Új Szó, 1972. január (25. évfolyam, 1-25. szám)

1972-01-30 / 4. szám, Vasárnapi Új Szó

A XX. nyári Olimpiai Játékokat 1972 nyarán Münchenben tartják. Ezzel kapcsolatban töb­ben arra kértek választ: mivel magyarázható, hogy az olimpiai városban továbbra is működik az amerikai felderítő szolgálat által létrehozott, Szabadság adó rádióállomás, amely rágalma­zó propagandát folytat a Szovjetunió és más szocialista államok ellen? Az adó működését az NSZK társadalmi körei is helytelenítik. Genrih Gurkov szovjet újságíró Münchenben járt, és felkereste a Szabadság adót. Cikkét ott szerze tt élményei alapján írta. M ünchen Bogenhausen nevű kerülete a központ­tól mintegy negyedórányi autóútra van. A taxi, amellyel mentem, megkerült egy sor építkezést, és egy ötemeletes ház előtt állt meg. A kis, füves tér­ségen kis, angol feliratú útmutató táblácska, nyíllal: Radio Liberty. Szabadság adó. A táblát alig lehet ész­revenni. A reklám minimális. Becsengettem. Halk búgás jelezte, hogy" kinyitották az ajtót. Tágas hallba léptem be. Az eligazító üvegab­laka mögött egérszürke egyenruhás fiatalember, kar­ján RL jelzés. „Mit óhajt, uram?“ Elmondtam, hogy szovjet újságíró vagyok, és a rádió egyik vezetőjével szeretnék találkozni. Az őr elkérte igazolványomat, figyelmesen nézegette, majd telefonált valahova. Pár pillanat múlva középmagas férfi lépett ki a lift­ből: ősz haja modern vonalúra vágva, divatos félbar­kót visél, rozsdaszínű öltönyéhez rózsaszínű inget hord. — Mivel állhatok rendelkezésére? — Beszélgetni szeretnék — válaszoltam. Robert B. Redlich, a Radio Liberty információs tanácsadója — így mutatkozott be — irodájába invitált. Asztalán ira­tok, dossziék — egész halom. A falon három tér­kép — a Szovjetunió különböző körzeteinek részletes térképe, tele számomra érthetetlen jelzésekkel. — Redlich úr, mi ön szerint a rádiójuk feladata? — Tájékoztatni szeretnénk a szovjet hallgatókat a Nyugat életéről, és olyan hírekről, amelyekhez szov­jet forrásokból nem juthatnak hozzá. — Azt is az „információ szabadságához“ tartozó­nak érzi, hogy a Szabadság adó műsorai nyílt vagy burkolt formában kormányellenes fellépésre, szabo­tázsra és terrorra buzdítják a hallgatót? — Mikrofonunk előtt mindenki kifejtheti egyéni véleményét, ha az nem mond ellen a Radio Liberty alapelveinek. — A Szabadság adót „A bolsevizmus alól való felszabadításra alakult amerikai bizottság“ hozta lét­re. A bizottság neve azóta megváltozott. Változott a cél is a névvel együtt? Robert Redlich egy pillanatra elgondolkodott, nyil­ván a válaszon tűnődött. Végre megszólalt: — Nem. A cél az eredeti maradt. — Nem gondolja, hogy túl nehéz feladatot vállal­nak magukra? Innen, Münchenből, egy szovjetellenes beállítottságú emigráns csoportra támaszkodva adni tanácsokat, miként éljen egy nép, amely egyébként is rég kialakította már állásponjtát a szocialista rend­szerrel és a kommunista ideológiával kapcsolatban? — Lehet. Nem könnyű ezt megítélnem. De hát a Szovjetunióban is vannak kritikus hangok? — Ha a bíráló hangok érdeklik, fellapozhatja bár­melyik szovjet újságot. Bár azt hiszem, Redlich úr, ön másféle „kritikára“ gondol... Ám bizonyára tud­ja, hogy az Egyesült Államok törvényei, csakúgy mint a Német Szövetségi Köztársaságé, tiltanak minden olyan tevékenységet, kísérletet, amely más országok társadalmi rendszerének erőszakos megváltoztatására irányul? — Mi senkit sem szólítunk fel a rendszer megdön­tésére. Csupán olyan alternatívákat ajánlunk, ame­lyek az önök rendszerén kívül esnek. „A rendszeren kívül eső alternatívák ..Milyen finom megfogalmazást találtak az adó szovjetellenes propagandájára. A hamburgi Hans Bredow Intézet kiadványában, a Nemzetközi Rádió és Televízió Évkönyvben ezt ol­vashatjuk a Szabadság adóról: „A Radio Libertyt a neves amerikai polgárokból álló New York-i Radio Li­berty Bizottság tartja fenn. Adásait, amelyek az ál­talános nemzetközi információcserére törekedve