút Kelet-Pakisztánba, de Daccáig az sem jutott el, elakadt a Gangesz partján. Az már túl széles volt, nem tudott rajta átmenni. Akkor hát? Hajón kicsit bonyodalmas, Chittagong- ba ugyan el lehet jutni, az jelentős tengeri kikötő, de onnan még jókora út Dacca. Egyetlen lehetőség marad: a repülőgép. Karachiból naponta kétszer indul gép Daccába — a pakisztáni légitársaság Boeingjei. De ha egy külföldi nem akar előbb Karachiba utazni, hanem mindjárt Daccába menne? Nem, nem, Keletre Nyugaton át vezet az út, mindössze a Thai International tokiói gépe száll le Daccában és egy nepáli járat. Miért is mennének Daccába a nagy légitársaságok? Kereskedők ritkán járnak felfedezőútra arrafelé, turisták oda aligha vetődnek el... Begurul a gép a daccai kifutóra — egy darab nagyszerű technika, léghütés, kitűnő kiszolgálás, gyönyörű pakisztáni légikisasszonyok, kényelem — az ember kiszáll, s legszívesebben azonnal visszafordulna. Forróság van, az állomás — mert repülőtérnek aligha lehet nevezni — vidéki, elhanyagolt, jelentéktelen, a kapu előtt za- jongó riksások, szutykos taxisok verekszenek az utasokért, egyetlen valamirevaló épület nem látszik a közelben. Mintha egy nagy faluba érkeztem volna. Pakisztánban sehol másutt nincsen már lábbal hajtott, tricikli-forma riksa. Lovak, vagy motor húzza az apró, két- liáromszemélyes járművecské- ket. Itt, Daccában viszontlátom a szegények taxiját. Iszonyú szerszámok ezek. A megalázó emberi nyomorúság szimbólumai. A két biciklikerékre aggatott ülés a föléje fordítható ernyővel, vásári mázolásával, felfeslett műanyag huzatával, s a rajta terpeszkedő két, három, négy, néha öt, hat emberrel. De láttam már nyolcat is! Csomagok, bőröndök, farudak, vascsövek, ha egyszer valaki filmet csinálna, nem másról, csak arról, mit raknak egy ilyen riksára, a szegénység szubkontinensének a lelkét tudná lefényképezni. És akkor ott a tricikli nyerge, benne egy csupa ínizom emberi gép, gyakran tetőtől talpig szürke lepelbe csavarva, amiből csak lábszárai nyúlnak ki, ha nagy a hőség, még a fejebúbja sem látszik, azt sem tudni, hogyan lát egyáltalán. És nyomja, nyomja a pedált, benzint sem kell venni, nagyszerű találmány, a legolcsóbb, a legigénytelenebb, levegővel táplálkozik, teával jár — s mögötte heherésznek, rosszallóan csóválják a fejüket, ha lassul az emelkedőn, s elégedetten csettintenek, ha meggyorsul — i milyen ügyes találmány, és micsoda, micsoda olcsó! Én inkább, megvallom, taxival mentem a szállodába. A több mint kétmilliós Karachi, a másfél milliós Lahore után Dacca riasztóan kisváros. A repülőtérről befelé tartó út földszintes házak, bazárok között vezet. Apró viskók ezek voltaképpen, utcára nyíló felük bolt, piac, vegyeskereskedés, minden együttvéve. Az út széles, középen kettéválasztott, állatok, kocsik, riksák hullámzanak összevissza. Derekukon megcsomózott lepedővel a férfiak, vagy van ing fölötte vagy nincsen, a nőkön szári, a gyerekeken semmi vagy egy kis ing. Talán két utcányi modern épület a kereskedelmi negyed — bankok, hivatalok, üzletházak. Nagy, ovális piactér, a „majdan“, vagy legalábbis piactér volt egykor. Mostanában — mint Indfa és Pakisztán valamennyi nagy városában — gyülekezőhelyek, felvonuló térségnek, parádék színhelyének használják. Körben üzletek, néhány szép épület Ü akad köztük. A szállodám is arrafelé van, a „Purbani“ — éppen a légitársaság irodájával szemközt. Házak közé szorult modern szálloda, az üvegajtón belül megcsap a kellemes, hűtött levegő, fellélegzek. Annyi minden történt azóta, olyan sokszor s annyira más és más körülmények között jártam Pakisztánban, hogy nehéz a későbbi, sokkal erősebb benyomások alól kibányásznom a legalsó réteget, amit az első daccai út hagyott bennem. Ha arra az utcára gondolok, amelyen a repülőtérről befelé jöttem, ugyanennek az útnak 1971. március 26-i képe jut eszembe: égtek a viskók, mint a szalma, hullák hevertek mindenütt. Pedig nagyon fontos azt az érzést visszaidéznem, amit Dacca