Új Szó, 1972. március (25. évfolyam, 51-77. szám)
1972-03-19 / 11. szám, Vasárnapi Új Szó
Novemberig — az amerikai elnökválc^iásokig látszólag hosszú az idő. Futó pillantást vetve az amerikai politikára mindjárt felismerhetjük, hogy minden mozgásban van és sok politikai akció célja az elnöki szék megszerzése. Az Egyesült Államok és a világ közvéleménye négyévenként óriási politikai láz tanúja. Ez a láz jellemzi amerikai vezető politikusok és tőkés csoportok küzdelmét azért, hogy melyikük küldje emberét a Fehér Házba. Nemcsak politikai mozgás tapasztalható, a dollármilliárdok is mozgásba jönnek. Vizsgáljuk meg kissé közelebbről, hogyan fest a helyzet ma, az amerikai elnökválasztások évének küszöbén. Nixon már 1968-ban zászlót bontott Richard Milhous Nixon, a jelenlegi amerikai elnök az 1968-as elnökválasztás után foglalta el hivatalát. Akkor a másik legerősebb párt jelöltjeivel — a demokrata Humphrey-vel és Muskie-vai szemben győzött, főként azért, mert a demokraták politikája igen nagy válságba jutott. A válság így fejezhető ki: Vietnam. A demokrata párti Johnson elnök, aki Kennedy alelnöke volt és 1963-ban, a dallasi merénylet után foglalta el az elnöki széket, a végsőkig fokozta a vietnami háborút. Az amerikai agresszív politika több mint másfél millió amerikai katonát vetett be Vietnamban, mégsem sikerült legyőznie a hazafiakat. Johnson önként mondott le, lemondott jelöltetéséről, s pártjában más politikusnak már nem sikerült győznie — túlságosan eljátszották hitelüket. Nixon főként azért nyerte meg a választásokat, mert ez volt egyik választási jelszava: „Nem én küldtem az amerikai fiúkat Vietnamba!". Megígérte, hogy véget vet a vietnami háborúnak, de annak ellenére, hogy Johnson röviddel megbízatásának lejárta előtt a VDK-val Párizsban tárgyalásokat kezdett, amelyek mostanáig is tartanak, már nem sikerült kiköszörülnie a tekintélyén esett csorbát. Nem véletlenül megyünk négy évvel vissza a múltba. A vietnami háború máig is az amerikai külpolitika igen nagy válságának oka. Amerikai lapok nem véletlenül mutatnak rá, hogy Nixon azért ment Pekingbe, hogy itt választókat szerezzen külpolitikájának és leplezze az amerikaiak vigasztalan vietnami helyzetét. Kínai útja a kínai—amerikai kapcsolatok jelentős normalizálódását eredményezte, s ez lehetővé teszi Nixonnak, hogy úgy lépjen fel otthon, mint aki „áttörést“ hajtott végre a külpolitikában. Ebben kivétel ^nélkül az egész sajtó az ő malmára hajtja a vizet és Vietnamot rafináltén háttérbe szorítják. Ebben ugyanis a legfontosabb, hogy Nixon kétszer terjesztette ki a háborút. Az ő vezetésével dolgozták ki az 1970-es kambodzsai és az 1971-es laoszi betörés terveit. Nixon kínai útjának az volt a célja, hogy politikai nyereséget eredményezzen neki, jobb színben mutassa be őt és háttérbe szorítsa azt a tényt is, hogy a Nixon-politika elleni 1970-es viharos tüntetések során az amerikai Kent államban több diákot agyonlőttek. Tehát ügyes rendezéssel akarják leplezni az amerikai imperializmus agresz- szív lényegét és Nixo«t utazó és tárgyaló politikusként bemutatni. Ez a választási évben kétségtelenül segít Nixonon. • Nixon újraválasztásáért tulajdonképpen már 1968-ban elkezdte a harcot, alig került az elnöki székbe. Egész politikája erre a célra irányult. Ma erős elnökjelöltnek látszik, biztosan a Köztársasági Párt és a mögötte álló tőke egyetlen jelöltje lesz. A demokraták tábora A Demokrata Párt soraiban lényegesen bonyolultabb a helyzet. Nehéz teherként hat Johnson elnök öröksége. Az Egyesült Államokban, ahol