Új Szó, 1972. március (25. évfolyam, 51-77. szám)
1972-03-19 / 11. szám, Vasárnapi Új Szó
SIM K Ó TIBOR VERSEI Nézd, mennyi tónus Nézd, mennyi tónus, mennyi festék a táj, ohol or őszi esték izzó nyaraknak őrzik vesztét! Dobaja halkul kinn a dobnak, belül vad err,lékek dadognak, s egy nyárbu vissza-visszadotv;ak. ... Fekszünk a rónán, rab gigászok: vigyázol rám - rád én vigyázok; környeznek lassú, régi gyászok. Így leslek, kozlak alján bámész kutyaként - abban sincs talán ész, amint a gazdájára ránéz .... De árnya ritkul tűnt ebeknek, belül halk emlékek hebegnek, s az őszök, fm, előlebegnek. S mintha cscik percnyi tréfa vóna, lecsuklik, nagy, dús takarón a fejünk, és elringat a róna. írók eszteti ka i va Ilómása i _ Pa tony Virágok, gyönyörök, festékek, dallamok, ízek és dús arómák, akácok lombja közt lebegő alkonyat, estpárós, drága ékszer, rikoltó vadmadár, suhanó felhő és csöndesen szunnyadó mák, goromba szelek meg iromba köd, amely világhódítva vész el, aranyszín álmaink, fekete sarak és tündöklő téli rónák .... Dolgozók - emberek, asszonyok, állatok - megvan a helye mindnek: ereszek alján a fecskék, a réteken kérődző marhacsorda, zümmögő méhek a méhesben s pihenő, bozontos, nagy szelindek, siető libák meg lovak meg gyerekek meg arrébb, aki hordta őket, a gólya; s a besenyő leányok istenhozzódot intnek. Anyám őszül Az én anyámnak nagy-nagy szíve volt; ha hozzáértem - húrból volt a szíve borongó, méla balladát dalolt. Az én anyámban könny lakott: vele végtelen munkát alig-éjszakáit, tudom, nemegyszer zokogta tele. Az én anyám, jaj, mindent elviselt, hogy rossz fiának boldog élet jusson. Goromba gondok nyomták ezrivel. Ha éhes voltam, omlós kenyeret sütött; sebemre mosolyt simogattak a feltört kérgű, fáradt tenyerek. Ö, durván szólni hányszor hallhatott, makacs dacommal hányszor vertem arcul! De ő csak robotolt, csak hallgatott. Anyámat áldozattá öltem én - az én anyám a legszomorúbb asszony e tavaszváró, vidám földtekén. Háromszínű szonett így éghetett az első csókos ajk ott a hajnal mélyén, túl az Uralon: a száj, mely aztán ezer évig jajgott a tengerekbe vérző nyugaton. Egy tiszta gyermek istenért sóhajtott, s a hóval behullt holdas ugaron ős mén nyomán nyájával végighajtott a fennkölt arcú, bágyadt nyugalom. De télre tavasz jött, a földből zsenge fű dugta ki fejét, s a lomb közt zengve tanyát ütött a sok remény-madár. és lángból, vérből, csókból ember adta szivárvány nőtt az égre, és alatta galambot ringatott a mély, vad ár. STEFAN ZWEIG: 1881-1942 Airűj pátosz Az ősvers az, ami jóval az írás és nyomtatás előtt keletkezett, csupán modulált, szavakká is alig vált kiáltás volt; gyönyörből vagy fájdalomból, gyászból vagy csüggedésből, emlékezésből vagy könyörgésből, de min. dig érzelmi bőségből fakadt. Pateti- kus volt, mert szenvedélyből eredt, patetikus, mert szenvedélyt akart kelteni. Azoknak a nagyoknak és távo- liaknak a verse, akik először formálták szóvá és beszéddé az érzelem szökőár-sikolyát, a tömeghez szólt, intés, buzdítás, eksztázis volt, közvetlen villamos kisülés érzéstől érzésig. A költő a többiekhez szólt: a magányos — egy körhöz. A hallgatók várakozón álltak előtte — valahogy úgy, ahogy Max Kiinger gyűjtötte össze őket új festményén a vak Homérosz előtt —, vártak, várakoztak, hallgattak, ellágyultak, magukkal ragadta őket a vers, vagy ellenálltak varázsának. Az a vers és előadása nem valami kész mű vizsgálatra kínált