Új Szó, 1972. március (25. évfolyam, 51-77. szám)
1972-03-19 / 11. szám, Vasárnapi Új Szó
MORVAY GYULA: Leesett az este, szemerkélt a köd, csillagok fuldokoltak a felhőkben, amikor Rozs Péter falujába érkezett; mintha lopva lépett volna: hátranézett, nem áll, nem kullog valaki utána? Valahol kóróízíkkel tüzeltek: a fojtó füst megmarta torkát; az egyik udvarban a disznő az óldeszkát szaggatta, a szomszéd kutyája megugatta; a kertek alatt traktor lámpái felvillantak az égre: most mászott fel a dombra a remegőgyomrú gép, amelyből olaj csepegett a barázdába. Felesége összecsapta lisztes kezét, abban a fehér púderfelhőben borult férjére, aki mögött elszállt, szétfosz- lott az a világ, amelybe belekergették: árkok, zörgő tábori ásó, gáz- maszk, tájak, halottak; mintha mindenbe beleszédült volna. Megnézte feleségét: ilyen volt? Nem. Az esztendők felírták számukat az arcára, haja szálairól lehullottak a friss álmok, de a szép, a kedves Éva volt: Rozs Péter- aé, Bozsók Éva. Az ezer kérdés elsője volt: „Hogy vagy, édes Éva?“. Felesége megütődött: Péter azelőtt Vicának hívta — Évicának. „Hát a gyerekek?“. ^Hiszen csak egy vani“, felelte félénken az asszony. Micők Gyárfás nyitott be, nagyot nézett, oda volt a meglepetéstől; és esak annyit mondott, hogy „nagyon elkelsz itthon. Nagyon. Csak két kezet hoztál haza? Nem tizenkettőt? Még annak is lenne dolgai“ „Örülök, hogy látom, Gyárfás báty, örülökl“. Micók felütötte fejét, a gyenge lámpafény- nél jobban is megnézte Pétert. Az asztal fölött, a régi petróleumlámpa helyére szerelték a villanyégőt, amelynek régebben villanykörte volt a neve. A lámpa drótjára papírrózsákat drótozott Éva: elnézte, hogyan mozog a suhanó árnyék, melyet apósa vetett evés előtt; akkora kereszteket hányt az öreg, hogy a lámpa is megmozdult. — „Sokáig elvoltál, de Jókedved nem maradt ott; mondhatod ám a másik nevemet is, nemcsak a Gyárfástl“. Péter a fenyőfaasztal deszkájának rovátkáit mélyítgette körmével, és megfeszítette eszét: hogyan hívták még Gyárfást? Mi volt a „másik“ neve? Azt kellett volna mondania“. Örülök, hogy látom, Protás bátyi“. De még azt is kellett volna tudnia, miért szólították öreg Gyárfást ezen a néven? Megkérdezheti, s ha nem tudja: összedől a világ. A Protást csak azért akasztották Micókra, mivel a kalendáriumban Gyárfás szent után Protás következett; akkor hát legyen Protás a neve. Micók elment — éjjeli szolgálata van az állatoknál, tejért jött Üst Elek- né; szeme árva vermébe süppedt, nehezen ismerte meg Pétert, de örült, hogy itthon van. Évának mondta: „Vicám, hazajött a boldogságod 1“. Vica kikísérte Üstnét, betette utána az ajtót. A megmondhatatlan markában tartotta Vica szívét. Remegett az örömtől: jön az éjjel, öleli őt Péter, teste kigyullad, mint az idelátszó vasúti síneken a piros szemafórlámpákkal lépegető vasutas lámpájának fénye. Csak magának mondta némán a szavakat, melyek testébe hullottak; Péter azelőtt is így ölelt? Tenyere bőre forróbb volt, Vica testét, azt a rózsaszínű gyémántdarabot szinte meg- tüzesítette — akkor. Az esztendők egy szikrányi hűvösséget hoznak — Péter is hazahozta. A hajnalt várta Vica: mit mond Péter? Azokat a szókat, amiket azelőtt? Mire mozdul a keze? Felkel, odamegy a kis szekrényhez, kiveszi a kisüstis üveget, amelyből csak akkor ivott, amikor már beálltak a fagyok, s amikor hozzá vastag húsréteges „kövesztett“ szalonna volt. Őszi időben csak akkor töltött Péter, amikor ködben fuldoklott az ember, amikor az asszonyok az irha kacabajká- ban jártak: olyanok voltak, mint a feldagadt vánkosok. Péter töltött, meggyújtotta a szeszt, amely kígyózó kék lánggal égett; még az ágyban kínálta Vicát, és csókkal egészségére kívánta a kortyot „Ott van a kis szekrényben a pálinka, nem töltesz? Magadnak se, nekem se?