Új Szó, 1972. február (25. évfolyam, 26-50. szám)
1972-02-28 / 49. szám, hétfő
A ház, amelyben lakott, dombon állt. Minden délután, amikor a kapaszkodó aljára ért, megállt egy pillanatra, mintha erőt akart volna gyűjteni az utolsó nekirugaszkodáshoz, hogy a keskeny ösvény emelkedését könnyebben legyőzhesse. Valójában mégsem ezért állt meg. Ilyenkor leginkább az a kérdés foglalkoztatta, hazamenjen-e. De a kérdést határozottan soha nem döntötte el. Hogy mégis mindig hazafelé indult, nem jelentette azt, hogy a hazatérés mellett döntött. A megszokás lendítette előre, nem a meggyőződés. Most a főútról letérve, a domb alatt tovább tétovázott, mint máskor. Korán jött, s már ez is szokatlan volt kissé; máskor mindig alkonyaikor ért ide. S tétovázását még jobban növelte, hogy tudta, a felesége elutazott. Ez a mindennapok megszokott rendjén tulajdonképpen mit sem változtatott. Hivatalból néha két-hároin napot is távol volt, s mikor ilyenkor hazaért, jólesett neki a meleg szoba, a kész vacsora, s ha felesége kedves volt hozzá, nagyon boldognak érezte magát. Most azonban tudta, hogy senki se várja, nincs befötve, a lakás jéghideg. Nagy fekete aktatáskáját egy kissé megemelte, hogy fogantyúja jobban feküdjön a tenyerében. Szerette volna kiegyensúlyozni, de az üveg tej súlya mindig félrebillentette. A tejes üveg mellett negyed fekete kenyér és egy üveg konyak lapult a sok ronda, megutált akta társaságában. A táska másik rekeszében volt a pizsama, mellette egy nylonzacskóban a fogkefe, borotva és a fogkrém. Az ösvény végét kapu zárta el. A kapu elől a havat elhány- lák, s a fagyott göröngyök furcsa púpjai meredeztek elő a vékony jégkéreg alól. Zsebéből kulcscsomót húzott elő, kinyitotta a kaput és bement az udvarba. Egy pillanatra megállt és körülnézett. Furcsa idegen- séget ébresztett benne a látvány. Úgy érezte, nem ugyanaz az udvar, amit olyan jól ismer. Mintha valami megváltozott volna benne. Talán csak a vastag hótakaró tette ezt, amelyből a fák feketén kapaszkodtak felfelé, de lehet, hogy más volt. Néhány nyomot vett észre a hóban, amelyek az udvarból kifelé vezettek. Óvatosan kikerülte a nyomokat, de nem tudta, miért. Az ajtó előtt letette a táskát. A konyhában nagy halomban állt az elmosatlan edény. Tányérok, fazekak hevertek szanaszéjjel, bennük az ételmaradék fagyos darabjai. Megborzongott. Szeretett volna a látvány elől elmenekülni, de akármerre fordult, a ragadós, zsíros, fagyott edényhalmaz elébe állt. A konyhaszekrény ajtaja tárva volt, belátott a gyomrába. Látta benne a húsdarálót, a nagy piros tepsit meg a fehér levesestálat. A konyhaszekrény szélén poharak, ká- vézaccos, maszatos csészék és egy fél üveg barackpálinka di- dergett. A sezlonon használt papírszalvéták hevertek, s egy népi mintákkal telehímzett asztalterítő. Felemelte a pálinkás üveget, kihúzta a dugót, és ivott egy kortyot az erős italból. Tudomásul vette a látottakat. Káromkodni lett volna kedve, de csak keserű mosolyra futotta tőle. Mi értelme lenne a káromkodásnak? Mit oldana meg vele? A táskából kirakta az asztalra a tejet és a kenyeret. Az előbb még éhes volt, de hirtelen mindentől megcsömör- lött. Talán majd később eszem valamit, gondolta. Benyitott a szobába. A kályha az ajtó mellett állt, hidegen és értelmetlenül. Előtte elhullatott széndarabok és hamu. Az ágyak vetetlen fehérséggel világítottak. Az asztalon egy halom folyóirat hevert, némelyiken még rajta volt a csomagolás, s a kovácsoltvas gyertyatartó előtt zárt, hosszúkás boríték hevert. Felbontotta a borítékot. Meghívó volt benne az iskolai bálra. Végigolvasta a szöveget, majd összegyűrte, s a kályha elé dobta. Utána a folyóiratokat nézte meg. Némelyikbe belelapozott, átfutotta a tartalomjegyzéket. — Ez megvolna — mondta. Aztán eszébe jutott, hogy be kellene gyújtani. De előbb még ki kell tisztítani a kályhát.#* GÁL SÁNDOR: Azután elrakni az ágyneműt... Valami vacsorát készíteni... És a konyha ... A rengeteg koszos edény. S a tetejébe az az ügy... El kell menni, tovább már nem várhat. Undorodott a gondolattól, de nem látott más kivezető utat. A konyakot megvette, ott van a táskában ... A konyhából behozta a szemetesvödröt, kinyitotta a kályha ajtaját, és a hamut a vödörbe lapátolta. Mikor ezzel elkészült, a szeneskamrába ment, gyújtóst vágott és begyújtott. A kályhában a gyantás fenyőfa halkan, pattogva égett. Állt a kályha mellett, és nem gondolt semmire. Várta, hogy a fa leégjen, s szenet rakhasson a parázsra. Mikor meggyőződött róla, hogy erős a parázs, s a szén lángra lobbanhat, összerakta az ágyneműt. Ahogy az ágynemű eltűnt, hirtelen megváltozott a szoba. Eltűntek a falon levő képek, eltűnt a sarokból a filodendron sok ujjú tenyészete és a könyv- szekrény zsúfolt rendetlensége. A jégvirágos ablak derengéséből kiemelkedett a kinti világ, a tél pompája, tisztasága és keménysége. Szenet rakott a tűzre, előkereste a seprőt, a szemétlapátot, s rendbe tette a kályha környékét. Mikor ezt befejezte, újra érezte, hogy éhes. Töprengett, hogy mit is ehetne. Félt kimenni a konyhába; félt a felhalmozott tányér- és fazékhegytől, a késekre, villákra ráfagyott, undorító zsírrétegtől. Eszébe jutott, hogy amikor elment, még volt székelykáposzta. Szerette a székelykáposztát, legszívesebben maga főzte, sok tejfellel. Ha maradt belőle, az jólesne, gondolta. A szoba levegője felmelegedett, kellemes meleg áradt a lobogó kályhából. A konyhában kinyitotta a hűtőszekrényt, de a székelykáposztát nem találta benne. Máshol kereste, s végül a konyha- asztal alatt találta meg. Bevitte a szobába, s a kályhára állította, majd újra kiment, hogy tányért, abroszt, kanalat és kenyeret hozzon. Minden volt, csak tiszta kanalat nem talált. Ez fel dühítette. Idegességében földhöz csapta az egyik folyóiratot, de csakhamar rájött, hogy holmi csapkodással nem old meg semmit. A legnagyobb ostobaság, gondolta, ha az ember egyedül van és tehetetlenségében díihöngeni kezd. A megállapítás azonban nem csillapította le. — Rohadt egy élet — mondta hangosan —, az ember rohangál, mint egy hülye, s még otthon sincs nyugalma. A férj itt, az asszony amott gürcöl, folytatta most már magában a gondolatot, de miért, kinek? Más élet kellene; másként kellene élni és elrendezni, mert így elkopik a bennük levő ember, s csak az marad, aki reggel felébred, rohan, hogy kitisztítsa a kályhát, hogy a szemetesvödröt kiöntse, meg a szennyvizet, amelynek undorító szaga van; s utána újra rohanás, szervusz, szívem, ne feledd, hogy kenyeret is kell venni, ha