Új Szó, 1972. február (25. évfolyam, 26-50. szám)
1972-02-06 / 5. szám, Vasárnapi Új Szó
PifEMfífl Híd a Dunán Híd, ó, híd, daloltok téged, felszökő, korcsú íveid, égies könnyedséged, acélbordázatod, moccanatlan, tömör pilléreid híd, ó, híd, nádszdl kisasszony, ki könnyű talpadat a túlsó parton megvetetted, s kemény, rugalmas gerinceden áthajolván, tenyered a folyón innen lármás, nagy város kőküszöbére ejted, szépségedért hadd irigyeljenek a lányok, a bíborban járó nap neg-megáll feletted, estig bámulva nagyszerű cirkuszi mutatványod híd, ó, híd, hogy tündökölsz, ha este kigyúlnak hirtelen a föléd felfüggesztett villanylángok füzérei, gyöngyös pártád, egy szüzi homlok méltó ékességei, ó, tündökölj, te békesség leánya, te vagy az éjszakák két ősi part haragját megbékítő szivárványa híd, ó, híd. dalollak téged, felszökő, karcsú íveid, légies könnyedséged, nódszál kisasszony, ó, békesség leánya, te éjszakák ékes szivárványa, be keményen edződött szépség szépséged híd, ő, híd, karfádra ráhajolva, hányszor átrengett rajtam is hangtalan rengő, nagy sírásod, eltitkolt remegésed, míg tonnás terheikkel átzúdultak rajtad a dübörgő percek, száguldó, bízó pillanatok, azóta érzem: én is, én is valamiképpen híd vagyok ... BAB! TIBOR VERSEI Hányadik tél? (Tóhtpál Gyula jelvétele) A dolgok mögé... A dolgok mögé rejtezett, dolgokká testesült örömünk, szomorúságunk, akár a gondolat, mikor mondatba fűzött gördülő szavak új köntösébe öltözött, s renddé, ritmussá lényegült. Am tudjuk azt is: nem a szó s a tárgy a lényeg, ott van bennük valaki meztelen, aki mosolyog, gyűlöl, sír, szeret. A szél se szél, a napsugár se fény, nem is csak hő, Anyám, a mindenség tenyere simogat; a sír se sír - ő vesz ölébe, s örökre elringat, megőröl lassan, irgalmasan marcangoló, őrlő foga, s leszek vérében vér, keringő új anyag. Semmi se azonos önmagával: a fejem, kezem, lábam nem én vagyok, csak az én fejem, kezem, lábam, valahol kívül vagyok önmagomon, elosztva fűben, fában, a mindenségben, tárgyakban, emberekben - a szeretetben. Az én harmónia - a mindenség s a szellem zavartalan anyagcseréje Nem tudjuk meg soha, hol vannak lelkünk határai. Ö, jaj, vannak mégis erőszakos szörnyű szavak, Valaki őrült, bősz, erőszakos, idegen mondja őket. Elbödül, s minden lény, minden tárgy önmagába dermed, megáll a mozgás - megáll a szél, megfagy a napsugár is: olyan lesz minden, akár a fegyverekbe kovácsolt absztrakt gyűlölet. SZÉTSZEDTÜNK, MINDENT FELBONTOTTUNK... Szétszedtünk mindent felbontottunk, kíváncsiságtól ösztökélt, remegő ujjaink között elemeire hullott szét a világegyetem, akár a prizma hűs üvegfalán szivárványosan izzó, megtört fénysugár - és láttuk, belül színesebb is, gazdagabb is, mint a dolgok felszínén kúszó, szegény tapasztalat. Igaz, oly félelmes így állni itt a mindenségben, tudván, hogy nincsen benne semmi emberi, s hozzánk hasonló lények - istenek se lakják nyüzsgő, roppant térségeit, közömbös gázok, fémek, energiák, egymást faló fehérsejtek örvénye, rendje minden. Épp ez a nagyszerű, vigasztaló, hogy mégis rend: az ész pontosan, híven megfogalmazhatja, s fékezetlen, ős vadsága egy érintésre hozzánk szelídül. A megismert valóság így ú|ra összerakható: önnön törvénye, rendje s igényeink szerint átrendezett világban élhetünk csak. Nincs visszaút, előre hát a természethez! A megismerés izzó hőfokán így békülünk meg önmagunkkal, s a mindenséggel újra egy leszünk, a kommunizmus minden romantika, vélt nagyság, ábránd eltörlése. Csak az alázatosra csiszolt ész lehet a mindenség hű tükre, rokona, s egy-voltunk biztatóbb, akár az áhított gyámság, gondviselés. Szabadságunk egyetlen záloga, hogy a föld színét s fejünk fölött a burjánzó kék eget se lakják haragvó, zsarnok istenek: csak az ész erős AZ IRÖ MŰVÉSZETE ... Meggyőződésem, hogy a művészet mindig tendenciózus, hiszen az élő ember szeretelét, gyűlöletét, haragját, részvétét, reményét, akaratát fejezi ki. A művész megváltoztatja az arányokat, kiválogatja a színeket. egyes részleteket hangsúlyoz, másokat mellőz. A regény írója ismerheti, sőt kell is hogy ismerje hősei életét a bölcsőtől a koporsóig, de ezt az életet nem napról napra mutatja be, hanem kiválasztja azt, ami elgondolása szerint a legszükségesebb. öt évvel ezelőtt modellt ültem