az ország múltjával és jelenével foglalkoznak, emigrán­sok állítják össze“. Ez a Szabadság rádió hivatalos névjegye. Milyen a valóságban ez az intézmény? Ennek a hazugsággyártó rádiónak a szignálja 1953. március 1-én, közép-európai idő szerint 8 óra­kor hangzott fel először. {Az új adót akkor Felszaba­dításnak nevezték.) Megalakulását Münchentől távol, a Potomac partján, jóval korábban egy sor titkos ta­nácskozás előzte meg. Rendkívül megbízható embe­rek, az Egyesült Államok Központi Hírszerző Hivata­lának és külügyminisztériumának vezetői, „szovjetoló- gusok'*, a feilazítási propaganda szakértői, emigráns szervezetek és csoportok vezetői azt vitatták, (hogyan lehet összefogni az erőket a Szovjetunió ellen irányu­ló propaganda hatékonyságának fokozására. Az amerikai külpolitikai propagandát 1953-ig több kormányszerv irányította. Ezek munkája azonban nem hozott olyan eredményeket, mint amire az amerikai vezető körök számítottak. A hírhedt John Foster Dul­les ezt írta Háború vagy béke? című könyvében: „Sokmilliárd dollárt költöttünk bombákra, repülőgé­pekre, ágyúkra egy lehetséges háborúra készülve, de rendkívül kevešet fordítottunk az eszmék háborújára. Ebben a háborúban most megrekedtünk, vereséget szenvedtünk, s ezt semmiféle fegyveres erővel nem lehet pótolni“. 1953-ban Dulles kezdeményezésére átszervezték az Egyesült Államok propagandagépezetét. Létrehozták az USIA nevű amerikai tájékoztatási hivatalt, amely átvette a külföldre szóló propagandatevékenység irá­nyítását. Csillagászati összegeket bocsátottak a ren­delkezésére. Ez a hivatal ma több mint 100 ország­ban 240 információs központot tart fenn, több mint 40 rádiót működtet az ÖSA területén, és körülbelül 60 reléállomása van külföldön. 80 országban körülbe­lül 200 könyvtárat tart fenn, 29 nyelven több mint 140 újságot és képeslapot ad ki, 50 nyelven készít propagandafilmeket, amelyeket évente 700—800 mil­lió ember néz meg, 90 ország 2000 TV-állomása részé­re televíziós filmeket készít. Az Egyesült Államok vezetői azonban a hivatalos propaganda csatornáin kívül a háború utáni évek­ben nagy igyekezettel keresték annak lehetőségét, hogyan folytathatnának nem hivatalos propagandát (az amerikai pszichológiai hadviselés szakértőinek szóhasználata szerint „szürke“ és „fekete“ propagan­dát), vagyis ideológiai diverziőt. Ezek a csatornák formailag függetlenek az amerikai kormányszervek­től, látszatra „magánszemélyek és magánszervezetek“ kezében vannak. Az ideológiai bomlasztás egyik szakértője Lienebar- ger így határozta meg az ideológiai fellazítás felada­tait: „A szenvedélyeket felháborodássá, a súrlódáso­kat bizalmatlansággá, az előítéleteket tomboló dühhé kell változtatni“. Az amerikai kormányszervek irányí­tásával, az amerikai adófizetők számlájára München­ben létrehozott, úgynevezett „magánadók“, a Szabad­ság adó és a Szabad Európa Rádió éppen ezt a célt tűzte maga elé. A tények azt mutatják, hogy az Egye­sült Államok felderítő szolgálata aktívan közreműkö­dött megszervezésükben, s a Szabadság adó vezeté­sének és a müncheni központnak a kulcspozícióiban az ő emberei vannak. Miért nem játszanak nyílt kártyákkal? Miért kell a „kormány ellenőrzése alá nem tartózó magánvállalko­zás“ olcsó álcája? Azért, mert az Egyesült Államok és a Szovjetunió megállapodásai tiltják az olyan ak­ciókat, mint amilyen „A bolsevizmus alól való felsza­badításra alakult amerikai bizottság“ tevékenysége, és az uszító rádióadások. A Daily Compass című lap így ír erről: „Amikor Roosevelt elnök 1933-ban a Szovjetunió diplomáciai elismeréséről tárgyalt, a Lit­vinov szovjet külügyi népbiztossal aláírt megállapo­dás egyik igen fontos pontja kimondta: a két ál­lam kötelezettséget vállal, hogy területén nem enged működni olyan szervezetet vagy csoportot, amely az Egyesült Államok vagy a Szovjetunió kormányának megdöntését, vagy annak előkészítését célozza“. Az Egyesült Államok valószínűleg ezt a látszatot akarta megőrizni a Szabadság adó létrehozásánál. A felforgató propaganda központját ezért helyezte Mün­chenbe, nem pedig amerikai városokba, és ezért tele­pítette az adókat Spanyolországba, Tajvan szigetére és az NSZK-ba. — Redlich úr, miért éppen Münchent választották? — A háború után Münchenben nagy emigráns koló­nia jött létre. Az itt élő emigránsok egy csoportja kér­te, hogy bocsássanak rendelkezésükre rádióadót. Ami­kor az Egyesült Államok az 50-es évek elején meg­szervezte Rádióbizottságát, azt kereste, hol találhatók lehetőségek, eszmék, érdeklődés. München tűnt erre a legalkalmasabb helynek. — És senkit sem zavart, hogy sok ilyen „tehetség“ múltja ugyancsak „barna“? Redlich tagadóan rázta meg a fejét: — Nálunk nincsenek ilyenek. Kezdetben lehet, hogy voltak. Én 14 éve dolgozom itt, ma nincsenek ilyenek. Egyenesen a szemembe néz. Tudom, hogy hazudik, s ő is tudja, hogy ez nem titok előttem. — Mi történne, ha megtudnák, hogy munkatársaik közül valaki meggyőződéses náci volt, és a háború idején bűntetteket követett el szovjet földön? — Haladéktalanul elbocsátanák az illetőt. — Történt ilyen eset azóta, hogy ön itt dolgozik? — Nem tudok róla. Nem foglalkozok káderkérdé­sekkel. — Pedig több személyt is megneveztek már, Red­lich úr. — Mindannyiszor valami félreértésről volt szó. Amikor Münchenből hazatértem, kezembe került egy brosúra, amelyet xlóhány évvel ezelőtt adlak ki Moszkvában. Szerzője, Konsztantyin Cserezov a hábo­rú elején esett fogságba. Kishitűnek bizonyult, és el­árulta hazáját. A fasizmus szétzúzása után Nyugat- Németországba ment, beszervezték, amerikai és an­gol kémiskolán tanult, sokat tudott, túl sokat a szov­jetellenes emigráns szervezetek vezetőinek üzelmei- ről, és így nem is alaptalanul féltette életét. Megszö­kött az NSZK-ból, s hazatérési engedélyt kért a Szov­jetunió berlini nagykövetségén. Kérését teljesítették. Elolvastam Cserezov brosúráját és néhány érdekes adatot találtam benne. 1952 májusában Bad Homburgba küldték Cserezo- vot. Az Amerikai Hírszerző Hivatal pénzén ott kémis­kola működött Szovjetkutató Intézet fedőnéven. A fő tantárgyak: a Szovjetunió belpolitikai helyzete, gaz­dasága, földrajza, népeinek élete; a Szovjet Hadse­reg szervezete, parancsnoki állománya, fegyverzete, stratégiája és taktikája; a katonai és a gazdasági kémkedés módszertana; topográfia, helyszíni tájéko­zódás térkép és iránytű segítségével, szökés jól őrzött határon át, rejtekhely és a kémjelentés továbbítását szolgáló titkos hely megszervezése és berendezése, szovjet iratok, bélyegzők hamisítása, lövés pisztollyal, robbanóanyagok kezelése. Az intézet oktatási programja tehát nyilvánvalóan nem vásárnapi prédikátorok és nem cserkészvezetők képzését szolgálta. Cserezov az oktatók között meg­említ valakit, aki korábban a hitlerista felderítésnél szolgált, a zittenhorsti és wustrani náci diverzánsis- kolak vezető tanára volt. Neve: Redlich — nem más, mint müncheni beszélgetőpartnerem ... A legutóbbi időkig állandóan azt hangoztatták, hogy a Münchenben működő Szabadság adót és a Szabad Európa Rádiót magánszemélyek adományaiból tartják fenn. Nézzük a Radio Liberty-t. Az 1960-ban kiadott Nem­zetközi Rádió és Televízió Évkönyv szerint müncheni központjában 306-an dolgoznak (bár ez nem felel meg a valóságnak, mert jóval többen voltak). Az 1969—70-es évkönyvben egyáltalán nem közölnek ilyen adatokat. A rádiónál dolgozók szerint ma az Arabella Strassen levő épületben körülbelül 500-an dolgoznak, a teljes létszám azonban meghaladja az ezret is. New Yorkban működik a Szabadság adó Bi­zottsága. Igazgatósága Münchenben található, irodát tartanak fenn New Yorkban, Párizsban, Londonban és Tajvan szigetén. A legnagyobb teljesítményű adók a spanyolországi Playa de Pals, a tajvani Páli és az NSZK-beli Lampertheim közelében működnek. Sok ország sajtója Irt már róla, hogy a Radio Li­berty és a Szabad Európa Rádió a CIA, a Központi Hírszerző Hivatal fiókintézete. A rádió képviselői, be­leértve Redlich urat is — ezt következetesen tagad­ták. A rádiós diverzánsok számára pofonként hatott a neves amerikai republikánus politikusnak, Clifford Case szenátornak, a szenátus megajánlási és külügyi bizottsága tagjának nyilatkozata. Case szenátor egy könyvelő lelkiismeretességével tájékoztatta az USA kongresszusát a müncheni rádióállomások 1970. évi betvételeiről és kiadásairól. A kiadás — 33 996 336 dollár. Az egyéni hozzájárulások a rádiók költségveté­sének mindössze 0,3 százalékát fedezik — jelentette ki a szenátor. Megnevezte a fő pénzforrást is: „A Sza­bad Európa Rádió és a Szabadság adó költségvetésé­nek alapvető részét, vagyis több mint 30 millió dol­lárt a Központi Hírszerző Hivatal folyósítja. Az utóbbi 20 évben a kormány rendelkezésére álló anyagi esz­közökből több százmillió dollárt költöttek e rádiók­ra“. A szenátor nem az ellen emelt szót, hogy München­ből felforgató propagandát folytatnak, csupán azt kö­vetelte, hogy legalizálják a kiadások fedezését. Ennek megfelelően törvénytervezetet terjesztett elő arról, hogy a két rádiót ne a CIA titkos alapjából, hanem állami költségvetésből finanszírozzák, s azt előzőleg a kongresszus megajánlási bizottsága hagyja jóvá. Az amerikai szenátus 1971. augusztus 2-án úgy ha­tározott, hogy a Szabadság adó és a Szabad Európa Rádió költségeinek fedezésére 1972-ben 35 millió dol­lárt fordítanak. A javaslatot vita nélkül elfogadták. Végleg elvetették tehát a csaknem két évtizeden át alkalmazott álcázást... Robert B. Redlich, a Szabadság adó munkatársa, aki oly lelkesen harcol „a szovjet állampolgárok látókö­rének szélesítéséért“, a lakonikusnál is szűkszavúbbá vált, amikor azt próbáltam megtudni, milyen konkrét munkát végez a rádiónál. „Az információs tanácsadó pontosan tudja, miről nem adhat információt. Kollégám, a Konkrét című nyugatnémet folyóirat munkatársa szintén járt a Szabadság adónál, és ugyancsak beszélgetett Redlichhel. A következőket ír­ta: „Arra a kérdésre, hogy a Szabadság adó együtt­működik-e a nagyszámú emigráns szervezetekkel, Red­lich úr röviden azt felelte, hogy a rádiónak nincs kapcsolata velük. Amikor helyettese részletesebben meg akarta magyarázni ezt, Redlich határozottan fél­beszakította: Nincs semmiféle kapcsolatunk, ennyi elég! Rövid és ... jelentőségteljes válasz.“ „Aki a Radio Liberty-nél akar dolgozni, annak kom­munistaellenesnek kell lennie“ — írja a Die Welt cí­mű nyugatnémet lap. „Ne fényképezzen le senkit, mert kellemetlenségei lesznekl“ — figyelmeztette az őr a Konkrét újságíró­ját, amikor az a rádió küszöbén elővette a fényképe­zőgépét. A müncheni kém- és diverzáns-rádió munka­társai gondosan kerülik a sajtó nyilvánosságát. Nyo­mós okuk van erre. 1972-ben Münchenben rendezik a XX. nyári Olimpiai Játékokat. Aligha kell bizonygatni, hogy az olimpia szellemével, a béke és a nemzetközi együttműködés szellemével összeegyeztethe­tetlen az uszító rádiók tevékenysége. Az olimpiai előkészületek ismét ráirányítják a közvéle­mény figyelmét a légköri rágalmakkal és felforgató propagandával szennyezők problémájára. A különböző országok sajtója ismételten követeli, hogy számolják fel a müncheni diverziós rádióközpontot, s az NSZK-ban is foglalkoznak ezzel a problémával. A diverzánsrádiók provokációs tevékenységének megszüntetése egészségesebbé tenné az eu­rópai légkört, hozzájárulna azokhoz a jelentős pozitív változásokhoz, amelyek az NSZK és a Szovjetunió kapcsolatában jelentkeztek a moszkvai egyezmény aláírása és a Krímen lezaj­lott találkozó után. Fölösleges akadályok hárulnának el az európai államok jószomszédi együttműködésének útjából. De ma.. . Ma a rövidhullám-sáv 32 frekvenciáján fanatikus állhatatossággal, óráról órára, napról napra rágalmak, sértések, uszító felhívások hulláma zúdul a Szovjetunióra és a szocia­lista országokra. HÜ Ü 1^1 H E ü^i

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom