Új Szó, 1972. február (25. évfolyam, 26-50. szám)

1972-02-13 / 6. szám, Vasárnapi Új Szó

S űrű bolyhokban hullt a hó. Puhán lábunk alá simult. Cipónk sarka félhold aiakú nyomokat mintázott utánunk, melyet csakhamar elsimított a szaporán hulló fehér egyhangúság. Lelke van a télnek, gondoltam magamban, miköz­ben Pável arcára pillantottam. Pável felhúzta bu­ja szemöldökét, s piros arcán hosszúkás mosoly jelent meg. A kórház ajtaja mélyen nyekergett, amikor Pá­vel lenyomta a világító rézkilincset. Huszonkettes szoba. Huszonkettes. Ismételgettem magamban. A folyosó széles volt, halványfehér csillagmin­tákkal színezve. Pável kabátján a hó apró eső­cseppekké gömbölyödött, egyik-másik csíkot hagy­va maga után. lefelé gördült. . Húsz, huszonegy, huszonkettő. Két kék szám, fehér tenyérben. Dupla intelem. Vajon milyen lesz Karolkó? Megismer-e bennünket? Együtt nőttünk fel, szerettük őt. Örökké hall­gatag gyerek volt. Sima, szőke haja örökké a homlokába lobogott, de kék szemei nagyon be­szédesek tudtak lenni. Visszagondoltam gyermek­korunkra, amikor a kanális mellett naponta fut­balloztunk, meg a Kiserdőben az izgalmas bújócs­ka játékokra, ahol Karolkó sohasem volt hunyó, mert őt soha senki nem találta meg. Apró ága­kat font maga köré, s láthatatlanná vált, mint a gomolyfelhök mögé rejtőzött napsugár. Ö volt a játékkirály, s mindenki csak vele szeretett volna egy helyre bújni. Ő engedte is. Hanem aztán az utolsó pillanatban mindig eltűnt, mintha a bok­rok zöld öle is értené a szándékát. Már kezdtük híresztelni róla, ha összejátszik az erdő szellemével. Tudtuk, hogy szereti a zöld sötétséget. Még este is be mert menni az erdőbe, mikor már az erdő előtti tó békekoncertjében is sejtelmes riasztást éreztünk. . ■ Egyszer, amikor már dúsan levelesek voltak a fák, meglestük Karolkót. Nem tudom miért, de csak úgy egyszerűen Karolkónak hívtuk. A Nap­nak már kezdtek feketedni a levelei, amikor Ka­rolkó egy bokor mögé leült. Tépte a szökülő élek- halokot. Mikor tele lett a marka, elkezdett énekel­ni. Mélyeket lélegzett, mintha ő lenne az erdő egyedüli fája. Hangja recsegett, mint a szétrepedt vadászkürt. Pável a hasát szorongatta a nevetéstől, mert a furcsa, egyáltalán nem zenei hangok százlábúként másztak a fülébe. Láttuk, hogy Karolkó nyakán ki­dagadnak az erek, s vastag kötélként fonják át bő­rét. Ö mit sem vett észre, s csak ismételgette a C-dúr első három hangját. Aztán elhallgatott, el­dobta az élekhalokcsomót, jobb kezével leszakí­tott egy gyenge vesszőt és hüvelykujjával a kérgét kapargatta. Aztán újból a C-dúr első három hang­ja következett. Éreztük, hogy hangjában különös erő van, amely arra késztetett bennünket, hogy áruljuk el magunkat előtte. Tetszett, hogy erdei madárnak hiszi magát. Pável sarkig tárta az ajtót, és beléptünk. Féltem a találkozástól. Utoljára akkor láttam őt, amikor a P-i vasútállo­máson felszállt a vonatra. Egy városban tanul­tunk, ő mérnöknek, én meg tanítónak. Betka is el­kísérte őt az állomásra. Tudtuk, hogy Karolkó na­gyon szereti a lányt, akinek bogárfekete haja egé­szen a válláig ért. Szája piros cseresznyeszáj volt, kívánnivaló ajkait titokban irigyeltük is Karolkó- tól. Pávellal kezet fogtunk vele, nekem megvereget­te a vállamat, s azt mondja, hogy viszontlátásra. Pávellal azután visszamentünk a peronra. A vo­nat sűrű füstöt lélegzett, az alkony szürke fa­lombként terült az állomásra. Csak a mozdony kéményéből kirepült csillagok világítottak bántó fényességgel. Pávelnek fájt, hogy Karolkó elment. Kezével átfogta nyakamat. Én éreztem, hogy nagy, meleg' tenyeréből meleg testű kígyók fonódnak nyakamra. Aztán vállára tettem a kezem és elin­dultunk a büfé felé. Egyszer csak ott állt mellet­tünk Betka is. Csak nem szomorú? — kérdeztem tőle, és ránéztem. Szeme alatt apró tenger világí­tott. E csillogó nedvességben ott láttam Karolkó arcát is, amiiit ellepi szőke haja, s orra alatt megremeg a bőr, szeme tágranyílik, mintha magá­ba akarná teljesen zárni Betkát. Tehetetlenségé­nek felismerése után azonban már csak a füstös fogódzókat érezte ... Könnyűnek érezte magát a szerelem felemelő boldogságában, s azt hitte, hogy szárnyai serkennek, és csak szállt, szállt, s éhesen harapta a levegőt, aztán nem érzett semmit... Az állomásfőnök idegesen telefonált. A sínek menti fekete kövek hallgattak. Karolkó az állomá­son maradt. Szempillái apró seprűként fennakad­tak homloka alatt... A mentő sikoltva érkezett.