akkor, 1969-ben keltett bennem. Nagyon békés volt, emlékszem, s furcsán nyugodt. Alig néhány hónappal Jahja Khan hatalomátvétele után voltunk — Daccából tüntetésekről érkeztek hírek, a katonai diktatúra kemény kézzel sújtott le, kihirdették a statáriumot, a világsajtóban szaporodtak a kelet-pakisztáni hírek. Lehet, hogy túlságosan naív voltam, de én valahogy úgy képzeltem el ezt a katonai diktatúrát, hogy az utcán katonai járőrök masíroznak, hogy a repülőtéren szuronyos őrök állnak, az utcasarkon tank fenyegeti az arrajárókat. Mindebből az égvilágon semmit nem találtam. Sem kijárási tilalom, sem mozgáskorlátozás, nem vettem észre semmi baljóslatú jelet. Pontosabban: sok mindent észrevettem, de nem az utcán. Az igazi feszültségek akkor még nem voltak szembetűnők. Válaszolnak a felhívásra A košicei (Kassa) Járási Nemzeti Bizottság a községek, városok és járás fejlődése érdekében végzett munkájában mindig a dolgozók leleményességére és kezdeményezésére támaszkodott. Munkánkat az elkövetkező időkben a választási programok feladatainak a teljesítésére fordítjuk, mert ezek teljes egészében tartalmazzák járásunk dolgozóinak szükségleteit és követelményeit. Elfogadtuk a galántai járás felhívását a Nemzeti Front választási programjában foglalt 1972. évi feladatok sikeres teljesítésére. Mindezt szem előtt tartva jelentettük Galántára, hogy 1972- ben választási programunk alapján befejezzük a három tantermes iskola építését Nižná Kamenica (Alsókemence) és Olšovany (Usva) községekben, a helyi üsszeköiő út építését Malá Ida és Bukovec (Kisida és Idabukóc) között, a közművesítést a ruzíni üdülőközpontban. Átadjuk rendeltetésének az új óvodát Lorinčik és Vtáč- kovce (Lőrincke és Madaras) községekben, a hnb épületeit Hýľov, Košická Belá, Cestice és Paiíovce (Hilyó, Kassabéla, Szeszta ésPányj községekben, egy kultúrközpontot tűzoltószertárral Rankovcén (Ránkon) és az autókempinget Čaňán (Hernád- csány). Folytatjuk községeinkben a vízvezeték-hálózat kiépítését, a csatornázást és a patakszabályozást. A közszolgáltatások bővítése és a lakosság igényeinek jobb kielégítése érdekében több község új üzletet és kultúrházat kap. 1972-ben városaink és falva- ink fejlesztésére önsegéllyel 108 millió koronát fordítunk, melyhez a lakosság 48 millió korona értékű munkával járul hozzá. Agitációs központjaink közül 40 továbbra is működni fog, 40-ben pedig a fiatalság számára klubot rendezünk be. így falvaink 80 százalékában megfelelő kultúrotthona lesz az ifjúságnak. A galántai járás felhívására azzal a tudattal válaszolunk, hogy közös igyekezetünk eredménye dolgozó népünk élet- színvonalának további emeléséhez vezet. IVAN SÁNDOR, a košicei jnb titkára A 307 szobás košicei „SLOVAN“ szálloda. (Tóthpál Gyula felvétele1] A Tanulságok érvényessége iA Pravda a közelmúltban háromrészes cikksorozatot közölt Jaroslav Kučera tollából a társadalomtudományok és a művészet időszerű kérdéseiről. Az alábbiakban ismertetjük a sorozat fő mondanivalóját. A CSKP XIII. kongresszusa után a pártban és társadalomban kialakult válság tanulságai azt mutatják, hogy 1968 jelentős mértékben az egész válságos fejlődés „gyümölcseinek“ összegezését jelentette. Ezért a Tanulságok nemcsak a múlt elemzését, hanem a még teljesen be nem fejezett folyamat értékelését is jelenti. A Tanulságokhoz nem azért térünk vissza, hogy újból és újból megemlítsük a jobboldal által okozott károkat, hanem azért, hogy teljes mértékben felszámoljuk a válság okait, és azokat a körülményeket, amelyek a válságot előidézték. Elsősorban ideológiai téren nagyon sok értékes tapasztalatot meríthetünk a Tanulságokból. A politika és az ideológia kapcsolatának elemzése a társadalomtudományok és a művészetek terén nagy segítséget jelent a társadalomtudományi és művészeti dolgozóknak munkájukban. 1968-ban az elméleti front jelentős része politikai kudarcot vallott. Számos tudósunk különböző revizionista határozatokat, dokumentumokat írt alá és a jobboldalt támogatta. 