előzetes bemutatása volt, nem eszköz vagy ékesség, már kikalapálva, megszerkesztve, hanem valami, ami még keletkezőben van, valami, ami a pillanatban megújul, harc a hallgatóval, küzdelem szenvedélyéért. Ezt a bensőséges, izzó kapcsolatot a tömeggel a költők az írásbeliség óta elvesztették. Amit az írott szó elterjedése s aztán még inkább a nyomtatás véghetetlen sokszorosítása új térben és új hatásban adott nekik: hogy szavaik olyan országokban is megelevenedtek, ahová ők maguk sosem utaztak el; hogy amikor saját testük már rég szétporlott, szavukból az emberek még akkor is erőt, lelkesedést és életkedvet szívtak; — ez a roppant és óriási dolog csak úgy volt elnyerhető, hogy lemondtak erről a másik és talán nem kisebb hatásról, a párbeszédről, a szemtől szembe állásról a tömeggel. A közönség lassanként valahogy képzeletbelivé vált a költők számára. Ha beszéltek, voltaképp csak önmagukat hallgatták, versük egyre jobban magányos párbeszéddé lett, a másokhoz szólásból monológgá, egyre inkább újértelműen líraivá vált, és egyre kevésbé volt patetikus. Versük mind jobban távolodott a beszédtől, egyre többet vesztett abból a titokzatos, patetikus tűz- ből, amelyet csak a pillanat táplál, az izgatott tömeg szembenállása, a feszültség és izgalom mágikus át- áramlása a hallgató szívéből a költő szavába. Mert várakozásával, tekintetével, feszült figyelmével és felhabzó izgalmával minden hallgató tesz valamit a beszélőért, ösztökéli, várakozó nyugtalanságából kérdésként gyömöszöl bele valamit a még meg nem adott feleletbe. Abban a pillanatban azonban, amikor a költő már nem a tömeghez szólt, nem egy körhöz, hanem a nyomtatás és az írás számára alkotta meg szavait, kifejlődött benne valami önző érzés. Megszokta, hogy voltaképp csak önmagához beszéljen, a maga érzését tartsa fontosnak, ne törődjék a hatással és a szó erejével, csak önmagával és a hallgatással folytasson párbeszédet. És a költemény egyre jobban átalakult. Amióta a költő nem a válasz nagy, lélegző zúgását, nem a szenvedély kiáltását, nem a lelkesedés uj- jongását hallotta verse fináléjaként, végső, mintegy még a vers zenéjéhez tartozó akkordként, megpróbálta a versben pótolni a zengést, magából a versből. A költők hangedényekké kerekítették verseiket, gondosan és művészien formálták, teleszórták színekkel, mint egy képet, zenével telítették, egyre inkább lemondtak a rábeszélésről, a meggyőzésről, a lelkesítésről. Hagyták, hadd váljék a vers mások számára érzéstelenné, és csak a saját világa hangulati életével ajándékozták meg. Nyilván az átmenetnek abban a korszakában jött létre először a „költői“ nyelv, az élő mellett az a másik nyelv, amely mind gyakrabban merevedett világtól idegen tájszólássá, s amely márvány, és már nem vér. Azelőtt a költői nyelv nem a valóságos nyelv mellett használt nyelv volt, hanem csak annak végső felfokozása. A fensőbbrendű szenvedély ritmusa és a másokhoz szólás tüze révén szent láz lett, üdvözítő mámor, ünnepi öröm a hétköznapban. így, fokozott elevenségében a nyelv más lehetett anélkül, hogy valaha érthetetlenné vált volna, a nép nyelve maradhatott, és mégis a nép fölé szárnyalt, ezzel szemben a mai líra legnagyobbrészt idegenné és értéktelenné vált a tevékenyek, az igazán élők, a munkás és a dolgozó számára. De úgy látszik, épp napjainkban megint visszatérni készülünk ahhoz az eredeti, bensőséges kapcsolathoz a költő és hallgatója közt, ismét új pátosz