Új Szó, 1972. február (25. évfolyam, 26-50. szám)
1972-02-27 / 8. szám, Vasárnapi Új Szó
Nixon kínai látogatásának margójára • • y . ' ' , - ■ ; _____________________________• ; ■" T-"v It t, Európában az utóbbi időben nagyon lekötnek minket földrészünk ügyei — szükség van a kapcsolatok szilárdabb rendezésére, a biztonsági rendszer megteremtésére, az együttműködés légkörének megteremtésére. Éveken át a feszültség és bizalmatlanság dermesztette meg a kapcsolatokat, s az enyhülés most elérhetőbb, mint bármikor a múltban. Ez persze nem egyenes vonalú utat, hanem nagy lehetőséget jelent térben és időben, amelyet az akadályok ellenére intenzíven ki kell használni. Az európai problémák azonban nem fedhetik el előttünk a többi világrészt, nem zavarhatják az egész világ vizsgálatát, kapcsolatait és összefüggéseit, amelyek Európa és Ázsia esetében például geopolitikai viszonylatban tűnnek ki, ha pedig a Földközitenger keleti részét, a Közel- és Közép-Keletet nézzük, inkább e földrészek összekötő hídjának látszanak. Most azonban nem erről a hídról akarjuk szemlélni Ázsiát, gondolatban a Távol-Keletre szállunk, ahová most főként Nixon amerikai elnök kínai látogatásával kapcsolatban a világ tekintete szegeződik. Ara térjünk át az elmélkedésről a konkrét dolgokra. Nixon tehát elment Mao Ce-tunglioz és Csou En-lajhoz. Peking és más kínai városok arculata inegújhodott. Átfestették a fő útvonalak házait, latin betűs feliratú cégtáblákat is kiakasztottak, eltűntek az antiimperialista jelszavak, sőt az' utóbbi években Antiimperialista Kórháznak nevezett pekingi egészségügyi intézményt is egyszeriben fővárosi kórházként emlegetik. Nyilván azért, hogy Nixon felesége meg ne ijedjen a bejáratnál. Ha ezek a jelenlegi kínai vezetőség, forradalmi elvszerűségének“ csupán külső jelei, még kívánatosabb a válasz arra a kérdésre, kialakul-e a szó politikai értelmében valamilyen Washington—Peking tengely? A dolgok korántsem olyan egyszerűek, hogy egy vonással meg lehessen rajzolni ezt a tengelyt. Kacérkodás Washingtonnal Tény az, hogy Mao Ce-tung már röviddel a második világháború után, amikor Kínában még folytuk a harcok és a nemzeti felszabadító hadsereg' súlyos harcokat vívott az Egyesült Államoktól támogatott csangkaj- sekistákkal, egy washingtoni tapoga- tózóval folytatott beszélgetése során kijelentette, hogy a jövőben inkább megfeienének neki a jó kapcsolatok az Egyesült Államokkal, mint a Szovjetunióval. Kína ma már nagyon konkrétan építi ezeket a kapcsolatokat mint szovjetellenes beállítottságának egyik tényezőjét és Kína elsősorban ázsiai, de általában világtekintélye emelésének eszközét látja benne. Pe- kingnek nyilván hízeleg, hogy Nixon elnök, nemcsak kétoldalú kapcsolatokról, hanem fontos nemzetközi, főként ázsiai problémákról is tanácskozik vele. Ám tévedés lenne valamilyen messzemenő nézetazonosságot várni tőle — súrlódási felületek vannak és lesznek Kína és az Egyesült Államok között például Tajvan és nyilván Indokína kérdésében is. Igaz, hogy az Egyesült Államokban hallatszanak olyan hangok, hogy Tajvan elvesztette katonai-stratégiai jelentőségét, másrészt viszont rend szeresen kiszivárognak hírek Peking és a csankajsekista rendszer egyes vezető személyiségeinek titkos kapcsolatairól, ami amolyan előkészületként hat Tajvan Kínába való fokozatos „csendes