Új Szó, 1972. február (25. évfolyam, 26-50. szám)

1972-02-20 / 7. szám, Vasárnapi Új Szó

JAROSLAV ZYKA: F elébredt s álmosan nézett az orvosra. — Phai Lin — mondotta fáradtan, s mintha kérni akart volna valamit. De még mielőtt megtette volna, sú­lyos szemhéja ismét lezárult, s mélyen, szabályszerűen lélegzeni kezdett. A barna nővér megtörölte a páciens izzadt homlokát és arcát s párnáját megigazította. — Hagyja aludni — mondotta Ci- daux doktor a nővérnek helybeli nyel­ven —, az orvosságot úgy kapja reg­gel, mint rendesen, vizitre tíz órakor jövök. Másnap tíz ófakor Julien Morrel a párnának dőlve ült s még mindig né­mi meglepődéssel figyelte a könnyű takarón nyugvó lesoványodott kezét. Kérdőn nézett az orvosra. — Április tizenkettedikén ... nekem ez semmit sem mond ... megtalálták Phai Lint? — kérdezte sürgetve. — Várjon — mondotta nyugodtan az orvos, fokozatosan kell kezdeni. Most segítenie kell nekünk. Emlékez­zék vissza ... — A piócákat..i megtalálták azo­kat a piócákat? — igyekezett gondo­latait összeszedni Julien Morrel. — Persze — mondotta csillapítón az orvos —, fő a nyugalom ... Milyen régen él ezen a vidéken? — Augusztustól, pontosabban csak tíz hónapja, nagyrészt a hegyek­ben ... A jegyzeteim itt vannak? A táborban hagytam, egy dobozfélében — tette hozzá szorongva. — Minden rendben, az irodában van és az ön okmányai is. Ezt az expedíciót ugye, az ön földrajzi tár­sasága szervezte? Julien Morrel bólintott. — Ott fenn még vándor törzsek élnek, teljesen távol a civilizációtól, merőben más nyelvet beszélnek. Ez mindmáig rejtély, s a kulturális je­gyeik is egészen sajátosak. Matriar­chális rendszer, az itt Délkelet-Ázsiá- ban sehol másutt nem fordul elő . .. a törzsfőnök egy nő, tudja? — Olvastam erről valamit — bólin­tott az orvos. — A barátai üdvözöl te­lik, ők is eljönnek majd látogatóba. Emlékszik rájuk? — Látja — vonta össze a szemöl­dökét Julien Morrel —, az a mellett a folyó mellett történt, hogvan is hívták azt a folyót? Mit csinálnak? — Itt voltak már kétszer, de ön egész idő alatt aludt. Még mindig itt vannak a városban s osztályozzák a közös anyagot. Azt mondták, hogy nem tudták önt rábeszélni, hogy nem hallgatott rájuk. — Ez igaz — reagált a lesoványo­dott ember. — Valóiában el se bú­csúztam tőlük. Éjjel távoztam Phai Linnéi... Phai Lin — ismételte újra —, azt mondta, hogy megtalálták? Borzalmas, ugye? — Figyeljen ide — mondotta az orvos nyugodtan és csillapítón —, mondtam már egyszer önnek, hogv megtaláltuk, ugyan nem én, hanem azok: akik keresésükre indultak. Ott találták meg, ahol ön elhagvta. Ám űgv hiszem, az lenne a lesjobb, ha megpróbálná előbb összefoglalni azt, amire emlékszik, hogy áttekinthessük az egészet. Meg tudná nekem monda­ni. mi volt az utolsó dolog, ami az emlékezetében megmaradt? Julién Morrel visszafeküdt a párná­ra s egv pillanatra lehunyta a szemét. — Piócák — mondta mélyet léle­gezve. — Várjon — szakította félbe az or­vos. — Hogy jutott abba a kunvhőba, s hogv folytatta tovább az útját? — Amikor odavittem Phai Lint, ő már... látta őt? Halott - lett volna, amikor megtalálták? — szegezte sze­mét az orvosra. — Halott volt már akkor, amikor távozott tőle — mondotta kurtán Gi- daux doktor —, végül is ezt rögtön az első napon megmondta nekem, amikor idehozták önt, később eszébe jut majd. Most ne nagyon erőlködjön, s csak azt mondja nekem, ami köny- nyen és gyorsan eszébe jut. Melléke­sen, az ön tájékoztatása érdekében, két halász