Új Szó, 1972. február (25. évfolyam, 26-50. szám)
1972-02-20 / 7. szám, Vasárnapi Új Szó
J ó napot, Majakovskij elvtárs! így köszöntötték 1927 április 19-én, a prágai pályaudvaron a nagy szovjet költőt, Josef Hora, a kiváló cseh poéta és Bohuslav Mathesius, a Majakovszkij versek nagyszerű tolmácsolója. Nem voltak hosszadalmas és unalmas hivatalos üdvözlőbeszédek, nem tolongtak a fotoriporterek sem. Csupán költők köszöntötték igaz szívvel a költőt, s lehet, hogy valahol az egyik oszlop mögött Masaryk keménykalapos detektívje leskelődött. Nyolc napon át tartózkodott Prágában Vlagyimir Majakovszkij. Až első napról két amatőr felvétel maradt fenn. Az egyiken Majakovszkij, Marie Majerová, az írónő, Josef Hora, a költő, Jirí Weil, a tehetséges fiatal prózaíró és František Píšek, a műfordító néznek farkasszemet a lencsével. A másik képen pedig V. Majakovszkijt és Josef Horát láthatjuk a szovjet vendég prágai szállásának, a Vencel téri Adria szállónak a balkonján. És talán ez minden, «amit a szovjet költészet klasszikusának prágai első három napjáról tudunk. Ám nincs kizárva, hogy éppen ezekben a napokban interjúvolta meg a költőt a Prager Presse riportere, mivel 1927 április 22^én Majakovszkij-interju jelent meg a prágai, német nyelvű félhivatalos lapban. — Szívesen jöttem Prágába, nyilatkozott Majakovszkij, hiszen Prága az egyetlen külföldi város, ahol bátran beszélhetek, előadhatok és szavalhatok oroszul, anélkül, hogy félreértenének... Majd távirati stílusban közölte önéletrajzi adatait: — Kilenc- venháromban születtem a Kaukázusban... Apám — kozák, anyám — ukrán, az első nyelv — a grúziai volt... Azt mondhatnám: három kultúra emlőjén nőttem fel... Hogy pimaszul fiatal vagyok? Hát akkor még fejlődhetek .. .1 Azt azonban biztosan tudjuk, hogy Majakovszkij serényen rótta Prága utcáit. Sétált a Moldva partján, a Károly hídon átballagott a Mialá Stranára, kószált a Kampán és a Malá Strana kertjeiben. Ám egyszer nagyon zavarba hozta kísérőit. A Lőportorony kaputól el az Óvárosi tér felé a Geletná utcán át. Már megtették az út felét, amikor a költő hirtelen megfordult és kijelentette: „Most pedig menjünk vissza a Lőportorony kapu irányába .. .1“ Kísérői nem tudták mire vélni a dolgot és meghökkenve kérdezték tőle: „Mi történt? Talán nem tetszik Prága, hogy nem akarja már tovább megtekinteni?“ Majakovszkij így felelt: „Dehogy nem akaroml Most azonban a másik végéről akarom látni a Celetná utcát.“ Vítézslav Nezval szerint, aki a Menettérti jegy című kötetében ezt az epizódust megemlíti, Majakovszkij globálisan akarta látni az utcát és ez az ötlet groteszknek tűnt fel a kísérők szemében, akik nem tudták azt, amit a modem költők és a modern festők tudtak, hogy minden tárgy, táj és jelenség, tehát a Celetná utca is más-más nézetből másképpen fest, illetve hat. Szombaton április 23-án délután a szovjet költő az akkori Opera kávéházban (a Malá Strana és Smíchov határán), a baloldali művészek „Devétsíl“ nevet viselő egyesületének az ülésén vett részt. Este pedig a Centrál szálló tánchelyiségében tűnt fel, ahol a látogatók viharosan megéljenezték a költőt, ugyanis egy ismeretlen, a Lucernában álarcban fellépő görög-római stílusú birkózóval tévesztették össze. Még aznap este a Felszbadult Színház „Kis revűjé- nek“ az előadásán jelent meg. * — Az előadás szünetében — emlékezik Vítézslav Nezval, a költő, aki maga is szereplője volt az estnek — nagy meglepetés ért bennünket, színészeket és közönséget egyaránt: mintha valami hatalmas ©beltszk, amely szétzúzta a mennyezetet, jelent meg a színpadon egy kopaszra nyírt óriás: Vlagyimir Majakovszkij és kezdte szavalni verseit. A teremben a forradalom hangja harsogott. Az „Induló ballal“ szinte felvillanyozta fiatal közönségünket... és mi szereplők is legszívesebben letéptük volna magunkról komédiás rongyainkat és a költővel tartottunk volna, aki éppen olyan váratlanul tűnt el, mint amilyen váratlanul Jelent meg a színházunkban .. A vasárnapot Majakovszkij A. Hoffmeisterrel töltötte, akivel Párizsban Jean Cocteau-nál Ismerkedett meg. Hétfőn délelőtt pedig Václav Petr könyvkiadóval tárgyalt, majd este a szovjet követség által rendezett baráti találkozón vett részt, amelyen a csehszlovák írókon kívül a francia, a német és a jugoszláv követség kulturális- és sajtóataséi is megjelentek. Kedden este, április 26-án a vinohrady-i Národní dűm (a mai Közlekedési és hírközlési alkalmazottak Művelődési Otthona) nagytermében Az Űj Oroszországgal való kulturális és gazdasági kapcsolatok társasága Majakovszkij estet rendezett. Az estnek Zdenék Nejedlý, egyetemi tanár volt az elnöke és a műsort Josef Hora, a költő nyitotta meg. A hétszáz férőhelyes teremben ezerötszáz ember tolongott, úgyszólván egymás hátán. Diákok, írók, munkások és hivatalnokok pedig csak jöttek és jöttek. A civilbe öltözött spiclik, az egyenruhában feszengő rendőrtisztek a fogukat csikorgatták, de mit sem tehettek. A terem zsúfolásig megtelt, még az előadói pódiumon is szorongtak __ El őször V. Majakovszkij „Tíz szovjet költő tíz éve“ címen tartott előadást és szavalt Aszajev, Paszternák, Tretyjakov és Szvetlov verseiből. Utána Josef Zora, hivatásos szavalóművész adott elő részleteket Majakovszkij 150,000 000 című elbeszélő költeményéből. Végül pedig Vlagyimir Majakovszkij szavalta el néhány saját versét, köztük az Induló ballal cimű költeményét Is. És amikor mély basszus hangján felzúgtak a strófák, hogy: Ki a mellet diadallall Ki lépne ki jobbal még? Hej, ballal! Bal..! Ball Ballal. .1 a terem felzúgott mint a tenger és fiatalok, öregek, értelmiségiek meg munkások, csehek, szovjetoroszok és fehér emigránsok közösen, ismételték a refrént, hogy „Bal..! Bal . .1 Ballal. .1 Másnap Majakovszkij elutazott Prágából. Katanyan, Majakovszkij életrajz írója útólag felfedezte, hogy 1929-ben V. Majakovszkij, berlini utazása alkalmából két napig tartózkodott a csehszlovák fő10 NAPOT, ELVTÁRSI városban. Mit csinált, hol járt, kivel beszélt és tárgyalt, senki sem tudjál Aztán hosszú Időkön át csak emléke, szelleme és költészete élt köztünk. A múlt év alkonyán azonban a prágai Óvárosi tér Kínsky palotájának kapujáról hatalmas plakát szólt a járókelőkhöz, pontosan úgy mint annak idején Josef Hora a szovjet költőhöz, hogy: JÖ NAPOT MAJAKOVSZKIJ ELVTÁRSI A Majakovszkij kiállítás, amelynek anyagát annak idején még maga a nagy költő gyűjtötte össze és 1930 elején, HÚSZ ÉV MUNKÁJA (1909—1929) címmel mutatott be a moszkvai közönségnek, és amely ma a Moszkvai Állami Irodalmi Múzeum tulajdonát