1968-ban az ideológiai és elméleti központok a politikai hatalomért folytatott harc központjaivá váltak. Az 1968-as év elemzése azt mutatja, hogy ez a kudarc nem volt véletlen, nem volt politikai tévedés, vagy a tapasztalatok hiányának következménye. A Tanulságok tartósan érvényes dokumentum, amely továbbra is meghatározza a kommunisták tevékenységének irányvonalát, és leleplezi a társadalomtudományi front politikai kudarcának okát. A társadalomtudományi dolgozók nagy része azért állt 1968-ban a jobboldal pártján, mert már sokkal előbb letért a marxizmus—leninizmus pozícióiról és revizionistává vált. Nem tudták tudományosan, a marxizmus—leninizmus alapján általánosítani a társadalom fejlődésének új jelenségeit. A társadalomtudományok revizionista fejlődéséhez hozzájárult az is, hogy az illetékes párt- és állami szervek helytelen politikát folytattak e területtel szemben, lebecsülték az elméleti és ideológiai munka jelentőségét. A marxizmus—leninizmus megszűnt a világ megismerésének és megváltoztatásának eszköze lenni, a tudományos dolgozók gondolkodása a burzsoá ideológiai hatások befolyása alá került. Ezek a külső politikai okok negatív revizionista fejlődést váltottak ki a társadalomtudományok terén. Ma, a társadalomtudományi intézmények már nem a jobboldal eszközei, a párt ezen a területen is érvényesíti vezető szerepét, és a társadalomtudományi dolgozók túlnyomó többsége támogatja a párt politikáját. Levontuk a tanulságot az elméleti és ideológiai munka hibáiból. Az elméleti gondolkodás, a tudományos koncepciók és az ideológiai irányzatok terén még azonban nem küzdöttük le teljesen a múlt hibáit. Érdekes, hogy a társadalomtudományi és alkotó művészeti front 1968. évi magatartásának okait az antikommunizmus egyes elméleti szakemberei hasonlóan értékelik, mint mi, és közvetve alátámasztják, hogy a Tanulságok helyesen értékeli a revizionizmus szerepét. így például Peter Lodz, a Problems of Kommunism kommunistaellenes lapban közölt egyik cikkében elemezte a csehszlovákiai revizionisták hibáit és a mi értékeléseinkhez hasonlóan rámutat, kiket utánoztak Karéi Kosik és társai. A cikk utal a revizionizmus nemzetközi összefüggéseire, és megerősíti, hogy a mi revizionistálnk nem találtak ki semmi újat. A kulturális front már az 50- es évek végén a kispolgárt állította figyelme központjába. Így volt ez a filmművészetben is. A későbbiekben készített filmek ellentétbe kerültek népünk forradalmi-történelmi hagyományaival. A rútság kultuszát követték, ami végül ahhoz vezetett, hogy szocialista társadalmunkat is csúnyának, taszí- tónak tüntették fel. Megállapíthatjuk azonban, hogy művészetünkben a kispolgári hullám nem hozott semmi egyedit, kizárólag a burzsoá példaképek kopírozására szorítkozott. Különösen súlyos, ha az a tudós követ helytelen politikát, aki a marxizmus—leninizmus- sal foglalkozik és akinek ideológiai színvonalával szemben nagyobb igényeket kell támasztanunk, mint a művészeknél. Az értékelés kiindulópontja azonban az, hogy nézetei és koncepciói hogyan hatnak a társadalomra. Kosík aláírása a „2000 szó“ ellenforradalmi felhívás alatt nem volt véletlen, sok évi elméleti és politikai irányzat eredményét jelentette. A társadalomtudományi dolgozók politikai kudarcának mély ideológiai gyökerei voltak, és jobboldal! politikai elkötelezettségük negatívan hatott a társadalomra. A becsületes tudós nehezen válik revizionistává és még nehezebb a fordított fejlődés. Ezért nem elégedhetünk meg azzal, ha teoretikusaink és tudósaink hirtelen pozitív politikai fordulatot csinálnak. Az ilyen fordulatnak taktikai okai lehetnek, hiszen a jellemtelen embereknek nenv okoz különösebb nehézséget. A társadalomtudományi front keretében már elvben megoldottuk a politikai kérdéseket. Ez nagymértékben a kultúra és a művészet területére is vonatkozik. Ezek már régen nem m. 4. támogatják a jobboldalt, hanem a pozitív fejlődés eszkö- gm zei. A társadalomtudományok és " 1972.