a népszerűség, a sajtóban és a televízióban szereplés óriási szerepet játszik a választók „megdolgozásában“, a demokraták a választási kampányban nehezen találnak olyan személyt, aki többször tűnne fel az újságok oldalain, mint Nixon. Tehát a demokrata jelöltek kevésbé ismertek. Aztán nemcsak a jelölttel, hanem a politikai programmal is problémák vannak. Demokrata vagy köztársasági párti elnök választásától természetesen még nem változik meg az amerikai politika, de a politikai programot úgy állítják össze, hogy kiszemelik a kormánypolitika gyenge pontjait és rájuk támadnak. Mit támadhatnának Nixon politikájában a demokraták? Elsősorban a vietnami háborút. Nixon úgy oldotta meg a helyzetet, hogy egymás után vonja ki az amerikai csapatokat Vietnamból, de a légitámadások száma nem csökken. Tehát a légierőnek intenzív bombázással kell pótolnia a szárazföldi erőket és egyensúlyban tartani a helyzetet. Egyidejűleg blokkolja a párizsi tárgyalásokat, és a Kínai Népköztársaságban, Pekingen keresztül igyekezett rendezni a vietnami kérdést. Ugyanakkor ígéri, hogy az elnökválasztásig nem lesz Vietnamban 50 ezernél több amerikai katona — tehát tizedrésze annak a létszámnak, mint amennyi Nixon hivatalba lépésekor volt. Nixonnak ezzel sikerült egy adut kiütnie a demokraták kezéből. Gazdasági válság, devalváció, választások Nem feledkezhetünk el arról, hogy a vietnami háború és a fegyverkezés, éppen úgy, mint négy évvel ezelőtt, ma is óriási pénzbe kerül, s ez visszatükröződik az Egyesült Államok belpolitikai helyzetében, gazdaságában. Ez nem a legjobb. A demokraták és a kormány összes bírálói elsősorban erre koncentrálnak. Az áldatlan helyzet egyik fő jele a tőkés társadalom jellegzetes mutatója — a munkanélküliség. Az Egyesült Államokban kétszer annyi a munkanélküli, mint Nixon hivatalba lépésekor^ A munkaképes korú férfiak mintegy hat százalékának nincs munkája, s e szám nem öleli fel a részben foglalkoztatottakat. Dollárra átszámítva ez 30 milliárd dollár körüli veszteséget jelent az amerikai gazdaságnak. Ezenkívül válságban vannak a nagyvárosok, ahol problémát okoz a légkör szennyezettsége, a bűnözési arány, a rossz lakáshelyzet, az iskolahiány. Szóval az óriási amerikai városok nemcsak rossz levegőben, hanem óriási problémákban is fulladoznak. Egyiküknek sincs annyi pénze, hogy maga oldja meg problémáit, ezért a szövetségi kormányhoz folyamodnak. Csakhogy a kormány maga sincs rózsás helyzetben. Világszerte egyre kevesebb amerikai árut adnak el, viszont Amerika egyre többet vásárol. Üzleti nyelven ez azt jelenti, hogy az USA fizetési mérlege passzív, tehát naqy az amerikai adósság a külkereskedelmi partnerekkel szemben, s 1888 óta a történelemben először fordult elő, hogy az Egyesült Államoknak adóssága van. Ehhez a szomorú rekordhoz járul még az a tény is, hogy az utóbbi évben elnöki rendelettel leértékelték a dollárt. Árának csökkenési folyamata az emlékezetes 1971. augusztus 15-e óta máig sem állt meg. A dollár leértékelése azonban az amerikai belpolitikában Nixon bírálói pozícióinak gyöngülését jelentette. A gazdasági helyzet ugyanis elviselhetetlen volt — évek óta mindenki tudta, hogy a dollárnak nincs olyan ára, olyan aranytartalma, mint amennyit hivatalosan állítanak, s világszerte annyi a dollár, hogy az amerikai bank az USA egész aranyával sem volna képes beváltani a bankjegyeket. Ezért sürgették, hogy a kivezető út a dollár leértékelése legyen. Az elnök ezt megtette, s ezzel további fegyvert ütött ki bírálói, elsősorban a demokraták kezéből. E rövid