Új Szó, 1972. január (25. évfolyam, 1-25. szám)
1972-01-30 / 4. szám, Vasárnapi Új Szó
V. Volkov perui útijegyzete Az indiánok történelmi dicsőségének néma tanúja: Atahualpa erődje K is hidroplánunk egymás után megelőzve a valahová sebesen sikló kenukat, elérte a folyam közepét, aztán a pilóta hirtelen maga felé húzta a magassági kormányt. A motor egyre magasabb fordulatszámaitól megremegett a gép teste, aztán már csak azt láttuk, hogy a mélységben messzetűnnek a „rozsdaette“ zöld partok. A város fölötti hagyományos tiszteletkor leírása után gépünk irányt vett a perui Andok, a nagy folyó forrásvidéke felé. Egy egész napot töltöttem Iquitosban, Loreto tartomány központjában, de egyszer sem hallottam kiejteni az Amazonas szót. Valahányszor a nagy folyamra terelődött a szó, asztaltársáim, csak feléje integetve ennyit mondtak: „rio“, azaz a folyó. Nem véletlenül. Iquitos és a perui „selva“, erdős vidék lakóinak zöme máig sem tudja biztosan, hol is kezdődik valójában az Amazonas. Útitársaim sem tudták. Számukra ez. óriási zöld masszívum, melyet nagyobb és kisebb mellékfolyók kék erei szelnek át, és csak egy neve van: grand rio“, azaz a nagy folyó. Hidroplánunk alatt az erek, csermelyek, patakok, kis folyók, tavak összefüggő, kékeszöld tengerré olvadtak össze. Tekintetemmel lázasan keresek legalább egy talpalatnyi földet, amelyet nem borítana a dzsungel zöldje vagy víztükör. Vagy 15 percig körözünk az Ucayali és a Maranon torkolata fölött, aztán visszafordulunk az ecuadori és kolumbiai határ irányába. A tájkép az irányváltozás ellenére sem változik. Mindenütt a^ amazóniá- nak nevezett, óriási, kifürkészetlen tenger terül el. Hány tudományos expedíció járt Itt, hány könyv jelent meg erről a vidékről!? Mégsem meri állítani egyetlen utazó vagy földrajztudós sem, hogy alaposan tanulmányozta ezt a „zöld pokolnak“ nevezett hatalmas vidéket. egymás mellett ringtak a kis, közepes és nagyméretű, bambusztetős csónakok. Belen negyed számos családjának ez az egyetlen hajléka. Asszonyok térdig gázolva a vízbe, fehérneműt mosnak, közben arra is kell gondolniuk, hogy a folyó fölött kifeszített függőágyban szunnyadó csecsemőjüket időnként megringassák. A nagyobb gyerekek szüleiknek segédkeznek: halat szortíroznak és szárítanak, foltozzák a hálókat. A csatornautcákon keskeny kenuk, motorcsónakok töltik be a taxik szerepét. Iquitosnak egyébként, mint a folyó mentén szétszórtan elterülő többi városnak, a kaucsukfa adott életet. Ez terjesztette az Amazonas partján az ipari lázat. Mindenütt kaucsukfaültetvények létesültek, ahol sikerült akár egy talpalatnyi földet is kiharcolni a dzsungeltól. vontatott melódiát csaltak ki belőle. Egy perc múlva megismételték. Aztán mint valamilyen indián Morse- ábécét követve, kaucsukvégű pálcákkal ritmikus hangokat kopogtak le a csöveken. Adriéi elmondotta, hogy a manjuare hangja húsz kilométerre is elhallat- szik, esetleg a szomszéd falvak lakói tovább közvetíthetik az üzenetet. A törzs tagjai közben gyékényeket hoztak elő a kunyhókból, és letelepedtek a tisztáson. A füstölgő fazekak sokasága és a kukoricacsutkák láttán kitaláltuk, hogy Itt ebéd készül a mi tiszteletünkre. Közben észre sem vettük, hogy megsokasodtunk, mert időközben megjöttek a hazarendelt harcosok. Négyen felsorakoztak a szemben levő kunyhó mellett, s várták, míg a fára erősítenek négy majomkenyérfa- levelet. Szájukhoz emelik a fúvócsövet, s a négy levelet telitalálat éri. További két pár foglalja el az előbbiek helyét. Űk már rosszabbul lőnek, csak egy talált célba. További négy pár versenyző szereplése után megrendezik az elődöntőt és a döntőt, amelyen már részt vesz a közben megpihent törzsfőnök. Ő adja át a jutalmat, egy „pukunát“ a győztesnek. A lóverseny után a törzsfőnök elmondja, milyen nagy jelentőséget tulajdonítanak a fiatalok nevelésének. Öt-hatéves koruktól kezdve a fiúk részt vesznek az ünnepségeken, eltanulják az idősebbektől a harci táncokat, megtanulnak nyílhegyeket készíteni, csiszolnia „pukunák“ felületét, hazahozni a dzsungelben elejtett vadat. Különösen érdekes dolgokat mesélt a törzsfőnök a 10—12 évesek próbájáról, az ún. natem unitej-ről. Évente kétszer a felnőttek jelenlétében a kiszemelt fiúknak narkotikumot tartalmazó italt adnak, amelyet a varázsló készít nekik. Közben a felnőttek harci táncokat lejtenek. A fiúk a tisztáson azonmód elalszanak. Másnap reggel a törzsfőnök ki-’ kérdezi őket, mit álmodtak. Ennek alapján dönt további sorsukról. Egyeseket a vadászokhoz, másokat a földművelőkhöz oszt be, mások megint a törzs védői közé kerülnek. Jaj annak, aki nem emlékezik álmára. Ezeket heréknek tartják, s egész életükön át viselhetik magukon a semmirekellő bélyegét. ÉPÍTŐ hadsereg A múlt átkos öröksége: limai „favellák“, szegény- lakások Végül eljött a búcsúzás ideje. A nekibátorodott gyerekek piszkos kezecskéiket nyújtogatták felénk. Hector, Carlos, Adriéi bőkezűen szórja a cukorkát. — Évszázadokon át így éltek itt ezek az emberek. — szólalt meg Hector, amikor végleg elbúcsúztunk a tájtól. — A bérenckormányok nem kívántak foglalkozni a „selva“ lakóinak életkörülményeivel. Sok törzs kihalt, eltűnt Amazónia térképéről, mások éppen csak tengenek. A profithajhászó amerikai idegenforgalmi irodák, nyomorukat mint egzotikumot kihasználva, több fiókot létesítettek itt. Gazdag yankae- ket szállítanak ide, hogy mutogassák nekik sebhelyeinket. Ennek azonban nemsokára vége lesz. Velasco Alvarado tábornok kormánya most erélyes lépéseket tesz, hogy megkönnyítse az Amazon-vidék lakóinak életét. A perui hadsereg építész alakulatai egyre mélyebbre hatolnak a dzsungelbe, utakat, iskolákat, kórházakat építenek. Hiszem, hogy pár év múlva a fel- ismerhetetlenségig megváltoznak a helységek ... A „selvT birodalma « Hol ered a nagy folyó? • Iquitos külvárosai. , . A . í*r- . v, . ban • Egy ország mostohagyermekei • Amazomaban is virrad „Amazónia — ez egy 700 millió hektáron összeszoruló erdőbirodalom, 5500 kilométer hosszú és 1100 mellékfolyó vizét felvevő, legnagyobb óriásfolyam, amely az Atlanti-óceánba ömölve torkolatánál 400 km-re szélesedik, és a partvidéktől 150 kilométerig ható meleg áramot visz a tengerbe. Áradás idején vízállása a 20 métert is meghaladja, árterülete pedig Franciaország területével azonos. A világon minden ötödik liter ivóvizet az Amazonas adja. Nemhiába nevezne el Vicente Pinson, Kolumbusz egyik hajójának kapitánja Amazóniát „mar dulce“-nek, azaz „édes tengernek“, — írta Pierre Rongiere francia újságíró. — Ez azonban csak felületes szemlélet, — jegyezte meg Hector de Sousa barátom, amikor leszállás után a szállodába igyekeztünk. — Szeretném, ha a tájképen kívül azt is megismernéd, hogyan élnek itt az emberek ezrei. A szálloda bejáratánál néhány angol szóra betanított tarka papagájok, az elénk ugráló apró majmok, vadállatok kitömött példányai, kitömött madarak a vendéglő falain — mindez olcsó dzsungelromantika-utánzat, unatkozó idős amerikai hölgyeknek, akik két-három kilométernél nagyobb utat sohasem tettek meg a folyón. Számukra mindenki, aki itt él, vadember ... Hectorral véletlenül ismerkedtem meg a repülőgépen, amikor Limából Iquitosba repültem. Mikor megtudtam, hogy a városban nincsenek ismerőseim, felajánlotta segítségét. Este hosszasan elüldögéltünk az Amazonos partján, egy bambuszpadon, s hallgattuk a folyam és a dzsungel hangját. A titokzatos éjjeli madarak rikcltozása, a hullámok csapkodása, az emberek csendes beszélgetése hajnalig sem csitul el. Hector olajkutató mérnök, s úgy került ide, hogy kinevezték az újonnan létesült Petroperu állami olajipari társaság amazoniai fiókvállalatának vezérigazgatójává. Itt nőtt fel, ezen a vidéken, ismer minden mellékfolyót. Az alacsony termetű, zömök, örökké mosolygó Hector elmesélte, hogyan