Új Szó, 1972. február (25. évfolyam, 26-50. szám)

1972-02-13 / 6. szám, Vasárnapi Új Szó

m t i_ n A patak partján üldögéltem, és Rita Topra gondoltam. A nap végtelen hosz- szúnak rémlett, alig győztem kivárni a reggelt.. Ritának másnap kellett érkez­nie. Rita teljesen elvette az eszemet, őr­jöngtem utána. A nap és: az éjszaka bármely szakában gondolkodás nélkül száz okot leltem ennek az érzelemnek az igazolására. Mit mondjak, estefelé már a százat is jócskán túlléptem. Nem akarok részletekbe bocsátkozni, de ezek az okok egyenként is' legalább egy tu­cat nőnek garantálnak biztos sikert. A túlzás, néhány, heti távollétének követ­kezménye, mit sem változtat a tényen. Teljesen elvesztettem a fejem Rita miatt. Akkoriban nemigen engedhettem meg magamnak ennél nagyobb veszte­séget, mivel meglehetősen rosszul ment a sorom. „Holnap-majd kettesben jövünk ki ide. Nem, holnap sehová, se megyünk. Talán holnapután, vagy azután, ameny- nyiben nem romlik el az idő ... Túl a vízen a napfényben tündöklő erdő tavasziasan csillogott. A vízcsobo­gás elnyomta a hulló falevelek zizegé- sét. Az ősz tavaszt játszott. Nértem, amint a meredély űzte patak a sziklák közt kanyarog. „Dehogyis, száz, kétszáz ok is ke­vés ...“ Szüntelenül csak Ritára gon­doltam. A forrás csobogásába közleke­dési zörejek vegyültek. A patak a tel­jes iramban száguldó vonat jelegzetes zakatolásával zuhogott lefelé. Sípolás, a hídon robogó vonat kerekeinek kat­togása hallatszott. Nem az ő vonata. Ri­ta az expresszel érkezik. Csak este ül vonatra. Vajon mit csinál most? A bő­röndjeit csomagolja? ... Mikor együtt vagyunk, teljesen megbízom benne. Ri­ta egy bezárt szobában — hatvanöt szá­zalékos biztonságot jelent! A távolság és az idő hatására a biztonság alább­hagy, a százalékarány csökken. S eh­hez még vegyük hozzá az utazást. Egy közönséges vonatban két eset lehetsé­ges, hát még az expresszben! Azt mond­ják: ebből a szempontból a rakéták a legbiztonságosabbak. Állítólag a súlyta­lanság megteszi a magáét.­Ritára gondoltam, s anélkül, hogy rá­gyújtottam volna, a cigarettámat sodor- ' gattam. Nem valószínű, hogy megérem a rakétajáratot ezen a vonalon... S ha mégis? Nem lesz az már kissé késő? A cigarettát nyomorgattam. Patak zen­gett a sziklák közt. A zakatolás félbe­szakadt. Egyszer csak: — Parancsoljon. \ Valami idegen — mert csakis az le­hetett, mivel mindenkit ismertem ezen a környéken — szólalt meg közvetle­nül a hátam mögött. „Van öngyújtóm“ — akartam monda­ni olyan hangon, hogy ne lehessenek kétségei, s elkotródjék a fenébe. Bal kezében egy hálót tartott (Rita is ilyen­nel járt bevásárolni], jobbjában egy gyufásdobozt. Amint figyelmesebben szemügyre vettem, meglepetésemben felkiáltottam: — Bondel Swarti — Bongel — igazított helyre az ide­gen. — Bongelnek írják. Egészen halkan beszélt. Gyufásdo­bozt tartott nyitott tenyerén, melyből három akkora is kitellett volna, mint az enyém. Nagy, de ocsmány tenyér. — Biztosíthatom, hogy „d“, és nem „g“. Hibás a felirat. — Érdekes, ön ért a hottentottákhoz? Félrefordítottam a fejem. „Mily aranyló fényű az erdő, mily zengő a patak“. — Egészen ritka címke. Természete­sen nagy érték a gyűjtő számára. Rég­óta keresem. Csupán ez az egy hiány­zik a sorozatból. — Értem, ün tehát gyűjti. Nekem sohse jutott volna eszembe. Valami újabb mánia? — Ez se rosszabb a többinél. Miket nem gyűjtenek az emberekl... Olyan félbolondról is hallottam, aki megma­kacsolta magát, és madárfészkeket kezdett gyűjteni. Míg aztán alaposan megjárta a gólyafészekkel. A parasztok ugyanis nem szeretik, ha városi ember mászkál az istálló tetején. Olyan is akadt, aki női fülek gyűjtésével próbál­kozott. — Ez aztán végképp buta dolog — az idegen vállat vont. — Mert mit ér egymagában a fül? — Mondhatom, bután is végződött. Az illetőnek az idegenlégióba kellett menekülnie. A rendőrség a füleket visz- szajuttatta az eredeti tulajdonosokhoz, és szó szerint néhány perc leforgása alatt az egész gyűjteményt megette a fene. A sok fáradság mind , kárba ve­szett. Képzelheti, mennyit strapálta ma­gát a pacák. Egy fület lenyisszantani nem éppen gyerekjáték. Tudja, mennyi­re sértődékenyek a nők, és hogy visíta­nak. — Az is valami, egy fül... — No, no azért mégiscsak. nézze, beszéljünk komolyan. Az érmék, képes­lapok, exlibrisek, gyíkok, bélyegek és tyúkszemek gyűjtőinek élete nyűgöd tabb, mert sohasem válnak nevetséges­sé. Az egyik barátom, hadiflottánk tisztje, postabélyegeket gyűjtött. Ami­lyen pechje volt, rögtön a háború első napján bombatalálat érte a hajóját, s zátonyra futott. Körös-körül bombák po­tyognak, a víz csak úgy bugyborékol a Stanislav Zielinski: sok robbanástól, az én filatelistám meg a víz alá bukik, hogy felszínre hozza az elsüllyedt-kabinból a bélyegalbumát. Kimentette a bélyegeket, és éppen a part felé úszott, amikor valami ellensé­ges sült bolond föléje került, s géppus- katüzet zúdított az album közepébe. A golyó eltalálta a fekete „Mozambi­que“^, s a felbecsülhetetlen értékű bélyeg széléről letépett három cakkot. „Megsérült-a bélyegem! A fekete Mo­zambique“ — megrongálódott — kiál­tott fel a tengerész. Azután elájult. A történet a háború után folytatódott. — A tengerész kiütötte a repülő fo­gait? Ogy istenigazából kikészítette? — az idegen láthatóan felélénkült. — El­törte valamijét? — Dehogyis. A repülő a fekete Mo- zambique-ért cserébe egy zsiráfos és bőregeres bélyeget adott. Íme, ilyen nyíltszívű a bélyeggyűjtő. Az effajta külön szenvedélyek kétségtelen gazda­gítják az életet. Teljesebbé teszik. Nincs igazam? Az idő is gyorsabban telik, no meg az utazás után is van mihez vissza­térnie az embernek. Mindenki annyit ér, amennyit a gyűjteménye. Egy üveg, vagy akár kettő, három, sőt tíz — az ószeres piszlicsár haszna, de százezer darab már kollekció, pompás gyűjte­mény, melynek csodájára jáp az egész város. Azután közadakozásból múzeu­mot emelnek, s az adományozót érdem­renddel tüntetik ki. Üres üvegekből így lesz — világra szóló dicsőség. Valamit csak kell gyűjteni. Az egyik ember cím­kéket gyűjt, a másik üvegeket. Van, aki görcsöt gyűjt. — Vagy más valamit. — Vagy más valamit. Ideadná ne­kem ezt a dobozt? — Hogyne. Én nem gyűjtöm. — Igen, ezt keresem én már évek óta! Narancssárga alapon a „Bondel Swart törzs“ egyik asszonyának fekete sziluettje. A távolban „pontok“, hotten- totta kunyhó, egy kecske és két birka látható. — Hát ami azt illeti — mondta az idegen, a vállamon keresztülnézve —> ez a hájfenekűség meglehetősen ama­tőr dolog. Nem tudnék egy ilyen nősze­méllyel mihez kezdeni. Iszonyúan fest profilból. Ki látott már olyat, hogy az ember tisztességes felét ennyire elszab­ják? — Én face viszont napvilágra kerül­nének a kínosabb részletek. Ez külön­ben is ízlés dolga! ... Mit tudunk mi a dél-nyugat-afrikai népek ízléséről? Még a saját ízlésünk tekintetében se vagyunk biztosak. Az egyik ismerősöm mindig undorral elfordult, valahányszor csak szőrös női lábat látott. Azt mondta, az ilyen láb arra való, hogy nyáron legye­ket fogjanak vele. S azután hirtelen, az ördög tudja, mi üttítt belé. „A szőrös lá­bak — mondta — elszédítenek, termé­szetesen a szó pozitív értelmében.