képezi, ha rendszertelenül is, de mégis bemutatja a nagy költő életpályájának egyes, fontosabb mozzanatait. Nem Is kétséges, hogy a rendezőknek a hatásos fotomontázsszerű panelleken jobban sikerült érzékeltetniük azt a különleges kort, s ennek a kornak a nagyságát, rendkívüliségét, mindent elsodró expresszív módon kifejezett lendületét, amelyben Majakovszkij élt és alkotott, mint könnyen áttekinthető képet adni a nagy költő életéről. Ám aki keres — az talál is, mondja a közmondás, amelynek igaza ezúttal is bizonyságot nyert. A fényképekből, idézetekből, szemelvényekből és plakátokból a végén mégis egy átfogó portré, Vlagyimir Majakovszkij portréja bontakozik ki, annak a Majakovszkijnak a portréja, aki senkinek sem maradt adósa s aki az Én magam című írásában imigyen vall magáról: Egyszer-a moszkvai Politechnikai Múzeumban megtartott előadásomon azt a kérdést tették fel nekem: hogy proletár költőnek tartom magam és kollektív lénynek s mégis mindenütt az Én-t hangsúlyozom? És mit gondolnak, feleltem, II. Miklós cár talán kollektív lény volt? ö ugyanis, mindig és mindenhol azt írta: Mi II. Miklós cár.. Ügy vélem, hogy ez a felelet, akárcsak későbbi sétája a prágai Celetná utcában bizonyítják költőnk ötletességét, szellemességét és talpraesettségét, s jellemzi őt egészen gimnazista korától kezdve, amikor 1905-ben mint kis diák a templomban osztálytársaival a cári himnusz helyett a Marseillaise-t énekelte. Tizenöt éves korában (1908-ban) belép az orosz szociáldemokrata munkáspártba és részt vesz a kutaiA nagy szovjet költő és Marie Majerová szí helyi szervezet illegális munkájában. Rövidesen lebukik és 11 hónapot tölt a Butirki börtön egyik zárkájában. A kiállítás anyaga arról tanúskodik, hogy a még szinte gyerek Majakovszkij, amikor kiszabadul a börtönből már pontosan tudja, hogy mit akar. Egy pártfunkcionárius előtt ugyanis kijelenti: „Én szocialista művészetet akarok csinálnil“ Ezerkilencszáztizenkettőben Majakovszkij belép a futurista művészek szövetségébe és egy év múlva jelenik meg első verseskötete „Én“ címmel. Ezután lát hozzá a Nadrágban járó felhő című kötetének megírásához, amelyen három éven át dolgozik. Gorkijnak Majakovszkij versei nagyon tetszenek és későbben ki is jelentette: „Tulajdonképpen semmiféle futurizmus nem létezik, csupán Majakovszkij vani“ És amikor a Finnországban élő festő Repin elolvasta a „Nadrágban járó felhő“ egyes részleteit, felkiáltott: Az ördögbe is, micsoda futurista maga? Ha maga futurista, akkor én is az vagyok!“ És hasonló a véleménye A. Bioknak is, aki kijelentette, hogy „a fu- turisták között egy kitűnő író van s ez V. Majakovszkij“! Ezerkilencszáztizenhét októberében Majakovszkij nem habozott. „Elfogadni vagy visszautasítani? Ez a kérdés számomra nem létezett. Ez az én forradalmam volt. Elmentem a Szmolnyijba. Dolgozni! Mindent, amire szükség volt...!