Új Szó, 1972. január (25. évfolyam, 1-25. szám)
1972-01-16 / 2. szám, Vasárnapi Új Szó
VICTOR PERRERA GUATEMALAI RIPORTJA A TERROR HNNJfl A guaSemalai fovárus egyik jellegzetes negyede. fr tóhadjárat a parasztok ellen * Elnöki székfoglalás . , ... ostromállapottal :: Háttérben a CIA Amikor Mexikóból Guatemalába re piütem, sötétbarna smog, füstköd sűrű fellege lebegett a föld felett. A repülőgép egészen a határig e sűrű ködtakaró fölött repült. Ott aztán szakadozni kezdett a füstfüggöny, s Guatemala fővárosáig egészen el is oszlott. Itt verőfényes napsütés fogadott. Tizenkét évi távoliét után ismét gyönyörködhettem szülőhazám szépségeiben, hogy újra megszeressem, de csak azért, hogy rádöbbenjek, akaratom ellenére ellensége lettem. Ostromállapot A város arculatát azonban más „nevezetességek“ formálják, amelyek vészesen emlékeztetnek arra, hogy a gua- temalai főváros egyáltalán nem él pezs gő életet, s itt korántsem honol derűs légkör. Barikádok vették körül a katonai akadémia galambszürke épületét, ahonnan a guatemalai ezredesed, a legtöbb köztársasági elnök és felkelő vezérek kerülnek ki. Katonai egységek őrizték az épületet. A városban mindenütt — útkereszteződéseken, átkelőhelyeken, a kormányhivatalok bejáratánál, bankok és külföldi követségek épületeinél lövésre kész katonák és rendőrök álltak. A városban rádiókocsis őrjáratok cirkáltak. Guatemala ostromállapot viszonyai között él, amióta azt Carlos Arana Osorio elnök négy hónappal hatalomra jutása után elrendelte. Az első időszakban kijárási tilalom volt és hivatalos formalitás nélkül 1600 személyt vettek őrizetbe. Ugyanakkor a hadsereg és a rendőrség kötelékében szervezett ún. ,jéberségi őrszemek“ 700—1000 guate- malait öltek meg, köztük számos politikai és szakszervezeti vezetőt. Több száz guatemalaival — kormány- tisztviselőkkel, értelmiségiekkel, ellenzéki vezetőkkel, egyszerű polgárokkal beszélgettem a fővárosban. Különösképpen magyarázzák az erőszak forrását, általában sztoikusán vállat vonnak, mintegy kifejezve: erőszak nálunk mindig volt és lesz is. Vannak azonban bizonyos adatok, amelyek rávilágítanak az erőszak okainak magyarázatára. Jellegzetes például egy dátum: 1954 júniusa, amikor az amerikai CÍA közreműködésével Carlos Castillo Armas ezredes megdöntötte a radikális reformok útjára lépő Jacobo Arbens Guzman elnök kormányát. Arbens kormányzásának három éve alatt nagy társadalmi és gazdasági reformok megvalósításához kezdett. 1952-ben földreformtörvényt adott ki. A kormány a United Fruit Company és más nagybirtokosok tekintélyes földterületeit sajátította ki és adta bérbe a nincstelen parasztoknak ... Armas első lépése kétes választások után, melyekkel „megerősítette“ elnöki hatalmát, a szakszervezetek betiltása és a United Fruit Companv földjeinek visszaadása volt. 1959 nyarán, amikor legutóbb jártam Guatemalában, látszólag nyugodt volt a helyzet. Űj elnök, Idigoras Fuentes kormányozta az országot, miután elődjét, Armast a testőrsége megölte. Ha jól emlékszem rá, a guatemalaiak többségének kedélyére ez egyáltalán nem hatott ki. „ZöldsopkásÉ” A hatvanas évek elején a guatemalai partizánok megszilárdították pozícióikat és két félig katonai jellegű szervezetet alakítottak, amelyeknek a tagjai katonai kiképzésben részesült önkéntesekből álltak. Ezek az indián parasztok, campecinos széles körű támogatását élvezték, mert a parasztok nem felejtették el a reformprogramot elkezdő kormányok ígéreteit. Carlos Arana Osorio ezredes, az egyik katonai körzet parancsnoka 1966 októberében partizánellenes hadjáratot indított. Expedíciós hadtestének rohamosztagát amerikai „zöldsapkások“ és „halálosztagosok“ alkották, amelyek főként ranchók tulajdonosaiból és ka- tonai-renjöri önkéntesekből álltak. Két év alatt négyezer guatemalai esett áldozatul e hadjáratban, zömében diákok, tanárok, szakszervezeti vezetők, újságírók és ártatlan parasztok, akiknek hajlékait egyenlővé tették a földdel. A kormánycsapatoknak és cinkosaiknak sikerült felszámolniuk a partizánmozgalmat a falvakban. Az életben maradt partizánok a fővárosban és a nagyvárosokban rejtőztek el. A hadsereg, a rendőrség és az ultrajobboldali Szervezett Fegyveres Nemzeti Mozgalom (MANÓ) rohamosztagal és a később alakult „Szemet szemért“ csoport a partizánok maradványai elleni küzdelem ürügyén tömeggyilkossági kampányt indított. Ezek már jóval Arana hatalomra jutása előtt a kormány hallgatólagos beleegyezésével tevékenykedtek. Az egyik tiszteletben álló ellenzéki vezető így összegezte a tényeket: „Elmondhatjuk, hogy 1966 megalapozta a polgárháborút és az erőszakkampányt“. Guatemalában jártamkor a sajtó, a rádió és a televízió félhivatalos „öncenzúra“ viszonyai között működött és a sovány tájékoztatást a „szájhíradás“ — a hírterjesztés illegális rendszere segítségével kellett kiegészíteni. Az utóbbi eszközei a taxisofőrök, szobalányok, cipőtisztítók, akik azonban gyakran a kormányhivatalok besúgói szerepében kettős játékot űznek. Az első héten naponta általában két gyilkosságról tájékoztattak a lapok. Gyakorta jelentek meg ilyen közlemények: „Tizenhárom holttest a Pacaya oldalán“. „A meggyiloktak közül hat személyben kisebb bűnözőket ismertek fel, a többiek kiléte ismeretlen“. Más közleményekben az állott, hogy az „éberségi őrjáratok“ a falvakat járva mentesítik a bíróságokat a fölösleges ügyektől. Az országban rendszeressé vált a különféle politikai meggyőződésű politikusok fizikai megsemmisítése. Politikai nézeteltérésekkel kezdődött, aztán amolyan rituális mészárlássá fajult, melyben senki sem ismeri ki magát, ki jobboldali és ki baloldali. Guatemalában az írástudatlanság eierl a 68—70 százalékot, ezer csecsemő közül 97 hal meg (nem hivatalos adatok szerint kétszer annyi), s e tekintetben Guatemala Haiti és Bolívia után következik. „Az indián képtelen bármilyen eszmék és elképzelések felfogására, — hangoztatja egy kávéültetvényes, a lakosság 2,2 százalékát alkotó, de a megművelhető földek 70 százalékát birtokló guatemalai elit tekintélyes tagja. „Az indián agya nem képes absztrakt eszmék befogadására, — állítja az ültetvényes. — Mutassák meg neki a televízióban az űrhajósok holdsétáját, csak az eget nézi és tagadólag rázza a fejét, mert nem látja az űrhajósokat, sem nyomaikat a Holdon. Velük csak konkrét fogalmakról lehet értékezni“. Ezért fizet az ültetvényes egy indián földmunkásnak kimerítő munkájáért napi 80 centet. Egy fiatal jogász, aki a szegények érdekeit védelmezi, a fényes üzletekre és felhőkarcolókra rámutatva megjegyezte: „Guatemala megnőtt ugyan, de az előző fejlődési szinten maradt“. „Pacifikálás” amerikai módon 1971. január 13-án meggyilkolták Adolfo Mijangos Lopez professzort, a Demokratikus Baloldali Erők Nemzeti Frontjának kongresszusi képviselőjét, valamint Molina Losának, a San Carlos Egyetem Filozófiai Szövetsége elnöké nek eltűnését és kétségtelen meggyilkolását jelentették. A béna Lopez profesz- szort betegszékében érte a gyilkos golyó. A 23 éves Molina Losa kiváló vitázó volt, sok politikai és bölcseleti cikket írt, de sohasem volt marxista vagy partizán, amint azt a kormányhivatalok állították. Francisco Villagran Cramer neves jogászprofesszorra 1954 óta vadászik a reakció. Három évvel ezelőtt bombát dobtak házába és menekülni volt kénytelen. Aztán mégis hazatért. „Mijangos nem volt kommunista, s a kormánynak az az állítása, hogy ő volt a „Fegyveres Felkelő Erők“ elnevezésű partizánszervezet eszmei vezetője rosszindulatú rágalom", — mondja Cramer. — A jobboldaliak főként azért fenték a fogukat Mijangosra, mert ők nem viselik el a tisztességes vitát. Nyilván ezért rabolták el Molina Losát is. Az oligarchia, a konzervatív katonai körök, egyes miniszterek és képviselők leqmA szélsőjobboldal razziázik kább az új eszméktől es változásoktól rettegnek. Ezért ölték meg Mijangost és kísérlik meg a leszámolást nyilván velem is. Nem félek a haláltól, de aggaszt öt gyermekem sorsa, hisz anyjuk egy évvel ezelőtt halt meg. Miattuk megyek „pihenni“ San Salvadorba a mostam re- piilésjogi nemzetközi értekezlet befejezése napján. Önnel is csak azért beszélgethetek, mert most folyik az értekezlet. A guatemalai hatóságok nem szeretnek nyilvános botrányokat rendezni külföldiek jelenlétében. De emlékezzen szavaimra: az értekezlet befejezését követő napon tanácskozásra ülnek össze a biztonsági szervek vezetői, újra bevezetik a cenzúrát és ismét süvíteni fognak a golyók “ Cramernak igaza volt. Másnap szigorú cenzúrát vezettek be azért, mert a lapok Molina Losa anyjának éhségsztrájkjáról írtak. Egy hét múlva három diák tűnt el az egyetemről, mire 10 kollégium közül 8 sztrájkba lépett. Két nap múlva szabadon engedték a diákokat, de a diákok elhatározták, hogy folytatják sztrájkjukat, míg a kormány nem számol be más elhurcolt állampolgárok, köztük Molina Losa sorsáról. Ki állhatja útját az erőszaknak Guatemalában? A leggyakoribb válasz ez volt: a nemzetközi közvélemény. Ez ar-- ra vall, hogy hiányzanak a belső összetartó tényezők. Ellenzéki vezetők elmondották, hogy a katonai körökben is széthúzás tapasztalható és palotaforradalom is bekövetkezhet. „A mi hadseregbeli ifjútörökjeink figyelik a chilei és perui eseményeket“, — mondta az egyik ellenzéki vezető. A katolikus egyház, főként a főpapság nem befolyásolja komolyan az eseményeket. Mario Casariego bíboros évekkel ezelőtt elítélte a jobboldali erőszakot, ezért 1968 áprilisában elrabolta őt Arana ezredes szélsőjobboldali csoportja. Azóta a bíboros csak vallási ügyekkel foglalkozik. A nemzeti kongresszusban Arana emberei uralkodnak. Az amerikai nagykövetség is támogatja Aranát, hogy minden eszközzel stabilizálja hatalmát. Guatemala újabb példa arra, hogyan használja fel Washington a „kisebb rossz“ filozófiáját a fejlődő és „kritikus“ országokban a jobboldali rendszerek antidemokratikus kilengéseinek igazolására. Arana az 1966—1968 közötti vidéki tömeggyilkosságokat azzal mentegette, hogy ez a hadjárat lehetővé tette a partizánszervezetek „paraszti infrastruktúrájának“ felszámolását és a partizánok megfosztását „embertartalé- kaiktól“. Egy amerikai tisztviselő megint a dominóelmélettel hozakodott elő. „Ha bukik Guatemala, vele bukik egész Közép-Amerika, talán Costa Rica és Panama kivételével.“ Nagyon világos, hogy Arbens elnök „kommunista“ kormányának kísértete tovább rémíti az amerikai nagykövetséget. A CIA mindenesetre tovább tevékenykedik az országban, amerikai katonai tanácsadók segítenek a 15 ezer főnyi hadsereg kiképzésében és felszerelésében. Másfél—kétmillió dollárt emészt ez fel. A guatemalai ultrák erre támaszkodva folytatják a „pacifikálást“. Csak májusban 500 guatemalait öltek meg a „halál osztagai“. A tényekből ítélve Arane elnök és Sandoval Alarcon, a „Nemzeti Felszabadítási Mozgalom“ főtitkára, aki pártját a „szervezett erőszak pártfának“ nevezte, kész beváltani ígéretét: az ország pacifikálását a mindenkori ellenzék felszámolásával. A mai Guatemalában nyilván csak két lehetőség van: vagy szenvedés, vagy harc a fennálló rendszer ellen. 14
