Új Szó, 1972. február (25. évfolyam, 26-50. szám)
1972-02-06 / 5. szám, Vasárnapi Új Szó
BRÜSSZELI VARIÁCIÓK A Montánuniótól Hágáig • Gazdasági integráció és loolitika • Washington aggályai • Heath „őszintesége" Az Európai Gazdasági Közösség kibővítésének lényéből kissé Korai lenne messzemenő, ökonómiai jellegű következtetéseket levonni. Kétségtelen viszont, hogy Nagy Britannia, Írország, Dánia és Norvégia társulása folytán tekintélyesen megnövekedett a Közös Piac gazdasági potenciálja, sőt export-lehetőségeit, valamint ipari és mezőgazdasági össztermékét tekintve immár komolyan veszélyezteti az Egyesült Államok hegemóniáját a kapitalista világban A kérdés politikai vonatkozásait vizsgálva meggyőződhetünk róla, hogy korunk gazdasági integrációs folyamatai ebben a szférában is feltétlenül éreztetik hatásukat. Vitathatatlan, hogy a közös piaci integráció első szakaszában szinte szükségtelennek bizonyult a tagállamok politikai függetlenségének felülvizsgálata. A Davignon-jelentés (1970), amely a viter- boi külügyminiszteri értekezlet napirendjén szerepelt már érintette ezt a területet, ugyanakkor azt is példázta, hogy a szoros gazdasági együttműködés ténye nem minden esetben feltételezi a nemzetközi politikai koncepciók harmóniáját. Köztudomású, hogy az Európai Gazdasági Közösségben — mindenekelőtt De Gaulle tábornok vonalvezetéséből eredően — Franciaország ellenezte és vétózta meg a „nemzetek feletti irányzatok“, illetve azok intézményesített formáinak érvényesülését. De Gaulle Európája távolról sem azonosítható a nemzetek feletti Európával, a tábornok-elnök — nyilván a fennálló realitások alapos elemzésének eredményeképpen — a szuverén, független politikát folytató, ugyanakkor szorosan együttműködő európai országok „családjának“ kialakítása felé hajlott. Tagadhatatlan, hogy ennek az elméletnek — főként részleteit tekintve — számos fogyatékossága lelhető fel. Ellenben csalhatatlanul magán viseli a reálpolitika ismérveit. Az objektivitás megköveteli tőlünk, hogy leszögezzük: az Európai Gazdasági Közösség a stagnációt követő években aránylag gyors ütemben fejlődött számottevő gazdasági erőt képviselő tömörüléssé. Időközben természetszerűleg megváltozott a politikai széljárás i9 Nyugat-Európában. Hiszen köztudomású, hogy a francia javaslatra megalakuló Montánunió (Európai Szén. és Acélközösség} — legalább is Robert Schumann külügyminiszter elképzelései szerint — a NATO ökonómiai bázisának megteremtését szolgálta volna kontinensünkön. Maurice Schumann nyilatkozatai viszont aligha hozhatók közös nevezőre elődjének a hidegháború feltételei között fogant koncepciójával. Nem véletlen tehát, hogy a közös piaci társulás lehetősége 1957-ben ért be. Az ötvenes évek végén ugyanis nyilvánvalóvá vált: Nyugat-Európában üres illúzió a politikai egység gyors megteremtése. A gazdasági integráció megteremtése — bár csíráiban sem volt mentes kétes értékű politikai megfontolásoktól — bizonyos értelemben fix pontot jelenthetett, ugyanakkor érdekvédelmet is biztosított a dollár egyre fokozódó és „mindent felfalni akaró“ nyomása ellen. Washingtonban — amíg a „hatok“ hatok maradtak — az Európai Gazdasági Közösség fellazulásában reménykedtek. A Fehér Házban szinte senki sem hitte, hogy a sokszor valóban kisszerű vitákba bonyolódó tagországok valaha is komolyan veszélyeztethetik az Egyesült Államok érdekeit és gazdasági befolyását Nyugat-Európában. A fordulópontot a Közös Piac tényleges felerősödése, majd Nagy-Brit unnia tagfelvételi kérelme jelentette. Elkerülhetetlenné vált