találta meg önt a folyó­parti lejtőn, távol a várostól. Vissza tud emlékezni arra, hogyan jutott a kunyhóba, ahol azt a leányt hagyta? Julien Morrel megrázta a fejét. — Én semmit sem tudok pontosan. Arra emlékszem, hogy éhes voltam, és szomjas, s hogy nem volt erőm gyümölcsért felmászni a fára. Aztán egy alacsony bokron találtam valami leves, kerek gyümölcsöt. Szörnyen keserű volt. Rosszul lettem s a többi­re nem emlékszem. — Ez körülbelül megfelel a való­ságnak — bólintott a doktor. — Rá­adásul még egy kissé meg is mérgez­te magát. S még valamit... micsoda név az a N’gu Laen? Julien Morrel meglepetten nyitotta ki szemét s tekintete révedezve fu­tott végig a szobán. — N’gu Laen? — kérdezte lassan éppen N’gu Laen volt az — s új­ra lehunyta a szemét. — Ezt ismételgette ön gyakran — mondotta a doktor türelmesen vára­kozva. Julien Morrel mély lélegzetet vett, egy pohár vizet kért, s lesoványodott kezével végigsimította homlokát, mint aki erősen gondolkodik. — Doktor — mondta halkan —, so­ha nem hittem volna, hogy még a jelenkorban ... vagyis hogy megért­sen, mindez azért történt, mert talál­koztam Phai Linnen . .. Tudott néhány szót franciául, máig sem tudom, hol tanulhatta, először félt a kollégáim­tól, végül mégiscsak maradt. Feltűnt a fülbevalója, afféle óriási csillogó fémből készült fülönfüggőt viselt, aranynak látszott, de természetesen nem volt aranyból, errefelé sok asz- szony visel fülbevalót, főként a ván­dor törzsek asszonyai, de a formá­ja... olyan különös idomú, képtelen vagyok leírni. Magamban szuggesztív- nek neveztem ... Tudom, ez semmit sem mond, de mikor egyszerűen szuggesztív volt. Különben, ön azt mondta, hogy a holmim az irodában van, tehát látta. — Igen — bólintott az orvos —, láttam azt az idomot... — Aztán a jelképek — folytatta Julien Morrel —, kézzel vannak ki­verve, de ez nem lényeges, lényege­sek a jelképek, egy templomon ki­vésve találtunk egyszer hasonlót, Ázsia egészen más részében, egészen véletlenül... de végül is ez sem lé­nyeges... Szóval én éjjel elmentem Phai Linnéi a törzséhez. Doktor, sok isten háta mögötti zugot láttam már, de ott, náluk, a férfiak teljesen jo­gok nélkül élnek, rosszabbul, mint a rabszolgák ... — Hát igen — bólintott egyetértőn az orvos —, más világ ... — Nem tudja elképzelni — reagált hevesen Julien Morrel. — Nem tudja, mi az, Ott N’gu Laen uralkodik, s ha egy férfi már nem képes dolgozni, egy sziklához kötözik, s úgy lövöl­dözik tele nyilakkal, hogy ne rögtön haljon meg. S nemcsak egy N’gu Laen létezik ... Amikor N’gu Laen meghal, egy másik nő örökli a nevét, s így megy ez tovább sok-sok nem­zedéken át, s a nevet nem szabad ki­mondani, mert senki sem tudja, volta­képpen mit jelent, de mindenki tudja, hogy valami, borzalmasat. Ök állító­lag úgy érzékelik ezt a nevet, hogy a homokba írják a maguk különös jeleivel. Ezt Phai Lin mondta nekem, miután elfogták. 0 ugyanis, mármint Phai Lin, nem akart elvezetni egészen olyan messzire, csak távolból akart megmutatni mindent, a templom rom­jait is, ahol, a legenda szerint az el­ső N’gu Laen megjelent. így mond­ják, megjelent, mert senki nem tudja, honnan jött. Engem két női őrszem fogott el, s még az volt a szerencsém, hogy azt hitték, Phai Lin csalt tőrbe, mint az új rabszolgák közé sorozan­dó férfiak egyikét. Hittek neki, s őr­ként állították mellém. Enni inni kap­tam, aztán elnyomott az álom. Ami­kor felébredtem, se felülni nem tud­tam, se járni. Ügy éreztem, hogy