visszailleszkedésére“, de ez nem a legközelebbi évek távlata. Indokínát illetően a jelek arra vallanak, hogy Kína fitogtatni akarja az amerikaiak előtt az indokínai népek nemzeti felszabadító harcára gyakorolt befolyását, ám a valóságban rá- hatási képessége nagyon korlátozott. Ezt bizonyítja az utóbbi napokban a Vietnami Demokratikus Köztársaság kormányának és a Dél-vietnami Ideiglenes Forradalmi Kormánynak reagálása Nixon ún. békekezdeményezésére. Az elutasítás formája világosan éreztette, hogy az indokínai problémák megoldását illetően a partnerek az itteni országok hazafias erői, s nem pedig valamilyen „kívülálló“. Hanoiban nagyon érzékenyen és pontosan felmérték, hogy Nixon javaslatai a kínai vezetőkkel való találkozása előtt elsősorban Pekingnek szánt gesztusok voltak, s éreztetni akarták, hogy lehet vele tárgyalni Indokínáről. A VDK, a Dél-vietnami Nemzeti Felszabadí- tási Front, a Laoszi Hazafias Front és a Kambodzsai Egyesült Nemzeti Front vezetőinek a Nixon-látogatás idején a VDK területén összeülő értekezlete elég világosan érezteti, hogy az indokínai népek nem hagyják, hogy nélkülük döntsenek róluk. Mi hozta közelebb az Egyesült Államokat a népi Kínához? Nixon állandóan hangoztatja, hogy Pekinggel folytatott párbeszéde, amelyet reál- politikájának megnyilvánulásaként próbál feltüntetni, nem irányul valamilyen harmadik állam ellen, de ne legyünk naivak. Az amerikaiak vietnami agressziójára vonatkozó titkos Pentagon-tanulmány nyilvánosságra jutott dokumentumai alaposan leleplezték az amerikai elnökök szavainak értékét. Az amerikai kül- és katonapolitikai tanulmányokat kidolgozó ismert Rand Corporation tavaly áprilisban az egyik tanulmányban arra hívja fel a figyelmet, hogy „Kína az amerikai—szovjet kapcsolatok egyik alapvető tényezője“, ami érthetőbb nyelven azt jelenti, hogy Kínát a Szovjetunióra gyakorolt nyomás bizonyos eszközeként használják fel. Sőt a World Today című amerikai külpolitikai folyóirat egyik elemző cikkében a következőket írta: „Furcsa volna, ha a Kreml vezetői lebecsülnék a kínai— amerikai nyitócsel potenciálisan szovjetellenes jellegét“. Gus Hall, az Egyesült Államok Kommunista Pártjának elnöke az amerikai imperializmust jellemezve már 1969-ben kijelentette: „Az amerikai imperializmus bármely csoportnak, pártnak vagy államnak kész jelentős ideiglenes engedményeket tenni, amíg ezek megegyeznek a Szovjetunió ellen irányuló taktikai és stratégiai tervekkel, a világ szocialista része és az imperializmus ellen küzdő többi erők megosztására irányuló tervekkel“. Washingtontól nem idegen a machiavellista jelszó: „Ellenségem ellensége az én barátom“. Cselgáncs Kínával? így kerül Kína az Egyesült Államok ázsiai stratégiai programjába, amely az Egyesült Államok megváltozott világhelyzetéből indul ki. Henry Kiesinger még nem volt Nixon elnök tanácsadója, amikor ezt így jellemezte: „Az Egyesült Államok már nem tud befejezni egyes világprogramokat,“ mert nem futja erejéből. O. Reischauer, további ismert amerikai külpolitikai szakértő, aki sokáig volt az Egyesült Államok japáni nagykövete, ezt ázsiai tanulságként így fogalmazta meg: „Ügy kell bocsátkoznunk ázsiai problémákba, ahogyan ezt a cselgáncsban csinálják: nem kell csapást csapással váltogatni a kontinens erőivel, hanem olyan álláspontra kell helyezkednünk, hogy ezek