Új Szó, 1972. január (25. évfolyam, 1-25. szám)
1972-01-31 / 25. szám, hétfő
A várva várt találka Procházka SáfTdor Dániel már egy hete jóformán mási% se tudott gondolni, csak arra, hogy csütörtökön este fél hétkor találkára megy. Különös izgalom vett rajta erőt, ami persze nem csoda, hiszen akivel találkoznia kell, Csallóköz legcsinosabb lánya, sőt talán egész Nyugat- Szlovákiában nincs szebb teremtés, mint Mary, azaz Kovács Mariska. Legalább is Dániel szerint ő a legszebb. Főleg angolos vonásait találja vonzónak. Ilyenek, egész biztosan ilyenek az angol nők, állapította meg Dániel, amikor megakadt a szeme rajta. Bár angol nőt élve sohasem látott, hiszen még nem járt a szigetországban; de az semmi esetre sem lehet vitás, hogy Mary meghökkentően hasonlít a tavalyi s az újságokból jól ismert „Miss Angliára“. Ezért is szólítja Mariska helyett angolosan Marynak, ami a hölgynek szerfelett imponál. Teljesen érthető volt tehát Dániel izgalma a találka előtt. Kivált ha azt is figyelembe vesszük, hogy még egyáltalán nem tudta, mit mondjon Marikának, a feleségének, akft — ezt csupán a teljesség kedvéért említem meg — nem becéz Ma- rynek. Egyelőre fogalma sem volt, milyen okkal hagyhatná el a békés családi otthont ma estére. Ráadásul az is zavarta a gondolkodásában, hogy teljesen nyugodtnak kellett látszania, noha korántsem volt az. Állandóan figyelte feleségét, nem gyanít-e valamit. Mindig meg- rezdült, ha megszólalt a felesége. — Te, Dani, — mondta az asszony — nem feledkeztél meg valamiről? Dániel ismét megijedt: — Miről? — kérdezte csodálkozva. Az asszony egy pillanatra megállt, majd dolgát folytatva tömörea ennyit mondott: — Ma csütörtök van. Dániel megszédült, mintha egy puha, de nehéz tárgy esett volna a fejére. Néhány másodpercig levegőhöz sem jutott. — Mi van ma? — kérdezte bamba ábrázattal, de tettetés nélkül. — Csütörtök — válaszolta Marika és csend lett a szobában. Fülsiketítő csend, melyet Dániel hiitoa akart megtörni, semmi sem jutott az eszébe. Végül megint Marika szólalt meg. — Neked ma menned kell valahova. Dániel csak azért nem rogyott össze e szavak hallatára, mert közben szerencséjére leült. Ügy érezte, minden csepp vére az arcába szökött. Mégis most értette meg, a felesége megsejtett valamit. Sőt, arra is rádöbbent, honnan: a naplójába beírta a mai napra a találkát. Sohasem tett ilyen ostobaságot, de most igen. Hogy miért, talán maga sem tudja. „Mert hülye vagyokl“ — szerette volna kiáltani, de nem tehette. Mindent megértett, mindent. Azt is, hogy semmi értelme se lenne, ha egyszerűen le akarná tagadni a tervezett randevút. Nem, letagadni nem lehet — villant át az agyán a gondolat, de a teljes igazságot se tudhatja meg Marika! — Hülyeség — dadogta. — Miért lenne hülyeség? — mondtli a felesége. — Csak nem képzeled, hogy nem mész el?! Dánielt a váratlan fordulat újfent az előbbi lelkiállapotba hozta. Még jó, hogy most nem kellett semmit mondania, mert ismét az asszony szólalt meg. Igaz, amit mondott, az Dániel számára az eddigieknél is meglepőbb volt: — Méghozzá lassan hozzákezdhetsz a készülődésnek, hogy el ne késs. Dániel a semmibe bámult. □ BORISZ POLEVOJ — a lap főszerkesztője — a Junoszt két- századik számának összeállításán dolgozik. A kétszázadik számban természetesen új versekkel szerepelnek a szerkesztőség egykori felfedezettjei, Jevtusenko, Voznyeszenszkij és Rozsgyesztvenszkij