“ Hát ehhez mit szól? Járt már Afrikában? Az idegen oda se figyelt. Hunyorgott. Mintha magában motyogott volna. — Dél-Afrika ... Valamikor mennyire készültem oda. Lett volna egy kis üzle­ti ügyem azokkal a hottentottákkal... Úgy illett, hogy én is beleéljem ma­gam ebbe a hangulatba. így hát azt mondtam: — 0, az a szegény, szerencsétlen, ki­halóban levő kis nép. És nem is olyan rossz, mint gondolják, mert a nyilak mérgezését a busmanoktól tanulta, s nem is olyan buta... Mert figyelje csak ezeket a közmondásokat: „Ne gyújts pásztortűzről pipára“, „Ne egyél nyulat“, „Ha künn a pusztán idegen tárgyat találsz, vidd haza, hogy a tu­lajdonos a tanyán vehesse át...“ Hát még a dalaik!... Itt kibújik Ott kibújik Itt kibújik, itt. vagy, teszem azt: Férj nélkül az asszony Férj nélkül az asszony Férj nélkül az asszony Csupa tűz, csupa veszedelem. Senki se mondaná, hogy ez hotten- totta. És mégis ... Elhallgattam, mert az ismeretlen egy­szer csak szenvedélyesen kifakadt: — El akartam menni Windhukba. S nem jutottam tovább a puszta szándék­nál. Hirtelen minden összegabalyodott. Egy ostoba véletlen hosszabb időre megfosztott mozgási szabadságomtól. Le kellett mondanom az utazásról. Ké­sőbb írtam barátaimnak. A levelezés igen hosszúra nyúlt, de nem sült ki be­lőle semmi jó. Csalódtam az emberek­ben. Barátaim csúfot űztek belőlem. Mi­kor sarokba szorítottam őket, azt írták, hogy verjem ki a fejemből az egész dolgot, mert nem olyan Időket élünk, és semmit se lehet tenni. Fél életüket Windhukban töltötték, pénzük is volt, ismerték a terepet, az embereket... S mikor tettre kerülne a sor, valami ki­búvóval állnak elő: hogy nem olyan idő­ket élünk. Egészen belebetegedtem a tehetetlen dühbe. — Igazán megértem. Volt egy Isme­rősöm, aki majdnem megveszett egy os­toba kis papírdarab miatt. Szivargyűrű­ket gyűjtött. A fejébe vette, hogy meg­szerez valami régi címkét. Kiderült, hogy az egyetlen példány Chilében ta­lálható. A gyűjtő azonnal felkerekedett, és képzelje, micsoda pech! Az országot földrengés sújtotta. A címke nyomtala­nul elveszett. Ekkor a gyűjtő, hogy va­lahogy elkerülje a biztos őrületet, elő­vette a jobbik eszét, s bizonyos nyom­dában megrendelte a címke hű másola­tát. Én a magam részéről ki nem állha­tom az utánzatokat és hamisítványo­kat. A kevésbé szubtilis természetű, gátlás nélküli emberek utánzatokkal ta­pasztják be a gyűjteményükben tánton- gó réseket. Jobb a szivaros pasasnál, mintha elvágták volna, egykettőre el tűnt az őrület. A gyűjteményét külföl­dön értékesítette, ő maga pedig nőül vette a magára maradt nyomdásznét. A nyomdász — ezt hallgassa meg — töb­bek között az éppen érvényben levő bankjegyek másolásával is foglalkozott. Mikor ez kiderült, kényszermunkára ítélték. A neje legyintett erre, megtette a szükséges lépéseket, s a mi gyűj­tőnket boldogította. Mindez látszólag nem is tartozik a dologhoz, csak azért mondom, hogy tisztában legyen vele, mi minden esik meg a gyűjtők életében. — Érdekes. A véletlennek milyen kü­lönös játéka. Vár valakit? — kérdezte, látva, hogy tüntetően nézegettem az órámat. — Eltalálta. Igenis várok, de még mennyire! Csak holnap találkozunk. El­jöttem ide, mert ez a mi kedvenc séta­helyünk. Többnyire kihalt. Senki se ta­pos az ember sarkára, s tüszög a fülébe. — No? — ostobán és undorítóan el- vigyorodott. — De nem hottentotta. Még a hülye is láthatta: éppen ideje, hogy befejezze a társalgást. „Menj már az utadra. Ne zavard meg Rita körül keringő gondolataimat. Ideadtad a do­bozt, cserében szép kis történeteket hallhattál. Most pedig eredj. Állj odább, vagy gyere vissza. Mit tátod a szád?“ — hangosan ezt mondtam: — Maga biztos sohase gyűjtött sem­mit. A gyűjtő azért megy el hazulról, hogy minél előbb visszatérjen a gyűj­teményéhez. — Igenis gyűjtöttem. Csak azután a bizonyos Windhuk-ügy után omlottam össze. Holtpontra jutottam, és elment tőle a kedvem... — felhúzta a kesz­tyűjét. — Hűvösödik ... — Ősz van... — dörmögtem vissza. „Micsoda ostoba alak. Nem látja, hogy úgy süt a nap, akárcsak nyáron.“ — Igazán imponáló, hogy mi min­dent tud a hottentottákról. — Az ember csak olvas egyet s mást... — A véletlennek micsoda különös összetalálkozása — mondta sietve. — Remek ötletet adott; másolattal pótolni az elérhetetlen eredeti példányt. Igen, ezt én is meg tudom csinálni. Néhány ránc, egy kis festék... Kissé átpofo­zom az orrát, a fülét. Megváltoztatom a frizuráját, s olyan hottentotta lesz ma­gából, hogy csak no. — Mit képzel? ... — kiáltottam dü­hödtem — Megfeledkezik magáról! Ki­kérem magamnak! Egy lépést tett hátrafelé. — Semmi no!... Igaza van. Nagyon szép itt. Érdemes még egy kicsit el- gyonyörködni a látványban. A lejtőn arany-vörös hullám úszott a patak felé. A víz az erdő színeiben és az ég azúrkék színében játszott. Való­ban elragadó hely! Éles villanás .— a patak tükörként verte vissza. Talán még észrevettem va­lamit a szemem sarkából? Az arany és vörös elvakított. Már nem hallottam a patak csobogását. Az ismeretlen vissza­fojtott hangja még eléggé tisztán ha­tolt a fülembe: — Ráncokat festek rád, szétlapítom az orrod, megnyújtom a füled ... A leg­jobb minőségű festéket használom. Testem (a fejem kivételével) nyakig elmerülve feküdt a vízben. A lejtőn ki­aludtak a színek. Közben a nap is el­bújt valahová. — Díszhelyre teszlek a kollekcióm­ban. Mahagóni vitrinbe, kristályüveg alá helyezlek. Ezüst táblát készíttetek fekete betűkkel. Te leszel az én hotten- tottám! Azt írom rá: „Hobanduse, a Bondel Swart törzs főnöke.“ „Hát ide jutottam! Egy fuser, egy félművelt gyűjtő kezébe kerültem! Ho­banduse (szó szerinti fordításban Csil­logó Fenék] a hottentották nyelve sze­rint páviánt jelent. Honnan veszi, hogy törzsfőnök? Hülye, vérszomjas hülye! S mégse kellett volna bizonyos dolgo­kat a fülembe üvöltenie. Még az ilyen hülyének is vigyáznia kellene a szavai­ra. Ki tudja, mi az, amit még meghall az ember, mi az, amit már nem hall meg, a világ minden kincséért se?“ Mikor alábbhagyott a dühöm, gondo­lataimat Rita Top személyére próbál­tam összpontosítani. S bár az idő már nem játszott szerepet, tudtam, hogy számomra az előző értelemben már csak igen kevés maradt belőle. Gimes Romána fordítása (Könözsi István felvétele]

Next

/
Oldalképek
Tartalom