az erők a mi kezünkre játsszanak“. Ez tehát valójában Nixon ún. guami doktrínája, vagy pontosabban az amerikai befolyás megőrzése, illetve legalább annak a lehetőségnek a megtartása, hogy az ázsiai szövetségesek révén, éspedig nem mindig csak a közvetlen szerződéses szövetségesek révén gyakoroljanak ellenőrzést, ami Kínára is vonatkoztatható. Ez a doktrína nem jelent szükségszerűen minden esetben a Washingtonba vezető közvetlen tengely kialakulását. És ami Kínát illeti, az Egyesült Államoknak a legnagyobb mértékben megfelel a „hajlandóság“ biztosítéka abban a törekvésükben, hogy ellensúlyozzák a Szovjetunió és a szocialista világ ázsiai befolyását. Ne gondoljuk, hogy arról van szó: az Egyesült Államok egyidejűleg lemond ázsiai katonai jelenlétéről, amely biztosítaná politikai befolyását, csakhogy az amerikai stratégák ebben az irányban is jobban alkalmazkodnak a megváltozott helyzethez. A Time című hetilap azt írta, hogy „az Egyesült Államok a modern technológiából eredő mozgékonysággal akarja pótolni a katonai helyőrségek fizikai jelenlétét“. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a nyomatékot az interkontinentális rakétákkal felfegyverzett atommeghajtású tengeralattjárókkal ellátott mozgékony haditengerészetre és nagy mennyiségű fegyverzet és a katonák gyors szállítására alkalmas légierőre helyezik. Ennek a stratégiának felel meg a biztosító támaszpontok hálózata is, Ázsia esetében ezek a Perzsa- öbölben fekvő Bahrein-szigetektől (az Egyesült Államok szerződést írt alá a bahreini kormánnyal bázis építéséről) az Indiai-óceán közepén fekvő 25 km hosszú és 10 km széles Diego Garcia szigeten gyorsan létesített amerikai— brit támaszponton, Singapore-on, a Manilla melletti nagy támaszponton, továbbá a guami támaszponton keresztül egészen a japán szigeteken levő bázisokig húzódnának. A sértőtöö japáa Ha már japánnál tartunk, meg kell mondanunk, hogy az amerikai tervekben továbbra is vezető szerepet játszik abban az értelemben, ahogyan Kiesinger évekkel ezelőtt fogalmazta meg, amikor rájött, hogy az Egyesült Államok már nem képes e világon „mindent úgy intézni“, hogy a világ kapitalista részének javára szolgáljon, és megfeleljen az imperialista szándékoknak. Kiesinger akkoriban annak sziikA legnagyobb fájdalom, a vietnami feleség utolsó találkozása a meggyilkolt férjjel... ségéről beszélt, hogy amerikai védnökség alatt bizonyos koalíciókat kell létrehozni, amelyeknek „a legnagyobb felelősséget kell vállalniuk a rájuk eső szektorban, s az Egyesült Államoknak nagyobb érdeklődést kell ta- núsíiania e komplexum általán«-^ kerete, mint különXkülön minden es koalíció Irányítása iránt“. P^tize, ezekben a — papíron tökéletesen festő — tervekben az amerikaiak elkövetnek egy súlyos hibát A World T idav ezt körülbelül így értékeli: „ Elhanyagolják az Ázsiában és a Csendesóceánon ható politikai és gazdasági erők pluralitását“. Másszóval, nem veszik tekintetbe a nemzeti felszabadító mozgalom, a szocialista világ és lényegében saját szövetségeseik feilődé- sét sem. Ez pedig éppen Japán esete. Az Egyesült Államok az utóbbi „időben több kemény csapást mért japán szövetségesére. Elsősorban gazdaság- politikai téren, ahol az Egyesült Államoknak a dollár zuhanásával kapcsolatos védelmi intézkedései nagyon keményen sújtották a japán gazdaságot. Ezt követte