so­ha többé nem kerülök ki onnan. — Az ilyesmi előfordul — jegyezte meg Gidaux doktor —, a pillanatnyi idegállapot... — Dehogyis, doktor, nagyon leegy­szerűsítené a dolgotl — tiltakozott Julien Morrel. — így tesznek minden férfival, aki a kezükbe kerül. Ezt Phai Lin mondta nekem... s még most is azt hiszem, hogy Phai Lin nem az ő törzsükből való volt, talán azért gon­dolkodott másképp... az arccsontjá­nak is teljesen más formája volt... Egészen más volt. Nem itatta meg a főzetet, amelyet mindennap kellett volna kapnom, hogy újra megbénul­jak. Minden fogoly férfival itatják. S a piócák. —Doktor, soha életében nem látott olyan piócákat. Amikor jóllaknak, úgy csüngenek az ember testén, mint a banánok. Ügy mondják, kiszívják a lelkét. Én ezt csak egy­szer éltem át. Nem tudom, hogyan csinálta Phai Lin, N’gu Laen meg volt róla győződve, hogy mindennap rám rakják őket. De ő más volt, egészen más. — Azt hiszem, pihennie kellene egy kissé — fogta meg Gidaux doktor pá­ciense csuklóját, hogy érverését el­lenőrizze. — Most ne, kérem önt — mondta Julien Morrel —, éppen most emlék­szem a legvilágosabban. Egy este Phai Lin azt mondta nekem, el kell men­nem, s ő is el akar velem jönni. Számomra ez volt az egyetlen lehető­ség, nélküle nemigen mertem volna megkísérelni a szökést. Nem tudom, miért akart eljönni, talán valóban nem volt közülük való. Gyönge vol­tam, de nem akartam a jószerencsére várva újabb napokat kockáztatni. Phai Lin maga is nagyon kimerültnek tet­szett s láthatóan attól félt, minden pillanatban felfedezheti valaki, hogy egész idő alatt védelmezett engem, így hát még azon az éjszakán elin­dultunk. Második napja voltunk már úton, s egyszerre hatalmas eső sza­kadt a nyakunkba, nem tudtunk to­vább menni. Alighogy az eső reggel felé elállt, Phai Ling hangosan jajve- székelni kezdett s azt állította, hogy vissza kell térnie, különben elpusztul menekülés közben, mert N’gu Laen küldöncöket menesztet^ utána. Mire kivilágosodott, felfedeztem őket, s el­kezdődtek a felfoghatatlan dolgok. Doktor — Julien Morrel felült az ágyában, mintha közelebbről akarná szemügyre venni az orvost —, elhi­szi, vagy megengedi, hogy vannak dolgok, amelyek... amelyeket képte­lenek vagyunk megérteni, még ha át­éltük is őket? — Különbség van a hit és a meg­értés között — mondotta kis idő múl­tán Gidaux doktor —, mint orvos, el­sősorban a tényekben hiszek. Mint ember? Tudja, száz évvel ezelőtt az emberek nem értették meg azt, amit ma tudunk és ismerünk, s száz év múlva elnézően mosolyognak majd mai felfogásunk korlátain. Mindezek­től eltekintve, majd harminc eszten­dőt töltöttem itt, ennek a területnek különböző országaiban, s magam is ... De ez mellékes ... folytassa, ha nem fárasztja nagyon. Kik voltak azok a küldöncök, akik maguk után mentek? — Phai Lin után jöttek. Az ő tör­vényeik szerint a nő nem árulhatja el törzsét s nem hagyhatja el végleg, különben útközben meg kell halnia. Csakhogy én nem tudtam elképzelni, hogy ... Tudja, az ember védekezhet valami konkrét dolog ellen, de a meg- foghatatlannal szemben semmit sem tehet. — Ezt nem kell, hogy mondja — állapította meg tárgyilagosan Gidaux doktor —, ezt mint orvos túlságosan is jól ismerem, de nem gondolhatok rá állandóan, különben képtelen len­nék tovább dolgozni. — Az nem ugyanaz, doktor — el­lenkezett Julien Morrel —. Az ön ese­tében az egészen más, önnél legfel­jebb arról a tudatról van szó, hogy a lehetőségei korlátozottak, jobban