kapsz tejet, azt is hozz, igen, és már mosni is kellene, mert nincs tiszta ágynemű, s azt az ügyet is elintézhetnéd végre, ugye, megteszed?... Vegyél valami italt, és kész, hidd el, úgy a legkönnyebb; tudom, az önérzeted... de most az egyszer még tedd félre... Hogy ma nem jössz haza? Jó, majd meglátom, viszont holnap meg nekem kell elutaznom, hát akkor szervusz, hétfőn este már itthon leszek én is ... Így aztán nincs tiszta kanál, amivel a székelykáposztát meg- ehetné, s a konyhában nagy halommá nő az elmosatlan edény, a lakásban hideg van, s nincs gyerekük, pedig már öt éve házasok ... Állt tehetetlenül a konyha közepén. Haragja elpárolgott, s nem maradt benne semmi más, csak keserűség. Nézte a konyhaszekrény szélén levő barna -tálcát, rajta a két kávéscsészét s az apró krómozott kanalakat. Két csésze, két kanál — közöttük a cukortartó, s a cukor fehér kristályai között egy tűlevél: karácsonyi emlék. Egy pillanatra felrémlett előtte a kép; látta, ahogy ülnek az asztal mellett és kávéznak. A szoba tele van fenyőillattal, s a lemezjátszón forog a lemez... az orgona mély hangja betölti a szobát, minden megtelik csodálatos hangokkal, mint árnyékkal a világ alkonyaikor. Hirtelen a kályhán fortyogó székelykáposzta illata csapta meg. Kész a vacsorám, gondolta, leülhetek és megvacsorázhatom. Kiválasztott egy kanalat az elmosatlan edényhalmaz alól, egyet, amely viszonylag tiszta volt. Bevitte a szobába és megkeverte vele a káposztát. Utána kenyeret szelt, és megvacsorázott. Hat óra lehetett vagy fél hét. Elintézem azt az ügyet, gondolta. Akármilyen undorító is, meg kell tennem. A táskából előhalászta az üveget, megforgatta, s legszívesebben földhöz csapta volna, hogy folyjon szét belőle minden csepp ital. De nem tette meg. Undorodott magától, undorodott, mert érezte, hogy amit tenni fog, az több a mindennapok megalkuvásainál. Nem próbált önigazolást keresni, mert eleve tudta, hogy nincs. Még az a szerencse, hogy nem kell majd beszélni, magyarázkodni. Itt mindenki tudja a kötelességét. Te nekem, én neked. Ilyen alapon váltódik meg a világ. Hogy ez undorító? Hát ki találta ki? Ki tett ilyenné bennünket?! Még várok fél órát, határozott, s aztán megyek. Talán holnapra sikerül elfelejteni az egészet. S ha nem?... Leült az asztal mellé, s fellapozta az egyik folyóiratot. Az elbeszélések szürke lapjain átsiklott, s az egyik fél oldalon, ahol két karikatúra rikítóit, egy versfordítás végében kapaszkodott meg a szeme. „Elfelejtett temetőkben a halottak nagy nyugalommal mindenütt eltemetik az élőket, és te majd azt mondod, hogy szeretsz ma éjjel, délben,“ . A kép egy pillanatra meg. hökkentette, a felborult, visz- szájára fordított mindenség felvillanása megmaradt tudatán ban... A halottak nagy nyugalommal eltemetik az élőket. Meg kell lenni, ha a holtak eltemetik az élőket, akkor mi értelme van annak, hogy tétovázzak? Mert tulajdonképpen mi ez az egész? Fogom az üveget, megyek, becsöngetek, és megvan. Szervusz, szervusz. Na nézd csak, ki jött?! Mi szél hozott? Fáradj beljebb, tedd le, kérlek, a kabátodat... Hogy nem? Ja, vagy úgy, hát akkor óvatosan, csak össze ne törjön, nagy kár volna érte... de hiszen ez egy vagyonba került... Légy szíves, poharakat... igen, szívem, már hozom .., Na, mi újság? Semmi különös, persze, egyforma unalom az egész, ne, ne is szólj, tudom, mi a helyzet, számíthatsz rám, hisz ez érthető... az élőket eltemetik a halottak ... ajaj, igazad van, szervusz csin-csin, áá-á, ez igen ... De hisz ráérsz, hova szaladnál... Még dolgod van? Hát te tudod, azt meg, ahogy megbeszéltük ... hát jó éjt, szervusz, szervusz... viszlát... A folyóiratot az ölében tartotta, s lehunyt szemmel oly pontosan látott mindent, mintha a valóságban is megtörtént volna már. A hangok mélyén meghúzódó tiszta gúnyt is érezte, s érezte azt a pokoli inegal ázottságot is, melynek mélypontjain az ember vagy megőrül, vagy gyilkossá lesz. összemosódott benne a valóság a képzelettel. ÜJt a fotelban, s nem volt ott jelen, hanem távol, ahová el kellett volna mennie. Látta magát, ahogy a konyakot újságpapírba göngyöli, utána magára ölti a kabátját, elzárja a kályhát, nehogy a kipattanó szikrától tüzet fogjon a szőnyeg, bezárja az ajtót, s a keskeny úton elindul visszafelé. A hó tompán világít körülötte, s érzi a jeges szél csípős áramlását. Megáll egy ház előtt, s hát igen, csenget és ... minden újra ismétlődik ... Hazafelé jövet szétteríti testét a havon, jobb kezével felnyúl az égre, megtapintja a felhőket, s rájön, hogy a felhők plasztikradírból vannak, lelép belőlük egy darabot, s a hóra terített magányáról leradíroz minden szennyet; a gyötrelmeit, a megalázottságot; kiradírozza az elhangzott s a ki nem mondott szavakat, a konyak ízét, a nyirkos tenyerek szorítását, s mikor már minden tisztának látszik, még akkor is tovább mozog a keze, dörgöli egyre vadabbul, míg észre nem veszi, hogy testén már öklöm- nyi lyukak tátonganak, amelyekben ki be jár a fagy, a szél... S csak akkor kezdi igazán érezni a tragédiát, hogy a teste, amely korábban egy és egész volt, most külön darabokban hever, s nem tudja összeraknL Már tapasztalná a radír tépte lyukakat, de üres a keze, nincs benne semmi; ujjai közölt szabadon jár át a szél, szíve, tüdeje külön életet kezdtek, szervei elszabadultak, nem engedelmeskednek semmilyen parancsnak ... Keze sötét hajörvényl simogat, szeme karcsú, siető lábak mozgását követi, szája ismeretlen szájat csókol... S ekkor hirtelen bekövetkezik a nagy zuhanás. Az értelem felülemelkedik az érzések, víziók tenyészetén, s könyörtelen mozdulatlansággá merevedik. Jeges, hangtalan mozdulatlansággá, amelyet a szoba melege sem old fel, s a kályhában lobogó tűz sem enyhít. Az ablak elé egy láthatatlan kéz fekete függönyt húzott. A szobában sötét volt. Az asztalon még ott állt a tányér, mellette a kettétört kenyérszelet; nem látta, tudta ezt. S tudta azt is, hogy már volt ott, ahova el kellett volna mennie; tudta, hogy a konyakot elfogyasztották. Az, hogy a szobából ki sem mozdult, nem bizonyította az ellenkezőjét. Mert hát mi a különbség a valóságban s a képzeletben végigélt dolgok között? Hova menjen, és minek menjen, ha már előre mindent végigjárt, aminek csak ezután kellene megtörténnie? Mi értelme volna újra végigmenni azon az úton, amelyen már úgyis járt? Miért mondja el még egyszer mindazt, amit már elmondott, s főleg miért tépje le az ég alatt összesürűsödött plasztikradír darabját, mikor a testéből nincs már semmi?! 1972. II. 28. DÉLUTÁN ÉS ESTE