is. □ A BROADWAY-N bemutatás előtt áll Arthur Miller új „katasztrofális komédiája“, amelynek címe A világ teremtése és egyéb ügyek. Csak hosszú idő után nézett fel s találkozott tekintete a feleségével. Ekkor az asszony ismét megszólalt: — Melyik ruhádat veszed fel? Bár még mindig levegőért kapkodva, most már Dániel is szóhoz jutott: — A... anyukám, később mindent megmagyarázok. Me ... meg fogsz érteni. Az asszony hangja teljesen nyugodt volt: — Már értelek: az utadba akadt egy nő s találkád van vele. Hát mi ebben az érthetetlen? Kivált ha csinos a kicsike — tette hozzá cinkosan nevetve. Dániel most már igazán semmit sem értett. — De drágám, én ... — Nincs idő a fecsegésre, mert elkésel! — utasította visz- sza a lelkizést a felesége. Utána kitárta a szekrényajtót, hogy ruhát válasszon férjének. — A legjobb lesz, ha a barna öltönyödet veszed fel — mondata. — Ebben biztos sikered lesz. Előbb azonban kivasalom a nadrágodat, hogy még jobban imponálj neki — szólt szinte biztatóan s már kezében is volt a vasaló. — De drágám, én sehová sem megyek! — igyekezett visszanyerni a hangját Dániel. — Erről szó sem lehet! — kapcsolta be a vasalót az asz- szony. — Mit képzelne a szegényke, ha hiába várna rád. Még azt hihetné, hogy valami baj ért. — Higgyen amit akar! — mondta Dániel. — Én veled akarok lenni! — Velem?! — nevette el magát az asszony. — Hiszen velem bármikor lehetsz. Dániel úgy érezte, valami új trükkhöz kell folyamodnia. Tüstént támadt is egy jó ötlete: — Megmondom őszintén: — nem kellek neki. Ezt telefonon már többször leszögezte. Most személyesen is meg akarta mondani. Ezért beszéltük meg a mai találkát. Az asszony bátorítóan tekintett férjére. Dániel azonban nyomban megtudta, hogy a bátorítás másra vonatkozik, mint ő gondolta: — Ügy kell viselkedned, hogy tetsszél neki. Ma este például viszel neki egy csokor virágot. Máris szaladok a sarki virágboltba, mert negyedóra múlva becsuk. Addig te öltözz fel, de siess! Mire Dániel megszólalhatott volna, neje már ott sem volt. Rövidesen azonban visszatért s a kezében néhány szál szegfű fehérlett. — Két perccel később már hiába mentem volna! — mondta örömmel. Amikor azonban meglátta, hogy férje még nem öltözött fel, kissé bosszankodva adta kezébe a kivasalt nadrágot: — Gyorsan öltözz fel, mert mindjárt menned kell! Én addig készítek vacsorát. Éhesen nem engedhetlek el. Tudod, te „éhesen még beszélni sem tudsz“, idézte férje gyakori mondását. — De én nem akarok tőled elmenni — erőlködött Dániel s megfogta felesége kezét. — Ugye, hogy nem dobsz ki? — suttogta gyengéden. — Már miért dobnálak ki? — nevetett az asszony. — Én leszek a legjobb fér] a világon! — hebegte Dániel. — Hiszen eddig is te voltál — mondta Marika higgadtan, s megsimította Dániel forró homlokát. — Olyan jó veled lenni! — csillant meg Dániel előtt újból a remény. — Bárcsak mindig melletted lehetnék! — Mindig mellettem lehetsz — simította meg ismét Marika férje homlokát, majd hozzátette —, de ma este nem. Mert találkára kell menned. Amikor látta, hogy férje elszomorodik az utóbbi szavak hallatára, biztatva így folytatta: — De hát egy este nem a világ! Dániel sírni szeretett volna: — Ezután mindig őszinte leszek hozzád! — szólt könyörögve. — Soha többé nem hazudok! És minden kívánságodat teljesítem. — Jól van drágám — lehelt Marika egy csókot férje homlokára. — Most tehát elmész a találkára s neki is igazat fogsz mondani — sürgette. Dániel részegnek érezte magát. Azt sem tudta, hogyan került ki a lakásból s hogyan jutott el a randevú színhelyére, az egyik belvárosi presszóba. Az eseményekre se emlékezett valami tisztán, amikor nemsokára hazaérkezett. Csupán egyben volt biztos: „Miss Anglia“ nagyon durván viselkedett vele szemben, amikor ő — fogadalmához híven — teljes őszinteségre törekedve megmondta neki, hogy a felesége tud a találkáról s nincs ellene semmi kifogása. Ellenkezőleg: még küldte is. Sőt, a virágot is ő vette. „Mindent elviselek, csak azt nem, ha hülyének néznek!“ — üvöltötte Mary részegen az egész presszó megbotránkozására. Procházka Sándor Dániel Ma- rytól egyenesen Marikához rohant. Úgy sietett, mint aki élete legdöntőbb találkájára megy. Mint akit szerelem, féltékenység, bizonytalanság és bűn egyszerre hajt. Ma este bizony jócskán kijutott neki a meglepetésekből. Pedig amikor a lakásba berontott, még egy váratlan fordulat várta: Mary helyett ezúttal Marikán fedezhetett fel bizonyos angolos vonást. Akkor, amikor az angol hidegvérrel csak ennyit mondott: „Igazán sajnálom, hogy így sikerült ez a várva várt este“. FÜLÖP IMRE GÁL SÁNDOR: Mié ff ff ei Könnyű, volt az ég, megemelkedett a város felett. Az utcán fekete ruhás nénik cipelték szatyraikat. Kész dolog, gondolta, ahogy elnézte őket. Kész dolog, főnnek, vesznek néhány karfiolt, néhány tojást, és hazacipelik. Nem törődnek semmi mással. Kielégíti őket a bevásárlás, a főzés, a mosogatás. Egy életforma, a maga nem létező igényeivel ... A zöldséges bolt előtt állt, a napszínű narancsok, komolytalan sárgarépahalmok, a komor feketeretkek társaságában, amelyek koszos fadobozokban várták a megváltást. Most már minden azon múlik, hogy jön-e? Ha jön, nem szabadulhat. Nem narancs ugyan, nem is feketeretek. De azért jó lenne beleharapni. A gondolat komolytalanságán elmosolyodott. Megvenném, és egyszerűen hazavinném. Nem tiltakozhatna. Csak hát neki jogában áll tiltakozni. Na... igaz... Ez a tiltakozás nagyon szép lehetőség. Topogott egy kicsit, és meghúzta a kabátja ujját. „Mondani szeretnék magának valamit...“ Nem, ez nem jó. De akkor hogyan kezdjem? ... „Kisasszony, ráér egy percre? ..." Na, fiam, ez biztos siker! Te hólyag ... Ha a közhelyeket variálod, még nagyobb közhelyeket kapsz. Még csak ez hiányzott. Mehetek haza. Se kéményseprő, se tört ablak, se szürke ló ... Felfújhatod a dél- előttödet. Tegnap kellett volna odamenni hozzá, mikor megállt Könözsi István felvétele a kirakat előtt, és rád nézett. De tegnap még remegett a gyomrod a félelemtől s a bizonytalanságtól. Most nem remeg? Nem! De most meg a lány nem jön. Pedig már jönnie kellene. Hát csak várakozz, fiam, türelemmel, a türelem nemes erény, s állítólag rózsát is szokott teremni. Kicsit tovább sétált a járdán. Aztán megfordult, s visszafelé is lépett egypárat. Most kissé távolabbról szemlélte a ládákban heverő zöldséget. Ahogy nézte a kusza rendetlenséget, egy percre megfeledkezett arról, amiért ideállt a zöldséges bolt elé, s nem vette észre, hogy akit várt, a lány, befordult a sarkon. Mikor felpillantott, már ott állt előtte, és mosolyogva nézett rá; egy kicsit kacéran, egy kicsit csúfolódva, gúnyos komiszsággal. Ez úgy keresztülnéz rajtam, mint a kirakatüvegen, villant át rajta a gondolat. — Szóljon már valamit, az istenért, kérdezze meg, hová sietek, hány óra van, ráérek-e egy percre. Vagy nem ezt akarta? — kérdezte a lány. — De... — Akkor miért nem szól? — Bedöglöttem. A lány meqlóbálta a táskáját, és nevetett. — Akkor most mi lesz? — Mit tudom én! Öt napja minden délelőtt meg akartam szólítani, de mindig bedöglöttem. — Tudom. — Honnan tudja? — Buta egy kérdés, nem gondolja? — Azt hiszem, igaza van. Ráér? — Öt napja minden délelőtt vártam, hogy megszólítson ... Ráérek. — Akkor gyere. — Nem korai ez még? — Micsoda? — A tegezés! — Jó, akkor: jöjjön. így megfelel? — Tökéletesen. S hová megyünk? — Hozzám. — Ez rosszul hangzik. Valami erkölcstelenséget érzek mögötte. — Miért? — Ki volt a kezdeményező? — Aha... Értem. így még jobb. — Ennek örülök. Szeretem a gyors felfogású férfiakat. — Ebben volt egy kis beképzeltség. — Nem volt. Csak a helyzeti előnyömet használtam ki. Aki fölényben van, ennyit megew gedhet magának, nem igaz? — Tökéletesen. Szereti a sár* garépát? Vagy a feketeretket? — Miért? — Amióta magát lestem, megítélt a fejem feketeretekkel meg sárgarépával. Nézze —» emelt ki a ládából egy gyerekfej nagyságú retket —, hát nem gusztusos? — De az. — Csakhogy én nem szeretem. Azt szerettem volna, hogy maga narancs legyen. Bemegyek az üzletbe, szólok a néninek, és ad magából egy kilót. — Ez érdekes. — Már nem. Csak volt. Azt hiszem, mégis jobb volna, ha velem jönne ... — Hisz már megyek. Nem vette észre? — Mit kellett volna észre- vennem? — Hogy negyedóra alatt három lépéssel közelebb jutottunk ... — Nem fejezte be. — Mihez jutottunk közelebb? — Mit tudom én! Talán a retekhez, talán a narancshoz ... A cél nem fontos, a mozgás a fontos. — Puff neki! Tudtam, hogy bedöglök. Totális szellemi fölény ... nekem meg csupa frázissal. van tele a fejem. Ilyen hülye napot! — Ne keseredjen el — mondta a lány —, nekem is vannak ilyen napjaim. A mai nem — tette még hozzá —, ma minden mozgásban van ... Csak én vagyok olyan mozdulatlan, mint ezek a házak, gondolta a fiatalember. — Hát akkor most mi lesz? — kérdezte a lánytól. — Én bedöglöttem, maga körül meg minden mozog. Érzi az ellentmondást? Nem érzi? Persze az én helyzetem a magáéhoz viszonyítva teljesen látszólagos; része vagyok a maga körüli mozgásnak. Így van? A lány hallgatott. Nem értette egészen az előbbi mondatokat. Csak azt tudta, hogy az a mozgás, amit érzett, s ami feszültséget teremtett benne, lelassul, mint a folyók áradó sodra téli dermedésben. Álltak egymás mellett a járda szélén, és eqyilcük se mert szólni. Nem vették észre, hogy az erőkülönbségek kiegyenlítődtek, s az esélyek egyenlővé váltak. Ha akármelyikük kezd, most győz. Egy szó, egy törpe kérdés elég lett volna, hogy bármelyik irányban elinduljanak. De csak az egyre növekvő dermedtséget érzékelték, amelyben az előbbi percek és gondolatok ellökik egymást, és szinte hallották az összekoccanást, mint amikor két kemény tárgy találkozik az ismeretlen tér valamelyik pontján. 1972. L 31. Versek SZITÄSI FERENC: TÁJ ELSŐ SZEMÉLYBEN Égen lóg az erdő, a gyökerek mellemig érnek,- benövi szívem az ének A villám fészkére ül. Elázott táj vagyok, kék húsomba repülnek a fejszék. Leveleimen folyók futnak, lesepri őket a szél, s csak üres koporsó úszik tovább medrük helyén. HOZZÁD Csúcsomon a bánat. Kék virágú szemem felissza a lázadásod. Emlékké hervad, mi él.- csak sir a szirom, nem beszél. Ajtóim várnak, hogy mozdulataid benyissanak a holnapokba ...