- Súlyos agyrázkódás ... Huszonkettes szoba. Há­rom ágy volt a szobában. Párhuzamosan sorakoz­tak egymás mellett. Hópuhán lapult rajtuk a fehér párna. Karolkó a középsőben feküdt. Arca sima volt. Homlokán halántéktól halántékig egy ránc kanyargóit. Aludt. Pável megjegyezte, hogy olyan, mintha egészen kicserélték volna. Ujjai a párnán feküdtek. A hüvelykujja begörbítve a tenyere alá. szorult, mintha valamit fogna. Mély csend ült a szobában, amely ránehezedett nyelvemre, úgy éreztem, hogy mázsányi súlyával útját állja moz­dulataimnak is. Közben bejött a nővér. Fekete hajában műmar­garéta volt. Nem is nézett ránk, csak odament Ka- rolkóhoz, megigazította párnáját és félig kinyitot­ta az egyik ablakszárnyat. A zörrenésre Karolkó megmozdult, s lassan felnyitotta a szemét. Pável halkan azt mondta: Karolkó! Az meg csak nézett, szemében parányi csillagok vibráltak, de fényük nem volt, mintha élettelenül mocorognának egy parttalan tóban, mert tudják, hogy innen nincs menekvés, s csak a végtelen ringás a sorsuk. A nővér egy kis idő elteltével felénk fordult és azt mondta, hogy túl van a veszélyen. Aztán lesütötte a szemét, láttam, hogy akar még valamit monda­ni. Hasa alatt összekulcsolta a kezét, és ránk nézett. Sűrűn pillogott. Fekete szempillái elken­ték a szeméből feltörő ezüstös gyöngyöket.. Aztán elmondta, hogy Karolkó mindent elfelejtett a szerencsétlenség következtében. Olyan, mintha éppen csak tegnap születeti volna* Újra meg kell tanítani őt az életre. Reméljük, sikerülni fog. De ehhez önöknek is segíteni kell. Én elszorult hangon kérdeztem meg, hogy mire gondol. Azt felelte, hogy jó lenne, ha valaki kö­zülünk mellette maradna. Pável rám nézett, alsó ajakét fogaival harap- dálta. Dsszekuszálődótt előttem minden. Az ab­lakon túli világ kérdő hallgatása, meg a mozdu­latlanságba dermedt fák is, amelyek örök hűség­gel tartják ágaikon a sziporkázó hórongyokat. Mintha egy láthatatlan kéz hanyag suhintással eltört volna bennem mindent, amit eddig felépí­tett bennem a hit: ami miatt élek, ami apró, de elnyűhetetlen erekkel odaköt a mindennapok ár­kaihoz. Ügy éreztem, hogy Karolkó többé már nem lehet a barátom. Ha meggyógyul és hiányozni fo­gunk belőle, hiszen most benne mi még nem lé­teztünk. Érzékeiből kitörölt bennünket. Zöld hullámként vonult el gondolatomban az erdő, amelynek ő volt a királya. A gyermekkori élményeket visszhangzó hatása alatt tompán, de annál erőszakosabban búgott fel bennem egy hang, amely azt sugallta, hogy Karolkót nem szabad elvesztenünk, mert belőlünk is kihull ak­kor egy darab élet. Segítünk. Igen. « A nővér elvitt bennünket a főorvoshoz, aki el­magyarázta. mi lesz a munkáin. Eszembe jutodt az is, amikor egyszer Karolkó arról beszélt, hogy szeretné, ha a tenyerébe elférne az egész Csal­lóköz. Meg is mutatta a vonalakat, amelyek a Dunát jelentették, s azt is mondta, hogy ö úgy tudja, hogy a zörgő nádasokkal csak esténként beszélget a szél, hogy a békák meg a varjak ne hallják. Arra is futotta fantáziájából, hogy a tenyerén pontosan meghatározza a Kiserdő helyét, amely karétyos szélekkel húzódott a falu szélén. Mesélt az emberekről is, akik szerinte csak szür­ke jelek, mozgó vonalak, amelyeket egyszer el­taszít, máskor meg magához ölel kiapadhatatlan szeszélyeivel a táj. Aztán ez az emlék is valótlannak tűnt bennem, hiszen Karolkó mindezt már nem is sejti. Eltűnt benne minden, mint hajnali égen a csillagszemek. Állandóan a főorvos utasításai visszhangzottak bennem. Szerettem volna, ha