az amerikai—kínai közeledés, amelyet nem tanácskoztak meg előre Tokióban. Japán eredetileg arra számított, tekintettel a népi Kínával ápolt jól fejlett és távlati gazdasági és kereskedelmi kapcsolataira (Japán ma Kína legnagyobb üzletfele), hogy a híd szerepét fogja játszani Washington és Peking között. NaMa közel whi Kétségtelen, hogy éppen az új helyzet késztette, arra Japánt, hogy vizsgálódását mindinkább a Szovjetunió felé irányítsa. Több neves személyiségben felötlött az a gondolat, mint nemrégen Grigorij Ratyianyi ismert szovjet újságíró a moszkvai Pravdában kifejtette, hogy a két ország kapcsolatait a szovjet—francia viszony mintára építsék ki, melyek világszerte a különböző társadalmi rendszerű országok szoros együttműködésének példájául szolgálnak. Japán nagy érdeklődést tanúsít azt iránt, hogy részt vegyen a nyugat-szibériai kőolajforrások kiaknázásában, a lelőhelyekről a szovjet távol-keleti Nahodka kikötőbe vezető hatezer kilométeres olajvezeték felépítésében. Nahodka rendeltetése, hogy a szovjet—japán együttműködés kapujává váljék. A két ország kereskedelmi cseréje 1971. és 1975. között eléri az ötmilliárd dollárt. A szovjet kormány Gromiko külügyminiszter nemrégen tett tokiói látogatásakor értésre adta, hogy a két ország gazdasági fejlődésének távlatait tekintve jó lenne hosszú érvényű alapokra fektetni a szovjet—japán kereskedelmi és gazdasági kapcsolatokat. Ezeket Szato miniszterelnök még meg nem határozott időben sorra kerülő moszkvai útja során is építheti, de nagy esélyt jelenthet a szovjet—japán békeszerződés megkötésének lehetősége. Előkészítéséről már az idén meg keilen« kezdeni a tárgyalásokat. Ez nemcsak a két országnak, hanem bizonyára egész Ázsiának is kedvezne. KeMtiv biztonság Japán ma nemcsak gazdaságilag előnyös és politikailag konstruktív lépést lát a Szovjetunióval folytatott együttműködésének fejlesztésében, hanem olyan tényezőnek tartja, amely elősegítheti pozíciójának erősödését az Egyesült Államokkal és Kínával szemben is. Természetesen a Szovjetunió szempontjából sem elhanyagolható a kérdés gazdasági és politikai része, hanem látni kell azt, hogy itt békés külpolitikája egységes alkotó szellemű irányvonalának folyamatosságáról van szó. Ez a szovjet koncepció és az ázsiai kollektív biztonsági rendszer fokozatos kialakítására vonatkozó javaslat szellemében kifejtett logikus törekvés. Leonyid Brezsnyev, az SZKP Központi Bizottságának főtitkára már a kommunista és munkáspártok 1969-es nemzetközi értekezletén is említést tett róla. Ez a gondolat teljes mértékben megfelel az ázsiai lakosság érdekeinek, békés, haladó irányú fejlődése érdekeinek, célja pedig a békés, jószomszédi kapcsolatok szilárd alapján feltételek teremtése ahhoz, hogy kiküszöböljék a gyarmati rendszer örökségét és az ázsiai országokat a külső nyomással szemben gyengítő ellentéteket. Természetesen ennek a koncepciónak megvalósítása sok munkát igényel, és évekig eltart Ázsiában. Ma vele szemben állnak a „cselgáncs“, az „ázsiásí- tás“, „vietnamizálás“ összes amerikai elméletei és végül az ázsiai visszahúzó erők, például egy olyan óriásban is, mint amilyen Kína. Ám a történelem kerekét, és a gondolkodást megállítani nem lehet,; ezt mutatja Japán, Indokína, az indiai szubkontinens példája és a legnagyobb világrész sok más momentuma. BARNA PÁt