mondva, hogy azokat a tudomány és ismereteink fejlődési foka szabja meg. Vagy ha tud segíteni, vagy egyelőre még nem tud, de mindez természetes. De ami Phai Lint illeti, az olyasmi... Azok a küldöncök ugyanis piócák voltak, s reggel Phal Ling a nyakán fedezte fel őket. Négy vérrel jóllakott pióca. — Hát... igen — mondta kétke­dőn Gidaux doktor —, ez ott a he­gyekben egyáltalán nem szokatlan. Még itt a város környéki mocsarak­ban is akad nagy esőzések után. A falusiak rendszerint cigarettával ége­tik le a bőrükre tapadt piócákat. Erő­szakkal is le lehet őket szakítani, de a seb akkor egy darabig vérzik még. — Mindezt tudom, doktor, tavaly Bong-daiban rengeteg piócát láttam,. de ezek küldöncök voltak ... Letép- destem őket, s őriztem Phai Lint az egész következő éjszakán, de ismét rátapadtak, aztán megint, nem tu­dom, hogyan történt, azt hittem, hal- lucinálok ... mindig újra ott voltak, jóllakottan, súlyosan csüngtek. Phai Lin már egészen elerőtlenedett, s úgy reszketett, mintha láza volna. Azt hajtogatta, tudja, mi vár rá. Már visz- sza se akart menni, mert minden késő volt, azt mondotta, tudja, hogy, most már vérével és agyával kell fi­zetnie. Azt mondta, hallott már ha­sonló esetekről. Én pedig figyeltem, hogyan gyöngül Phai Lin napról nap­ra, szinte a szemem előtt, s egyszer­re csak mindketten tudtuk, hogy meg­hal.- Egyre szaggattam a piócákat ró­la. Phai Lin már olyan gyönge volt, hogy beszélni is alig tudott, az utol­só, amit még mondott, az volt, hogy vegyem le a fülbevalóját s tartsam meg emlékül. S én nem tudtam, hon­nan jönnek újra meg újra a piócák, mikor csak egy pillanattal előbb tép­tem le őket. S egyre csak jöttek a továbbiak. Aztán Phai Lin meghalt. Egy éjen át voltam vele abban a kunyhóban. Aztán elindultam egyedül. Doktor — mondta könyörögve —, ma­ga látta őt... mit gondol, mit gondol maga minderről? Doktor Gidaux lassan felkelt a szé­kéről. — Láttam — mondotta kurtán, anélkül, hogy válaszolt volna a kér­désre —, abban az üvegben, amiből ön is ivott, altatópor volt, remélem, jót tesz majd önnek. Holnap újra el­jövök — búcsúzott. Kiment s becsukta maga mögött az ajtót. Intett a két férfinak, akik egész idő alatt a betegszoba ajtaja mögött hallgatóztak, hogy kövessék őt az irodába. A követség! titkár és a helyi rendőrség hivatalnoka várako­zásteljesen leült Gidaux doktorral szemben. — Uraim — mondta az orvos —, megítélésem szerint aligha remélhe­tünk gyors javulást. Hasonló fejsérü­lések után nemcsak napokban vagy hetekben kell gondolnunk, — Bizonyára még mindig kavarog­nak benne zűrzavaros képzetek, s összefolyva hivatása fogalomkörével, vad látomásokká kuszálódnak, — je­gyezte meg a követségi titkár. Az orvos a szeme sarkából egy pil­lantást vetett a fiatalemberre. — Amennyire tudomásom van ró­la, ön ugye körülbelül egy éve van itt? Jómagam nem állítanám minden­ről, hogy látomás, ami eleinte érthe­tetlennek látszik ... Ezzel természete­sen nem akarok beleavatkozni holmi kompetenciámon és szakmámon kívül eső ügyekbe. Az én kötelességem, visszaadni pácienseimnek a normális gondolkozást, s a tények tudomásul­vételének képességét, mégha ez az ő esetében ... A rendőrfelügyelő is bekapcsolódott a társalgásba. Módszeresen és rendü­letlenül a jegyzeteit követve. — Mint azt Morrel barátai révén meg tudtuk állapítani, együtt mentek a fő szálláshelyükre, ahonnan a tu­lajdonképpeni terepre készültek. Ahogy mondták, kisebbfajta ünnepsé-

Next

/
Oldalképek
Tartalom