tehát, hogy a nyugat-európai gazdasági integrációs törekvések — a kapitalista világon belül — a politikai élet szintjén is éreztessék hatásukat. Az Egyesült Államok gazdasági életének vezetői tudatosították: a Közös Piac nem egyszerű vámunió többé, tevékenysége túllépte az agrár-kassza megteremtésének kereteit. Hágában már Maurice Schumann francia külügyminiszter jelszava dominált: „befejezés, elmélyítés, kibővítés“. S a jelenlegi szakasz a kibővítés szakasza, amely méreteit tekintve feltétlenül figyelemre méltó. Rés támadt a De Gaulle-i koncepción is időközben. A szuperhatalmak gazdasági potenciáljával vetekedő szervezet irányítása mindenképpen megköveteli a nemzetek feletti szerv, illetve szervek létrehozását. Az Európa Parlament, amelynek jogköre tulajdonképpen egyetlen lényeges területre sem terjedt ki, fokozatosan politikai erővé lép elő. A jövőben ez a parlament dönt a költség- vetési kérdésekről, s ez annál inkább is lényeges, mert itt egyetlen tagállam sem élhet vétójoggal. Nagy-Brltannia társulásával magától értetődően eltolódnak a belső erőviszonyok. A három „nagy“ — Német Szövetségi Köztársaság, Franciaország, Olaszország — négyre bővült. Nem lényegtelen az sem, hogy a szavazatarányok megállapításakor a kis országok erélyesen léptek fel, tehát viszonylag komoly beleszólási jogot harcoltak ki maguknak. Kulcskérdés marad azonban továbbra is nemzetek feletti szervek létrehozása, amely törvényszerűen vonná maga után a politikai integráció megalapozását. A Német Szövetségi Köztársaság — nyilvánvalóan helyzetéből eredően — nem zárkózik el mereven egy ilyen jellegű integráció elől sem. Vitathatatlan, hogy Bonn, egyre markánsabban kidomborodó gazdasági fölényét megnyergelve, döntő befolyásra tenne szert, szélesebb körben és hatékonyabban érvényesíthetné politikai elképzeléseit. Viszont éppen ettől tartanak Párizsban, s bár Pompidou aránylag rövid időn belül fellazította De Gaulle oly sokszor merevnek nyilvánított koncepcióját, Franciaország féltékenyen őrködik nagyhatalmi pozíciójának megtartása felett. Mindezzel összefüggésben persze az sem lényegtelen, vajon Nagy-Britannia — magától értetődően a Közös Piacon belül — melyik „naggyal“ fúj majd egy követ, mennyiben képes megbocsátani a belépését jó ideig megakadályozó francia vétőt. Ugyanakkor a vezető államok körében Olaszország szerepe egy fokkal süllyed, bár Róma a múltban sem oktrojálhatta véleményét társaira. Az elmondottakból nyilvánvalóvá válik, hogy a politikai kérdések, mind a Közös Piacon belül, mind az Európai Gazdasági Közösség és a többi kapitalista ország viszonylatában előtérbe nyomulnak. Ez viszont annyit jelent, hogy a közeljövőben bizonyos polarizálódásnak lehetünk majd a tanúi, főként akkor, ha a Közös Piac és az Egyesült Államok nem talál modus vivendit az együttműködésre. S ez utóbbi aligha lehetséges. Hiszen abban a pillanatban, amint az amerikai tőke szabad kezet kap a közösségben, szinte feleslegessé válhat az integráció. Különösképpen pikáns a jelenlegi helyzet, amely a dollár akúttá váló gyengélkedéséből, az amerikai fizetési mérleg krónikus deficitjéből ered. Nem elhanyagolandó momentum viszont, hogy az Európai Gazdasági Közösség tagállamai, Írország kivételével, a NATO kötelékébe tartoznak. Elképzelhető tehát, hogy mélyen a kulisszák mögött ez a tény is megteszi a magáét. Azért „mélyen“, mert a Közös Piac nem szeretne „zavaróállomást“ a semleges politikát folytató államokkal kiépített kapcsolataiban. További politikai momentumként jelentkezik a Közös Piac politikája a szocialista