“, kérdezte Éva. „Neked tölt- hetek“, felelte Péter, és elindult a kis szekrény felé, de abban az irányban nem volt a szekrényke. Vica meredten nézte. „Jézusisten, tán csak nem hozott haza valamilyen nehéz betegséget?“. — A reggelt sürgetően várta Vica, s akkor megnézte Pétert, aki az asztalnál ült, feje fölött tik-takolt a falióra. „Ez még megvan?“, kérdezte feleségétől. „Űjat vettem, de ezt is meghagytam; emlékszel? Magad mondtad, hogy őrizzem meg!“. Ezen a reggelen Vica körülnézte, megnézte, ránézett urára, erősen nézte, hogy láthassa őt, amint lehajolt: felnézett Péterre, hogy benne van-e minden a régi urából? „Hol van a bátyád? A másik faluban lakott; nem hallottam róla“ — remegett Vica hangja. „Azt mondják, úgy hallottam: meghalt a fronton“. Ez a nap kevés volt a szó elmondására: a holnaputánra is szükség lett volna; Vera szaggatottan elmondta, hogyan élt ebben a házban. „A tavaszt, a nyarat és az őszt kint töltöttem az udvaron, a szabadban, a szőlőben, a telet bent senyvedtem át; kisfiam volt az örömöm — a fiad, a kisgyerekünk. Lacika már nagy gyerek; ne csodálkozz, hogy nehezen ismert meg: régen nem látott. Télen féltem az estéktől, még jobban a sötét és mély éjszakáktól, amelyeknek nem akart vége szakadni. „Hová rejtetted el pénzünket? Emlékszel, volt egy kis pénzünk; azt mondtad, bízzam csak rád, jó helyre teszed, ahonnan a háború vihara nem fordítja ki. Jó lenne, ha elővennéd; akkor kértelek, mondd meg, hová rejted, hogy tudjam: honnan vehetem elő szükségemben?“ — Péter szeme megrebbent, akadozva pislogott, s az asztalra hajtva fejét, mondta: „Látod, nem emlékszem. Elfelejtettem. Mégis csak — — — hány éve is, hogy kimentem a frontra?“ „Mintha nem lett volna ősz hajad; most meg fehérre meszelt a hajad; nem nagyon, de fél marokkal már ősz hajad lehet. Elnézlek, Péter “. „ — „Ukrajnában abban a kegyetlen fagyban a német hordáknak éjjel súroltuk fel az iskola padlóját, szalmát hordtunk nekik, bort gurítottunk oda, minket meg kizavartak az éjszakába. Megtámadtuk a részegeket, de levertek, pajtába zártak. Másnap ki akartak bennünket végezni, de megszöktünk. Egy éjjel megőszültem“. „Megvan a jegygyűrűd? Tudod-e, mi volt belevésve? Nem emlékszel?“. „Elvesztettem“ — ennyit nyögött ki Péter. Kisfiával „megismerkedett“, körüljárta az udvart és a kertet, megnézte: mi, hol van, mivel hazajött, mosf már itt marad, itt folytatja életét. „Több virágot neveltél; nagyobb tisztaságot tartottál; a pénzt is szaporítottad!“. Vica a szekrényből az asztalra rakta a pénzt; szalaggal, madzaggal kötötte át a csomókat, tetejükre noteszlapra, ceruzával ráírta: mire kell a pénz. „Szeretni való vagy“ — mondta Péter. A tsz-elnök csodálkozott, megdörzsölte szemét: Rozs Péter áll előtte? „Afene, afene; öt-hat esztendő azért megmásítja a füveket, fákat és az embereket. Ez Rozs Péter“. „Éva belépett a szövetkezetbe, most én is beadom magukhoz két kezem munkáját“ — amire az elnök kettőt bólintott, majd megkérdezte: „Melyik dűlőben szántunk, Péter? Mondod, hogy éjjel láttad a traktor reflektorát“. „A Hankalékos-dűlőben“. „Ahhá. Nem, nem ott; dűlő-nevet említsz, akkor az nem a Hankalék-dűlő, hanem a „Gyö- pi-£űlő. Most már nem mondjuk, hogy ilyen vagy olyan nevű, most azt mondjuk: a 6700-as-dűlő. Éspedig azért, mivel „Kvadrát „mérnök úr így nevezte el. Azért „kvadrát“ mérnök úr, mivel szegletes a válla, a karja; nadrágszíjáig éppen kiadja a négyszöget. És mindig azt mondta: ennyi, meg ennyi kvadrát öl van ebben a dűlőben, tehát az lesz a neve“. Üstné sokáig helyezkedett a széken, rászólt Éva kisfiára: „Ne nyösz- tetkölődzz annyit!“, belekezdett ebbe, abba; a végén azt mondta Évának: „Kérdezd már, miért jöttem!