Új Szó, 1972. február (25. évfolyam, 26-50. szám)

1972-02-20 / 7. szám, Vasárnapi Új Szó

„A következő öt évben mintegy 700 000 személy- gépkocsi kerül eladásra. A motorizmus fejlődésével egyidejűleg íigyelembe kell venni azokat a problé­mákat is, amelyeket az objektívan előidéz, és gon- dnskndni kell arról, hogy azok ne lépjék túl az el­viselhető mértéket.“ (Gustáv Husák elvtársnak a CSKP XIV, kongresszu­sán elhangzott előadói beszédéből.) T ételezzük fel, hogy hatvan, bár éppúgy lehetett volna negyvenhét vagy kilencvenhat lóerős is, mert az esemény jelentőségét csak árnyalatokban be­folyásolhatta volna a HP. Előbb idegtépő csikorgás hallatszott, majd rögtön egy alig érzékelhető nesz: az enyhén megcsuszamlott kocsi gumiabroncsainak surrogása. Pár pillanatra, fur­csa feszültséggel telt meg a levegő; szerencsére azon­ban nagyobb baj nem történt, mivel már a betonszi­geten álldogált a két gyerek. Egy olyan hatéves for­májú kisfiú és az őt kezénél ragadva magához rántó tíz év körüli kislány. Az autó a zebra előtt enyhén megfarolva, a csíkozást is éppen csak érintve hőkölt meg. A többi már úgy játszódott le, mint valami horror-fil­men, amelyekben testes, erotomániás vagy szadista rémalakok üldöznek védtelen nőket és gyerekeket. A kocsitulajdonos könnyed, ruganyos léptekkel kisé­tált bárkájából a járdaszigetre, majd könnyednek már távolról sem nevezhető pofonokkal lepte meg a této­va béijedtséggel várakozó gyerekeket. Aztán — mint ki egy szakma, egy státus vagy egy kaszt kikerülhe­tetlen becsületbeli kötelezettségének tett volna csak eleget — szenvtelen arccal viszaszállt önérzete négy­kerekű tárgyába, s gázt adva, tovaviliarzott útján. Az utca képe röpke néhány perc alatt visszarende­ződött az esemény előtti harmóniájába. A járókelők közül alig akadt valaki is, hogy vigasztaló vagy épp korholó szót vessen a megrettentetten és megalázot- tan oldalgó gyerekek felé. Mert hát egyfelől van a közúti forgalomra szóló jogszabályok gyűjteménye, pektusai is, amelyek már nem annyira a fizikai világ átélésének körébe tartoznak, hanem sokkal inkább magára az emberre, a belső emberi tartalmakra vo­natkoznak. A5f ipari lársdalmak kialakulása óta mindig is, manapság pedig egyre növekvő mértékben fe­nyeget a technokrata gondolkodásmód és gya­korlat eluralkodásának veszélye. S hovatovább — mindinkább. A tőkésvilág, amelyben az ipari termelés koncentrációjára épült gazdasági ura­lomvágy es térhódítás vak ösztöne technikai totali­tásra törekszik, szinte kizárólagosan a természettu­dományokat, az egzakt tudományos gondolkodást és annak mindennapi gyakorlataként alkalmazott tech­nikát ismeri el önnön léte és a társadalmi előrehala­dás fő feltételének s egyedül üdvözítő vezérelveinek. Ebben a folyamatban ugyan szó lehet még ún. végső tudományos célkitűzésekről, — mint amilyen az űr­kutatás —, amelyek nagy konstánsokban bizonyára érvényesülnek is, azonban a nagyipari monopolszerve­zetekbe tömörült tőkés termelés belső logikája és tör­vényszerűségei folytán mindinkább közvetlen ipari, kereskedelmi vagy hadászati érdekekre váltódik át és aprózódik fel — végső lebontásukban a mindent eleve meghatározó fináncpolitika gyakorlatra: üzletre. Pa­radoxonként hat, de igaz: a tudományok berkeibe be­tört technika rég megszűnt valamiféle kiszolgáló se­gédtudománynak lenni; a maga sajátságos és szünte­lenül rácsatlakozó automatizmusai réyén olyannyira behálózta már a tudományok minden ágát, hogy sok területen primér jelleget nyert. Ezért van, hogy a hu­szadik század embere olykor tűnődve állhat meg egy- egy vívmány előtt: vajon a tudomány szülte-e, vagy inkább — és mindössze — a technika