Franciaország egyik legöregebb festőművészének. Matisse beteg volt, és félig fekvő helyzetben dolgozott. Megkérte titkárnőjét, hogy hozzon be egy felefántszobrot. A titkárnő behozta a szobrot, amelyet — mint megtudtam — egy néger készített. A szobor egy dühöngő elefántot ábrázolt. A művész megkérdezte, tetszik-e nekem a szobor. „Tetszik“ — válaszoltam. „Nem talál rajta sem. mi furcsát? — kérdezte Matisse. „Nem találok“ — mondottam „Én sem találok“ — folytatta a művész. — „Pedig nézze meg, ez az elefánt nemcsak ormányát tartja magasba, hanem az agyarait is. Odament a művészhez egy ostoba fickó, és kijelentette: Az elefánt nem tarthatja fel az agyarait. A néger csak hallgatta ..Majd Matisse arra kérte titkárnőjét, hogy hozzon be egy másik elefántot is. Ez közönséges szobrocska volt. „Látja — mondotta Matisse —, ennek az agyarat már a helyükön vannak. Csak éppen művészet nincs benne ..Könyveink arra hivatottak, hogy megváltoztatták az életet. Csupán az igazi művészet képes erre, az álművészet sohasem. Nagy elődeink azt a feladatot hagyták ránk, hogy az ige erejével gyújtsuk lángra az emberek szívét. E feladat teljesítéséhez kevés az írószövetségi tagsági igazolvány, ehhez lángoló szív kell: ehhez írónak kell lenni. ... A művészet: az a képesség, hogy az élet nagy igazságát tolmácsolni tudjuk. Nem szabad azt gondolnunk, hogy ha az írónak magas színvonalú technikája van. akkor az általa leírt hazug állítás valóvá válik. A hazugság hazugság marad, akár a mester, akár a segéd hazudik. Ahol a művészet nem szolgál komoly tartalmat, ott csal. Ez az, amit formalizmusnak nevezünk: burok, belső gondolati tartalom nélkül; technika a technikáért. A magas színvonalú művészet lehetőséget ad a hős lelkivilágának beható és sokrétű ábrázolására. A szó igazsága és szépsége, a forma valamennyi alkotóelemének harmóniája erősen és mélyen hat az olvasó képzeletére és lelkére. De a szó ötletes volta, külső virtuozitása egymagában hidegen hagyja a lelket. ... Az öncélú stílus végeredményben értelmetlen, mint ahogy értelmetlen bármely eszköz, amelynek nincsen gyakorlati haszna. Az a cél, amelynek kedvéért a munkát végezzük, szabja meg eszközeink használatát. A gondolat maga után vonja a szót, azért, hogy az kifejezze és továbbadja a gondolatot az embereknek. Az igazi művészet nem ködösíti el a gondolat lényegét, hanem előhívja, mint a vegyszer a fényérzékeny lemezen a képet. Innen ered a művész számára a mű értékeinek kipróbálására szolgáló műhelygyakorlati módszer. Ha formahibákat észlelsz, keresd a tartalom hibáit! Ha az ember művészi ízlése vonakodik elfogadni a regényben a halál ábrázolását, ez azt jelenti, hogy nem is volt halál; vagyis a szerző nem tudatosította magában, amit leírt, nem érezte át mint művész. Nem hihető a képen a naplemente, tehát nincs is naplemente. Ezzel azt akarom mondani, hogy a valóság igaz megismerése és ábrázolása helyes módjának keresésére ösztönzi az írót. s a kettő közötti összhangot segíti elő. S a művész ezen az összhangon biztosan kipróbálhatja művének értékét. Az ilyen próbán nemcsak a tehetség vesz részt, hanem részt vesznek a tehetségnél még nagyobb dolgok is: kultúra, tudás, tapasztalat. Ezeket a tulajdonságokat pedig csak szakadatlan munkával lehet megszerezni. Ne feledkezzünk meg a legfontosabbról: a művész szó nem cím és nem elnevezés. Az író, ha az irodalom mesterévé vált, szakadatlanul tovább tökéletesíti művészetét. A művészetnek nincsenek határai. Goethe Shakespeare und kein Ende (Az örök Shakespeare) című tanulmányában így ír: „Nem minden remekmű, amit kiváló mester alkot“. Kétségtelen, hogy még a nagy mestereknél is akadnak hibák. De ezek a mesterek éppen azért váltak naggyá, mert egész életükben harcoltak hibáik ellen. A mesteri alkotókészség elsajátítása természetesen nem könnyű munka. Csehov egyik levelében ezt írta: „Minél jobb valami, annál szembeötlőbbek fogyatékosságai, s annál nehezebb kijavítani őket“. A nagy író tapasztalata megmutatta, hogy a művész munkája idővel nem könnyebbé, hanem egyre nehezebbé válik. Ez a munka azonban nemcsak gyötrelem, hanem gyönyörűség, igazi boldogság is. (Brodszky Erzsébet fordítása) 12 Hja Grigorjevics Erenburg: AZ IRÖ ÉS AZ ÉLET (RÉSZLET) Konsztantyin Alekszandrovics Fegyinc (RÉSZLETEK)