“ Verseket ír, plakátokat fest, szaval, előad és agitál. Tizennyolcban három film- forgató könyvet írt. (Az, aki meg nem született, A kisasszony és a csibész, A film foglya) s mind a három filmben ő játssza a főszerepet. Majd három éven át a ROSZTA (Orosz Távirati Ügynökség) illetve a Glavpolitproszvet munkatársa, ö szerkeszti a ROSZTA Szatirikus Ablakát. Mint szövegíró és plakátfestő körülbelül 500 „Ablak“ szöveget ír és vagy 4000 képet fest a legkülönbözőbb témákra. Közben megírja az Októberi forradalom első évfordulóját köszöntő „Buffo-misztériumot“, amelyet Meierhold kiváló színházában mutatnak be. Majakovszkij tudta, hogy a Nagy Október csupán a szocializmus alapköveit rakta le, tudta, hogy nagy harc, nehéz munka vár a szocializmus és a kommunizmus építőire és ezért mindent vállalt, munkát, harcot, gúnyt és mellőzést, ezért dicsérte a a becsületes munkást, a hős katonát, csúfolta és támadta a bürokratát, a vörösbe-öltözött ellenséget, a karrieristákat és naplopókat. És elsősorban nagyon szerette az orosz népet: Tudom, hogy más szívek hajléka merre van: a mellkasban — mindenkinek illik ezt tudniat De körülöttem megbolondult az anatómia. Már mindenütt az én tömör szívem lüktet... írja a Szeretlek című költeményében. Ekkor már megírta a 150 000 000 című elbeszélő költeményét és lankadatlanul járta az országot. Városokba, falvakba, katonai táborokba vitte a forradalom lángját, bíztatott, lelkesített. Ezerkilencszázhuszonnégy Január 27-én Majakovszkij jelen van a szovjetek országos kongresszusának azon az ülésén, amelyen M. I. Kalinin bejelenti V. I. Lenin halálát, majd január 27-én részt vesz Lenin temetésén. Ekkor érik meg benne a gondolat, hogy versciklust ír Leninről, amelyben Lenin és Oroszország, Lenin és a munkásosztály, Lenin és a párt egységéről, elválaszthatatlanságáról szól majd: „A párt és Lenin- testvérek! De maga a történelem közülük melyiket értékeli többre? Azt mondjuk — Lenin, s a pártra gondolunk, azt mondjuk — a párt, s Leninre gondolunk" Majakovszkij helyzete azonban nem könnyű. Nem csak a dogmatikus Rappisták, a báránybőrbe bújt farkas-kritikusok támadják, de a formálódó új társadalom megsértett „pillérei“, a mindenféle Popov elvtársak (Lásd a Pillér című versét) Is bosszúra vágynak. A költő azonban még nem hagyja magát, oroszlánként harcol. Ezerkilencszázhuszonöt január 15-én V. Majakovszkij a proletár írók I. konferenciáján élesen kikel a baloldali dogmatikusok ellen. És elmondhatjuk, hogy részben az ő fellépésének is köszönhető (no meg Lunacsarszkijnak!), hogy akkor született meg a VKSZ(b) Központi Bizottságának végtelenül fontos határozata: a párt politikájáról „a szépirodalom szakaszán“, amely alkalmazható volt a többi művészetekre, így a képzőművészetre is. A Határozat elutasította „az irodalmi parancsuralmat“ és hangsúlyozta, hogy a proletár irodalmi és a kommunista kritika eszmei túlsúlyával kell, hogy kiharcolja a helyét és nem adminisztratív beavatkozásokkal. Hogy, köteles ..harcolni az ellenforradalmi jelenségek ellen az irodalomban“, de ugyanakkor „nagy óvatossággal és tapintattal kell bánnia az összes irodalmár rétegekkel, melyek a proletariátussal menetelhetnének és menetelnek is; a párt a különböző csoportok és irányzatok szabad versengését helyesli ezen a szakaszon és minden más megoldást, kincstári — bürokratikus pszeudomegoldásnak tart“. És Majakovszkij a Rappistákat későbben is közösutasoknak nevezi, magát pedig proletár költőnek, pártonkívüli kommunistának: A versemhez nekem a mércét a kommün lépcsői mutatták. Mert a kommün nekem — óriási magasság, mert a kommün nekem —. a legmélyebb mélység ... (Folytatás a 12. oldalon)