rekordteljesít- riiénye? Létrejött tehát a tudománynak és az iparnak egy olyan szimbiózisa, amely egy új civilizáció csá­bító képét vetíti az emberiség elé: az atomenergiá­val, a kibernetikával s egyéb mérnöki tudományokkal megszülhető űrkorszakét. Ahhoz azonban, hogy a tu­dományosan Irányított nagyipari termelés elérhesse ezt a belátható célját, a természetes anyag- és ener­giaforrások maximális kiaknázásán túl nem kevesebb­másfelől meg a szabványgondolkodás, a komformista vélekedés: — Itt nincs sebességkorlátozási Mintha a gyalogos járókelők is autószakértőkké váltak volna már az utóbbi időkben. Figyelem, hogy kezd az emberek szája önkéntelenül is rájárni a hen- gerfúratás, féktárcsa, szuperkeverék, szinkronizált sebváltó meg az egyéb szakmabeli megnevezésekre, akárha azt mondanák: selyeming, holdfény, zongora vagy kék nefelejcs. Sőt, hovatovább irodalma is lesz már az autózásnak. Nem szakirodalomra gondo­lok, hanem azokra a cikkekre, cikkekben történő utalásokra vagy irodalmi műfajú írásokra, amelyek az autósléttel foglalkoznak. Gondjaival éppúgy, mint újfajta életérzést kölcsönző áldásaival: a kitágult vi­lág, a sebességgel megsokszorozható idő, a hétvégi örömök s a korábban ismeretlen tengerparti nyaralás elérhetőségének kellemes tudati és érzelembeli zson­gásaival. Természetes kísérőjelensége ez holmi általá­nosan felfogott és hangoztatott fejlődésnek, hiszen az autóipar az elmúlt évtized alatt nálunk is két tá­borra osztotta az embereket: autótulajdonosokra és gyalogosan közlekedőkre. Terméketlen eszmefuttatás lenne most arról elmélkedni, hogy hová vezet ez az autődömping, amikor csak egyetlen fejlett termelőké­pességű autógyár futószalagjairól is napi ezerötszáz darabos sorozatokban hagyják el a kocsik az üzemet — és ezt teszi kisebb vagy nagyobb arányokban a vi­lág számtalan autógyára Detroittól Tokióig, Gorkij­tól Fokvárosig, valamint Sydneyig. Mert ugyan mit is lehetne ez ellen tenni? Hihetőleg — semmit. S ta­lán nem is lenne érdemes — még ha lehelbe, akkor sem. A műszaki fejlődés nem ismer akadályozta­tást — jönne a legtriviálisabb helyről is a legtriviá- lisabb letorkolás, ha bárki is csak a leghalkabb aggo­dalmait próbálná kifejezni a világot elönteni készülő gépi csordák láttán, az emberi társadalom elgépiese- dése, vagy még inkább eltárgyiasodása miatt. A ma­gamfajta, csupáncsak tömegközlekedési eszközöket használó halandót — mindazon túl, hogy: lesz-e meg­felelő úthálózatunk, a szükségleteket legalább nagy­jából kielégítő magán- és nyilvános garázsunk, par­kolóhelyünk, közlekedést irányító motorosrendőrünk és helikopterünk — egyre és sokkal inkább az ejthet gondolkodóba, hogy mi lesz a gyalogos emberrel? Építenek-e számukra az országutak mentén olyan gyalogutakat, ahová nem hajthat fel gépjármű? Vagy éppen a nagyvárosokban: szélesítik e a szűkebb utcák keskeny gyalogjáróit? Az autó nélküli közlekedés biztonságossá tétele érdekében s a kellő egyensúly megteremtése céljából létesül-e elég gyalogos aluljá­ró, közlekedési felüljáró, vagy netán — magasvasút? Mert hogy a hunyorgó közlekedési jelzőlámpák és a zebrák csupán múló tünetei a gyorsan változó világ­nak, azt majdnem biztosra vehetjük. Képzeletemben ki is rajzolódott már a jövő látomása: talán nincs messze az idő, amikor az utcák olyan letaroltak és si­várak lesznek, mint az autóversenypályák betontek­női, hogy alkalmasak lehessenek akár 200—250 kilo­méteres száguldozásra is, míg a közlekedés gyalogos mártírjai, az élet fedélközi utasai, földalatti gyalogjá­rók csatornarendszerébe kényszerülve bandukolnak vagy nyargalnak — a napszaknak megfelelően —. ügyes-bajos dolgaik