országokkal szemben. A kérdés lényege: vajon a jövőben is diszkriminációs politikát folytat-e az Európai Gazdasági Közösség a szocialista országok irányában? Az előjelek nem éppen kedvezők. Nagy-Britannia társulásával feltehetően bátorítást kapnak a konzervatív erők. Annak ellenére, hogy Heath, a tory-kormány miniszterelnöke egyik legutóbbi nyilatkozatában hangsúlyozta: „Európa több, mint egyedül Nyugat- Európa. Kelet felé a kontinens másik része fekszik: olyan országok, amelyeknek történelme szorosan összekapcsolódott a miénkkel. Emez országok mögött ott van a Szovjetunió, amely egyaránt európai és ázsiai hatalom. Nekünk, Nagy-Britanniának minden okunk megvan rá, hogy jobb viszonyt alakítsunk ki a kelet-európai államokkal. És mi ezt őszintén óhajtjuk..." Pillanatnyilag inkább ne kerdojeiezzük meg Heath „őszinteségét“, hiszen Nagy-Britannia közös piaci szereplését illetően nem állanak a rendelkezésünkre konkrét tapasztalatok. Ugyanakkor tény, hogy ígéretesen fejlődnek a szovjet—francia, illetve szovjet—nyugatnémet gazdasági kapcsolatok, sőt a szovjet—olasz gazdasági együttműködés szintje is emelkedett, bár a lehetőségeket korántsem merítette ki. Amennyiben viszont az Európai Gazdasági Közösség vámpolitikája a jövőben még áthatol- hatatlanabb falat kísérel meg emelni a szocialista országok külkereskedelme elé, úgy ez a tény komolyan veszélyeztetheti az európai enyhülés ígéretes előjeleit. Ebben 'az összefüggésben tehát, éppen a Közös Piac kapcsán, ismét „tömény“ politikával találjuk magunkat szemben. Olyan tényezővel, amely egy európai biztonsági konferencia munkájára is negatív hatást gyakorolna, illetve minimálisra csökkentené az együttműködés szorosabbra fűzésének lehetőségeit. Végső soron politikai kérdés, vajon fokozódik-e a Közös Piac orientációja az Egyesült Államok európai gazdasági expanziója ellen. A jelenlegi helyzetet ugyanis aligha lehet továbbá diszkréten konkurrenciaharcnak nevezni. A nézeteltérések gyújtópontjában végeredményben az inflációs dollár nyugat-európai exportja áll. Viszont egy pillanatig sem kétséges, hogy a „papírdollárok“ inváziójával Washington nyugat-európai partnereivel akarja kifizettetni indokínai hadikiadásainak tekintélyes részét, sőt a szóban forgó országok ily módon járulnak hozzá a világ különböző részeibe irányuló fegyverszállítmányok költségeihez. Ezzel szemben nem titok, hogy a közös piaci tagországok bizonyos fenntartásokkal élnek a Fehér Ház külpolitikai koncepciójával szemben, nem támogatják egyértelműen Nixon elnök különböző doktrínáit és elképzeléseit. Tehát akarva- akaratlanul politikai kérdésekkel is szembe kell néznie a tízeknek, ez viszont aligha lehetséges közös platform kialakítása híján. így azután kétségtelen, hogy az Európai Gazdasági Közösségnek — bármilyen formában — létre kell hoznia nemzetek feletti szerveit, egy olyan testületet, amely koordinálja a gazdasági és politikai szférában lejátszódó folyamatokat. Ellenkező esetben a gazdasági integráció, illetve annak tömbön kívüli érvényesülése feltétlenül írott malasztként kerül a brüsszeli archívumokba. BALOGH P. IMRE EXPORTTÁ*VIADÄS AZ EGK TÁBORA ELLEN Nixon: — Tán jobb lenne zöld asztalnál elintézni az ügyetl ... (The Guardian) LONDONI NÉZETELTÉRÉS A Közös Piaccal, vagy nélküle ... (Frankfurter Rundschau) A HAZA OLTÁRÁRA — A főnököm azt mondta, hogy elbocsátásom hozzájárul a fizetési mérleg megjavításához és a közös piaci társulás jobb feltételeinek kialakításához. (Punch) KI FOGAD KIT? .. Heath a márkát, a MÁRKA Heath-t? ... (Die Weltwoche)