“. — „Nem kérdezhetem; majd megmondja Üst néni“. „A másik faluból átjött a mi falunkba Réz Jóska; tán ismerted őt; mókás legény volt, menyecske-hajtó, eddig már két asszonyt felzablázott, most a harmadikat akarja, de majd az vet a fejébe kantárt. Ez a Réz Jóska az italboltban fektolt, szédült, benne volt már egy-két-kilenc-tizenhat pohár a hazáért, az asszonyokért, a menyecskékért, a lányokért, ivott a maga jövendőjéért, Ivott az egész világra, tehát majd hogy szét nem pukkasztotta az ital. A bor. Az a hétszent- séges, megveszejtő bor. És azt mondta, hogy a fronton meghalt a te urad. Szavakkal letiporták, legyalázták őt, de Réz nem engedett: nevetett, fejét lóbálta, mint a bika, akinek rézkarika van az orrában, fejét csavargatja, mintha azt mondaná: „Ejnye, ejnye, emberek, fogom magamat, és megugratlak titeket, amiért karikát fűztetek az orromba“, fejét lóbálta és nem engedett. Hogy meghalt az urad a fronton. „Most jött haza, tel", mondták neki. „Az lelwt, hogy most jött haza, de mellettem halt meg: igaz- egyistenemre mondom“. Péter minden reggel jobban szerette Évát, aki virágot, pénzt, szerelmet szaporított, aki minden reggel jobban és jobban szerette hazajött urát. Üst néninek azt mondta, hogy részeg embert az isten is kikerüli; a pálinka beszélt abból a Rézből. „A bor. Az is kutyaital“ — mondta Üst néni. A hivatalban hümmögve néztek Évára; vastag és vékony könyveket ütöttek fel; legtöbbjükről lefújta, letörülte a port az öreg tisztviselő. Feltette pápaszemét, ujját vezette az adatokon, sorokon, megállt, gondolkozott. „Nagyon szép magától, hogy még most is keresi, várja az urát, jóllehet »férje« hazajött. Nem találom a maga urát, sehol sincs, nem tudni: meghalt, eltűnt, fogságban halt meg. bomba szórta szét. Nem tudni. Ma már senki sem keresteti eltűnt urát; meghalt, nem jön haza. De a maga ura itthon van, hazajött. Nem veszett el, pedig szerintem a fronton nem millió porszem, nem millió ember veszett el, hanem — millió planéta. Minden ember más. És akik meghaltak, azokban nemcsak az ember veszett el, hanem egy-egy planéta: az egyik szépen rajzolt, a máisik egyenesen — nyílegyenesen — vezette a vetőgépet, voltak, akiknek olyan volt a fülük, hogy az egyetlen egyszer hallott operát — egész operát, kedves fiatal- asszony, egész operát! — végigfütyülték. Parasztember volt az illető. — Ne is keresse és ne is keressük a maga urát, hiszen, hála az egeknek — itthon van, hazajött. Mondja, hogy jól élnek, szereti magát. Több meg nem kell. Higgye el, több nem is kell. Részeg ember szavára meg ne adjon: fe^ lejtse el; a-észegből a bor beszél; annak meg hol nem igaz, hol igaz a szava. Legtöbbször nem igaz. Ennyit mondhatok. Örülök, hogy az ura szereti magát; ma becses a szerelem; sokan nem ismerik; sokan nem ápolják, aztán boldogtalanok. Mert a kinti dolgok lehetnek szanaszét, csak a benti dolgok — itt magunkban, bent, a szívben — legyenek rendben. A maga szívében rendben vannak a dolgok. Örüljön!“. Az Ikrek-havában, amikor zsombék sarjadt, fű kizsendült, Éva a szőlőben ült Péterrel; egész nap hajlogáltak, mivel görbe embert szereti a szőlő; Éva kipirult arccal nézett le a völgybe, el az égbe szúró fák fölött, túl a birsalmáson. A földbe vert négy karóra tett ládatető volt az asztal, a magas fűben darazsak és méhek dong- tak-zümmögtek. Péter a fűben feküdt, kalapja szemén állt, amikor lecsúszott: a véghetetlen eget nézte. A végtelen táj végtelenül szép volt. Péter Éva mellé ült, eszegettek, beszélgettek. Éva összesöprögette a kenyér- morzsalékot, a madaraknak szórta, aztán tovább már nem tarthatta magában, megkérdezte Pétertől: „Péter, hová lett a testvéred? Akarom mondani, mi lett Pállal?“ Elszállhatott volna a szó abba a szép rengetegbe, de megakadt Péter szívében. „Itt ül melletted“ — mondta csendesen Péter.