iránt. Eközben pedig tudós el­mék töprengve számítgatják, méricskélik, hogy med­dig lesz elegendő, oxigénnel megfelelően telített, tisz­ta levegő a megszaporodott és nagyvárosokba kon­centrált emberiség számára, ha az ijesztő arányokban szaporodó benzinmotorok továbbra is megállíthatat­lanul szívják, sűrítik, porlasztják, robbantják s szeny- nyezik légkörünket. A tehát nálunk is szép virágzásnak Indult autóslét­nek azonban vannak az említetteknél komolyabb as­re, mint az egész társadalom együttes erőfeszítésére tart igényt — sőt ennél valamivel még többre is. A ci­vilizált emberi létezés ma már olyan gazdasági szük­ségszerűségeknek van alávetve, amelyek feltétlenül megkövetelik a racionális gondolkodást és szervezett­séget, hiszen a kettéosztott világ legégetőbb problé­máit, a demográfiai robbanásokkal fenyegető túlné­pesedést, valamint a gazdaságilag elmaradott orszá­gok, földrészek nyomorát is csak a magas fokon szervezett nagyipar segítségével lehet érdemlegesen megoldani. Nem önkényesen kialakult helyzet hát, ha elrendező elvekre törekszenek világszerte, a nagy termelő egységek, valamint a gazdasági, kereskedel­mi, közlekedési és pénzügyi irányító szervezetek pon­tos tervszámokkal, termelési mutatókkal, technológiai dokumentációkkal, összehangoló harmonogramokkal, közgazdasági felmérésekkel, piackutatási prognózisok­kal és kimutatásokkal meghatározott menetrendjétől kezdve, az egyéni teljesítő képesség, a munkaidő, a szabad idő, a családtervezés, a lakásberendezés, a vá­sárlások és a költekezés mértéke hűvös számításokon alapuló szabályozásáig. S ezzej együtt alakul ki — a mindennapi élet mechanizálása is. A modern ipar — úgy tűnik — csak ezen az áron tudja kiküszöböl­ni azt a zavaró és indokolatlan sokféleséget, amit a személyes dolgok világa képviselhet még. Persze, nem túl sok kárunk származna mindeb­ből, ha pusztán a koronként amúgy is szüntelenül változó individuális életformákat, megszokott kör­nyezetünk és egyéni létünk múlékony rekvizítumait ítélné természetes enyészetre vagy erőszakos pusztu­lásra a technicizált fejlődés, de félő, hogy a lendüle­tes sodrás könnyen a nagyobb értékeink háttérbe szo­rulását is eredményezheti. Legszemléletesebben az Egyesült Államok iparvidé­kein élő lakosság szociális és kulturális helyzetét ha­tározzák meg ezek a tényezők. A szerény anyagiak­kal rendelkező amerikai átlagpolgár, ha lépést akar tartani szomszédaival és ismerőseivel, újólag és újó­lag kénytelen igénybe venni a legszükségesebb lét- fenntartási és a kevésbé szükséges fényűzési cikkeit gyártó cégek s árusító üzletek hitelajánlatait, azonfe­lül pedig életformája a kölcsönök miatt jövedelmét előre felélő ember világszemléletével és szorongásos közérzetével párosul. Ezáltal azonban nem csupán munkahelye mechanizmusába kénytelen szolgálatké­szen beleilleszkedni, de mindennapi érdeklődése is szorosabb szálakkal fűződik a piaci áralakulásokhoz, a tőzsdei hírekhez, a reklámhadjáratokhoz és a hisz­térikus divatőrjöngésekhez, mint a világ egyéb dol­gaihoz. A politika is leginkább csak ilyen vetületek- ben ragadja meg figyelmét, a nemzetközi politika pe­dig már egyenesen mint távoli hullámverés zaja ér el a tudatáig. A supermarketek által lépten-nyomon oda- -kínált újdonságok meg a konvencionális nyárspol­gári versengés szelleme — amely előbb a komfortos, esetleg légkondicionált családi ház, a gépesített ház­tartás. aztán sorban: a legutolsó divat szerinti öltöz­ködés, a gyerekek jobb intézetekben történő iskoláz­tatása, a víkendház, az autó, majd pedig a legújabb márkájú autó képében kísérti meg — szinte napon­ként ösztönzi erőn felüli költekezésre, szolídtalan