áttekintésből tehát látjuk, hogy Nixon nagyon ügyesen járt el — manőverezett, hogy ne engedjen nagy előnyöket ellenfeleinek a választási kampányban, abban a küzdelemben, amely azért folyik, hogy ki álljon a világ egyik leghatalmasabb államának és egyben a nyugati világ legerősebb államának élén. MEGKEZDŐDÖTT AZ AMERIKAI VALASZTASI KAMPÁNY A Capitol, ahol Nixon a hivatali esküt letette A washingtoni Fehér Ház Richard Nixon, a köztársasági párt új elnökjelöltje fölényes győzelmet aratott a New Hampshire-i próbaválasztásokon. (UPI felv.J Nem utolsósorban a pénz Sok amerikai kommentátorral együtt fel kell tennünk a kérdést: mennyiben van szó politikai manőverekről, sakkhúzásról, és mennyiben a problémák megoldását célzó igazi politikáról. Ez az egyik legkomolyabb kérdés, mert az Egyesült Államok nem játszik lebecsülhető szerepet a nemzetközi kapcsolatokban és egyáltalán nem mindegy, ki áll az élén, mert a washingtoni politikát lényegében az elnök határozza meg. Ezért tereli magára a világ figyelmét és az év fontos eseménye az amerikai elnökválasztás. Nixon azonban egyelőre nem adott választ az amerikai politika egyik fontos kérdésére, elsősorban nem oldotta meg a vietnami háborút. Pozitívumaihoz fogja sorolni nyilván a jelek szerint a Szovjetunióval eredményesen folytatódó SALT-tárgyalá- sokat, s bizonyára pekingi, majd májusra tervezett moszkvai útját is. Persze, Amerika azért Amerika, hogy a politikában is elsősorban a pénz játsszék szerepet. Az elnökválasztási kampány pedig igen sokba kerül. A legutóbbi elnökválasztás alkalmával, 1968-ban még a vereséget szenvedett politikusoknak is milliókat kellett fizetniük, itt még a vereség sem olcsó, összesen 300 millió dollárba került a választási kampány. Az idei elnökválasztási kampányban már 400 millió dollárra számítanak. Feltételezhető, hogy csak Nixonnak 40 milliójába fog kerülni. A Demokrata Párt pedig még a legutóbbi el* nökválasztási kampánnyal kapcsolatos 10 millió dolláros adósságát sem ffizette ki. Ott, ahol annyit beszélnek a demokráciáról, csak milliomos jelöltetheti magát városi tanácstaggá vagy polgármesterré a nagyvárosokban. Az utóbbi időben például az USA hét legnagyobb államában 15 milliomost választottak szenátorrá — négyen, akik nem voltak milliomosok, vereséget szenvedtek. Honnan jön a pénz? — kérdi bizonyára minden olvasó. A válaszért nem kell messzire mennünk. A közmondás szerint is megtalálja a zsák a maga foltját, s f?e vonatkozik az amerikai politikára is, anélkül, hogy egyszerűsítenénk a bonyolult helyzetet. A milliomosok, ruilliomos és milliárdos konszernek támogatják a maguk jelöltjeit, ezért megrendeléseket kapnak, egyesek nagyköveti kinevezéseket stb. Tlgyes jelöltek már hosszabb ideje megkörnyékezik a mágnásokat és pénzügyi ígéreteket kapnak a kampánnyal kapcsolatban — ebben Nixon sem kivétel. Annak ellenére, hogy több törvény tiltja az ilyen alkalmakkor elkövetett különféle csalásokat, a pénz áthidalja a törvényeket és fő szerepet játszik az amerikai politikában. Pénz nélkül senki sem bocsátkozhat a választási kampányba. Természetes, hogy az elnökök aztán nem azt a politikát folytatják, amellyel be/uutatkoztak választóiknak. Elsősorban „fizetniük“ kell azoknak, akik pénzelték őket. A számításokban utolsó helyen szerepelnek a választók mift'iói, munkanélküliek. Főként politikai, manőverezési objektumként számítanak rájuk, mint valamilyen nagy televíziós show nézőire. Most azonban els/Vízben fog választani 25 millió új oiťtasztó. Hányán hagyják magukat fé> levezetni? DUŠAN KERNS