születik. A színház volt az első híd a költészet és a tömeg között. De itt a színész még a kimondott szót közvetítette, a tisztán lírai még nem volt öncél, hanem csak segítség a három-négy órai csaláshoz. Ma viszont úgy látszik, hogy a költő tömegtől elkülönülésének korszakát, amelyet hajdan a nemzetek közti nagy távolság indokolt, leküzdi az új közeledés, a városok iparosodása. A költők ma ismét maguk olvassák fel előadótermekben a verseiket, Amerika népegyetemein, de még templomaiban is Walt Whitman versei zengenek az amerikai öntudatról, és amit egyébként csak a politikailag forró izgal- mú napok hoztak létre — gondoljunk Petőfire, hogyan szavalta el Nemzeti dalát, a Talpra magyart az egyetem lépcsői előtt a forradalmi tömeghez —, azt most szinte minden nap megadja. A lírai költő, mint egykor, de ma újra képesnek látszik rá, hogy ha nem is a kor szellemi vezére, de a kor szenvedélyeinek megfékezöje és felizgatója legyen, rapszodosz, a tömeghez szóló, tűzbehozó, a szent tűz, az energia felszítója. Úgy látszik, őrhelye van, ő az, aki egy villámban összefogja az egész életet, és villámát rászikráztatja a sötétségre. Persze a versnek, ha a tömeghez; akar szólni, meg kell változnia. Elsősorban is akaratnak, szándéknak, energiának, felhívásnak kell lennie. Amit az elkülönülés korszakai technikai képességekben és értékekben, édes zenében, ringató ritmusban, hajlékonyságban és nyelvi simulékonyságban létrehoztak, az itt többé nem lehet öncél, hanem csak eszköz lehet a lelkesedés felkeltésére. Az ilyen költemény nem lehet többé a magányos érzelmes párbeszéde valami ismeretlen magányossal valahol a távolban, nem lehet kurta, felszínesen remegő hang, amely kihuny, mielőtt felcsapott volna belőle a szó lángja; ennek az új versnek erősnek, ujjon- gónak és lelkesültnek kell lennie, nagylélegzetűnek és gyors lendülettel fel viharzónák. Nem halk hangokra írják, hanem harsány, visszhangzó szavakra. Ha valaki erősen akar hatni a tömegre, magában kell hordoznia a tömeg új és nyugtalan életének ritmusát, s ha a tömeghez szól, új pátosz kell, hogy áthassa. És ez az új pátosz, „az igenlő pátosz par excellence“, nietzschei értelemben, elsősorban kedv, erő és akarat az eksztázis felkeltésére. Nem lehet érzékeny és szenzitív ez a költemény, nem személyes fájdalmat fejez ki, hogy abba másvalaki beleélje magát, ha nem öröm és bőség és az az akarat lelkesíti, hogy örömtől ismét lendületet és szenvedélyt nemzzen. Csak nagy érzések viszik el a tömeghez a szót, a kis érzések, amelyek csak a némaságban szárnyalhatnak fel, mint mozdulatlan levegőben, lezuhannak. Az új pátosznak nem valami lelki rezgésre, valami finom esztétikai jóérzésre irányuló akaratot kell tartalmaznia, hanem akaratot a tettre. Magával kell ragadnia, újra magába kell gyűjtenie a hajdani költő szétszórt erőit, egy órára újra kell élesztenie a költőben a népszónokot, a zenészt, a színészt, a szót újból fel kell repítenie a papírról a levegőbe, az érzést nem gondosan őrzött titokként bíznia rá a magányosra, hanem egy tömeg tajtékába szórnia. Ilyen új pá- toszú verseket nem írhatnak gyenge, passzív emberek, akiknek hangulatát percenként megváltoztatja a környezet, hanem csak harcos természetű költők, akiken egy eszme uralkodik, egy kötelesség gondolata, akik érzésüket rá akarják kényszeríteni másokra, s az egész világ lelkesedésévé akarják növelni lelkesedésüket. LEÁNY — Konözsi I. felvétele íRészlet)