életmódra, egzisztenoiaféltésre az amerikai átlagem­bert. S ha kidől a sorból? Még mindig megmarad az elzárkózás, az elidegenedés, az alkohol és a kábító­szer — végső menedéknek pedig a hipster-világban, a kiterjedt bűnözésben vagy a „uagy kaland“-ban, a vietnami harcterek izgalmaiban való „felszívódás“ eshetősége. Az életnek ilyenfajta irama és tartalma sajátságosán elapaszt minden magasabb rendű érdek­lődést a „jóléti társadalom“ emberében. Ha hinni le­het a nyugati világból érkező híreknek — már pedig semmi okunk az Ilyenekben kételkedni —, egyre aggasztóbb tünetei jelentkeznek a kultúra általános válságának, s nemcsak a bőség társadalmában, hanem érezhetően már az angoloknál, a nyugatnémeteknél, a franciáknál, a svédeknél meg az olaszoknál is. A köl­tészet, a dráma, a szimfonikus zene — újabban pedig már a regény is — avult műfajokká váltak a milliós tömegek tudatában. S társadalomtudósok, művészek, publicisták adnak kétségbeesett vészjelzéseket arról, hogy a képtárak és a múzeumok is talán már csak az idegenforgalom kedvéért tartanak nyitva. Ki szomjaz­za igazán az eldologiasult világban az igazi kultúrát? Ki olvas verseket? Kit érdekel a komoly színházi dráma? Kinek van ideje képtárakat, múzeumokat láto­gatni? S még inkább: ki érez benső kényszert hang­versenyekre járni? Csak egy vékony rétegnek az igé­nye — százezreké. A milliók, úgý”látszik, beérik az­zal, amit készen nyújtanak nekik, ami könnyű szóra­kozást, olcsó izgalmat, alacsonyrendű élvezeteket ígér: az ömlesztett krimivel, sjx-irodalommal, porno­gráfiával. Annál inkább is, mivel ezek nem kívánnak élvezőiktől sem magasabb kulturáltságot, sem válasz­tékosabb ízlést, sem szellemi erőfeszítést — s ráadá­sul a saját helyzetükkel s a társadalmi problémákkal való szembenézésre sem kényszeríti őket. S mi van akkor, ha Mr Smith (az amerikai Ko­vács úrj ettől is megcsömörlik — minthogy országa civilizációja amúgy is régen rászoktatta, hogy megunt dologi, tárgyait is folyton cserélgesse —, és elvá­gyódik megszokott környezetéből, az otthon unalmá­ból? Beül kocsijába, s a végtelenség meg a semmitől sem korlátozott emberi függetlenség nosztalgikus igé­zetében Amerika vége-hossza nincs országútjait rója. Míg csak rá nem ébred, hogy a társadalmi kötelmek, él törvényes korlátok, a kereskedelmi cégek reklámjai, sőt, az italmárkák és a-nők is — életének jelképes és valóságos sorompói — államokszerte ugyanazok. Azt hiszem, az autóval ezen a ponton érkeztünk el fejtegetésünk velejéhez. Hogy ti. az autóskaravánok a világ nagy országútjain, mint valami közös rádiu­szon, az otthon és a munkahely vagy üzlet, az otthon és a szórakozóhelyek között száguldoznak egy tor­zult értelmű kommunikáció kifejezéseképp, s véletle­nül sem katedrálisok, színházak, képtárak, hanem tengerparti nyaralóhelyek, világbajnoksági sportaré­nák, nemzetközi hírű szórakozóvárosok, exkluzív éj­szakai mulatóhelyek, játékkaszinók vagy közkedvelt sztriptízbárok környékén (lásd: Las Vegas, Palm­Beach) hemzsegnek a legnagyobb tömegekben. Ahogy a mindent — önnön lehetőségeit is — felélő fogyasztói társadalom nagyjából már megképzett esz­ményei sugallják. Ezek után bárki felvethetné: miért kellene elirigyel­nünk az amerikai polgártól vagy bármely fejlett nagyipari ország polgárától azt a kis kényelmet és fényűzést, amelyet így vagy úgy, az emberek ilyen vagy olyan tömegeinek munkája és szorgalma által az a társadalom létrehozott? S különösen, hogy vala­miképp mi is arrafelé vergálunkl Vagy nem mi hir­dettük-e meg, hogy rövid két-három évtized alatt el­érjük a legfejlettebb tőkésországok termeléstechnikai színvonalát és gazdasági eredményeit? A