minden úgy sike­rül, ahogy ő elképzeli. Még aznap beköltöztem Karolkó szobájába. A nővér is kedves teremtésnek tűnt. Keveset beszélt, de az megnyugtatott, hogy sok időt tölt Karolkó ágya mellett. Ügy tűnt, hogy munkánk eredménnyel jár. A harmadik héten le­segítettük Karolkót az ágyáról. A nővér az egyik, én meg a másik karját fogtam. Ö meg tipegett mellettünk. Furcsa volt a járása, nehézkesen moz­dult a lába. Hamar el is fáradt. Ilyenkor eltor­zult arcizmairól észrevettük, hogy nehezére esik a mozgás. Visszavezettük az ágyhoz és lefektet­tük. Aztán egyre erősebbnek tűnt. Már maga le­szállt az ágyról. Beszéltünk is hozzá, de ő csak a szemével szólt vissza. Nem is sejtette talán, hogy mi történik vele. Az egyik hét végén, amikor a nővér nem ment haza, alkonyaikor odaült az ágya mellé és nézte őt. Kissé előrehajolt, haja belehullott a szemébe, eltakarta pillantását. Én kimentem a szobából. Lágy déli szellő ébresztgette már a fákat. A rü­gyek apró forrásként törtek elő az ágakon. A nővér délutánonként lekísérte Karolkót a kórház kertjébe. Ilyenkor hagytam, nem tartottam velük. Feleslegesnek is éreztem már magam, meg úntam is az idegen környezetet. Titokban irigyel­tem Karolkó meg a nővér gyermekien kitartó ba­rátságát. A nővér Karolkónak megmutogatta a bokrokat, fákat, s mindent a nevén nevezett, s kérte Karolkót, hogy utánozza őt. Karolkó arciz­mai ilye'nkor megfeszültek, s értelmetlen hango­kat préseltek ki szájából. Aztán leültek egy nyír­fa melletti padra. A következő héten, amikor hazafelé mentem, megjelent gondolatomban Karolkó arca. Most már nem a régi, hanem az új arc. Megriasztott a lát­vány, mert Karolkó szemeit egy marok nagyságú »gödörben láttam, amint fürge pillantásokkal gu­rul a gödör pereme felé. A szája fekete vasúti sín volt, amely mozdulatlanul húzódik arcán. Aztán összekeveredtek bennem a vonalak és a gödrök. Egész arca sínekből és ripacsos gödrökből állt. Egyik a másikból nőtt ki. Arra gyanítottam, hogy mindezt azért látom így, mert Karolkó igazi arca meghalt, s az újat pedig még nem ismerem telje­sen. Hiábavalónak éreztem a segítségemet is, hi­szen nem menthettem meg Karolkóban az emlé­keinket és a barátságunkat. Megjelent előttem 9 nővér puha keze is, amellyel megfogta Karolkó karját, s mintha ez a puha kéz egy kúszó szörny lenne, amelyet szemlátomást borít el a fekete szőrzet. S már-már csak az ujjakat láttam, amint egyik a másiktól elszabadulva vágtat Karolkó ágya felé ... Otthon részletesen elmeséltem mindent Pável- nak. Sokat kérdezett. Kérdései mozdulatlanoknak tűntek, s igyekeztem azt a látszatot kelteni, mint­ha minden a legnagyobb rendben lenne. Próbál­tam külön választani magamban a lehetetlent a valóságtól. Ügy voltam már a dolgokkal, hogy hiába viaskodom velük, hiszen erősebbek nálam. Ekkor találkoztam azZal az érzéssel, amelyet ugyan nem tudok pontosan meghatározni, de kü­lönös bizalmat erjesztett bennem. Mintha egyik pillanatról a másikra hinnem kellene ma a hol­napban, holnap a holnaputánban és így tovább. Az ember lelke annyira összetett, hogy mindig akad benne egy parányi erecske, amely a lemon­dást is duzzadó élethitté dagasztja. Nyáron ismét meglátogattuk őt. A nővér ismerősnek kijáró ked­vességgel fogadott. Karolkó a kertben sétált. A fák zöld partként húzódtak a keskeny utak mel­lett. A levelek, mintha gumiszáron lógnának, úgy himbálóztak az ágakon. Most sűrű, rugalmas há­lónak tűnt az egész kert, melyben ott lépked egyedül a király. Arcát felemelte, és hagyta, hogy az ég kék darabjai szabadon ringjanak rajta. Nyo­mába szegődtünk. Halkan lépkedtünk, hogy a csend szűzi üvegét össze ne törje lépteink zaja. Mikor közelebb értünk, halk dúdolás ömlött fe­lénk, amely mintha egy láthatatlan hegedű G- húrjábói tört volna elő, mélyen zengett. Pável a nővér nyakába borult, én meg csendesen suttogni akartam Karolkó nevét, de csa*k kiáltás jött ki a számon. 10 Ecce homo — Könözsi István felvétele.

Next

/
Oldalképek
Tartalom