került ide száz évvel ezelőtt Portugália első konzulaként a dédapja, s aztán Itt ragadt ezen a vidéken. — Megértein az öreget, hogy megragadta őt a vidék szépsége. Népes családunk most szétszórtan él az Amazonas partja mentén, egészen Manausig. Orvosok, üzletemberek, mérnökök kerültek ki közülük, s a vad „selvát“ egyikük sem cserélné el a fővárosi kényelemért... Itt mások az emberek, más fogalmaik vannak a becsületről és a bátorságról. Az önzés és gyávaság itt nem talál táptalajra. Másnap, kora reggel, amikor még sűrű köd terjengett a föld fölött, egy kis motorcsónakon bejártuk Iquitos külvárosait. A különféle nagyságú öblökkel •zegélyezett balpart végtelen kikötőnek tűnt. Szorosan AMAZÓNIA A ZÖLD POKOL A kaucsukláz azonban nem tartott sokáig. Az első világháború előtt Malaysiában és Indonéziában feltárt, sokkal olcsóbb kaucsukpiacok háttérbe szorították az amazonasí ültetvényeket. Ma már a kaucsuk szó kiveszett az itteni népek szótárából. Mintha nem is lettek volna kaucsukdltetvények az őserdőben, mintha nem áldozták volna életüket az újkori Kolumbuszok a „zöld pokol“ rengetegeiben. Iquitos festői partmenti tanyáit elhagyva, a kőolajfeldolgozó művek kikötőjének fahídjainál kötöttünk ki. Itt már vártak ránk. A gyorscsónak fenekére dobáljuk a gumicsizmát, a nádvágó kést, az ivóvíztartályt, aztán a folyam közepére iramodunk. Mint a nyíl siklik motorcsónakunk a víz tükrén a brazil határ felé, ahol indiánok élnek. Az Amazonas medencéjéhez simuló perui őserdők óriási területén mintegy ötven indián faj él, amelynek tagjai egymáséra nem hasonlító nyelveken beszélnek. Ml azon a tájon járunk, ahol a három legismertebb törzs, a kokamasz, orehonesz és a jaguasz él. Hector nem volt hajlandó elvinni, a „kulturálttá tett“ Indiánok földjére. Ö az igazi „selvát“ és lakóit kívánta megmutatni. Négyórai út után, miközben tövestül kicsavart, úszó óriásfák mellett siklottunk el, a jaguasz Indiánok telepétől három kilométerre kötöttünk ki. A buja zöld növényzet, melyet a llánfonatok szinte áthatolhatatlan fallá tettek, egészen a partig terjed. Ehhez még a vendégmarasztalő vörös agyag tette kellemessé az utat. Hőség, pára, mérgeskígyók, alattomos fenevadak — hány ilyen veszélyt rejteget magában a selva! Csak a síkságra érve lélegeztünk fel megköny- nyebbülten. A TERMÉSZET HAMISÍTATLAN GYERMEKEI Egyenesen előttünk, összefont fák alkotta sátor alatt négy kunyhó tűnt elő. A tisztáson egy kitömött pumával mezítelen gyerekek játszadoztak. Vezetőnk, Adriéi Riati jó ismerőse volt a törzsfőnöknek, hármat füttyentett. Kíváncsi asszonyfej bújt elő az egyik szélső kunyhóból, aztán el is tűnt. Két-három percet várunk, aztán Adriéi újra füttyentett. Egy perc múlva az egész törzs ott termett a tisztáson, és érdeklődéssel nézegette a jövevényeket. Adriéi pár szót váltott a törzsfőnökkel, aztán bemutatott minket, majd következett a törzsfőnök családja bemutatásának szertartása. Amikor elosztogatjuk a karamellcukorkákat, az egyszerű műanyag- és papírjátékokat, a törzsfőnök parancsoló mozdulattal kunyhójába invitál minket. \ Döngölt padló, több függőágy, gyékény, agyagfazekak, korsók — ez az egész berendezés. A törzsfőnök sokáig hallgatja Adriéi beszédét, közben nyelvcsettintéssel és fejbólintással reagál rá. A „protokolláris“ beszélgetés után újra kimegyünk a tisztásra. Adriéi azt mondja, hogy a törzsfőnöknek tetszett a beszéd, s elhatározta, hogy tiszteletünkre megrendezi a legjobb lövészek versenyét a „pukuná- ból”. Mivel a harcosok színe-java a szomszéd faluban volt, a törzsfőnök azonnal hazarendelte őket. Küldönc helyett csodálatos távközlési eszközt használtak. Ez volt a „manjuare“. Két atlétatermetű legény hatalmas, bambuszfa törzséből kivájt csöveket hozott ki a vállán az egyik kunyhóból, felrakták egy erre a célra szolgáló alkalmatosságra, aztán mintegy parancsszóra négy ízben kakukkolásra emlékeztető