szocialista országok közösségének a KGST széles körű, a tagországok minden termelési szakágazatára kiterjedő kooperációs irányítása alatt ez egészen bizo­nyosan sikerül is. Gazdasági erőfeszítéseink azonban csupán mint közbülső feladat teljesítésére irányulnak erre. Eredeti és végérvényes célunk nem lehet más, mint marxista—leninista közgazdasági és társadalom- tudományi alapokon létrehozott, s olyan sajátosan szocialista struktúrájú gazdasági rendszer fejleszté­se, amely lehetővé teheti az anyagi és szellemi ja­vak bőségét is, meg azok igazságos társadalmi elosz­tását is. Következésképp: arról sem lehet szó tei] , hogy a fennálló békés tudományos, technikai, gazdasá- , gi verseny vagy a szükségszerű világkereskedelmi kapcsolatteremtések okán a nyugati mintáknak meg­felelő törekvéseink volnának akár a tudományos­technikai forradalom eredményeinek felhasználása te­kintetében, akár a politika, a kultúra vagy a társadal­mi élet bármely szférájában is. Természetesen, nem szabad áltatnunk magunkat. Ha ugyan általánosság­ban, vagy még inkább a világ tengerentúli részére ért­ve szólunk is a kultúra humán jellegének sorvadásá­ról, a filozófia, a szellemtudományok és a művészetek hipofunkciójáról, mi sem lehetünk teljesen megnyu- godottak. Jóllehet, voltaképp a tőkés viszonyok alakí­tották ki sajátságos felépítményükként az egzakt tu­dományok és a technika aránytalan fölényét — bizo­nyos hatásait azért mi sem kerülhetjük ki. Nálunk is jócskán gyökeret vert már a társadalom némely réte­gének tudatában a technokrata szemlélet — s mindaz, ami azzal jár. Hányán élnek közöttünk embertársaink, akik ennek a szemléletnek a bűvöletében eklektiku­sán kevergetik a szocialista és a tőkés rendszerek közgazdasági fogalmait? Nem tudom. Bizonyára elég sokan. S feltehetőleg még többen, akik az eszközöket céloknak tekintve, a célokat pedig eszközökül fogva fel szinte kultikus rajongással csüggnek mindennapi életünk esetlegr divatos, mindazonáltal múlandó tárgyain. Miközben jóformán észre sem veszik, hogy az utánuk való hajszolódásban kopik el az életük. Megszerzésükkel, megtartásukkal, csereberéjükkel mindenki egyénileg birkózik — kinek hogy szolgál a szerencse —, de halmozzunk bár belőlük akármennyit is, mindig kevésnek bizonyulnak az értelmes élethez. Mert csak eszköz szerepűek. Ahogy a népek, nemze­tek nem tarthatják fenn magukat a tudományok, a fi­lozófia és a művészetek nagy szintézisein nyugvó egyetemes kultúra nélkül, az egyén sem élheti át a teljes emberi létezést a jnűveltség magasabb elemei nélkül. Máskülönben, ha a gépekre, a mégoly csodá­latra is méltó kiszolgáló eszközeinkre függesztjük csu­pán tekintetünket, nemcsak a rajtuk túl (majdhogy nem kívülük) létező kultúra világáról, de a szocia­lista társadalom átfogó céljairól: a társadalmi vi-_ szonyok és az emberi kapcsolatok tökéletesítéséről — magáról az emberről is könnyen megfeledkezhetünk. A két lábon járó emberről, aki idestova 50 000 év óta homo sapiens, s akinek nem egyetlen műve az autó, amivel pedig sokan le szeretnék seperni az úttestről. Los Angeles felett állandóan sűrű ködtakaró lebeg: az autók kipufogó gáza. Tokióban sem sokkal különb a helyzet. De Los Angelesben az autós rendőrök már megállítják a sétálgató embert, firtatják gyalogos közlekedése okát, és felszólítják, hogy szálljon be ko­csijába. Ott a gyalogos már akadályoztató tényezője a közlekedésnek. És amellett gyanús is. Ezért érzem én jelképesnek — az amerikanizmus jelképének — az írásom elején vázolt kis esetet. MIKUS SÁNDOR Műszaki fejlődj és kultúra ! ' - ' . ■'■■■*■• ■ ' \

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom