Új Szó, 1971. november (24. évfolyam, 258-283. szám)

1971-11-21 / 46. szám, Vasárnapi Új Szó

Egri Viktor: o A strand J

aíta a Krím dgli partvidékének központja, elevenen lüktető szíve. Fekvése eszményien szerencsés: az Aju Dagtól, a Medvehegytől a Laszpi fokig terjedő több mint hetven kilométeres parti sáv közepén fekszik, és öblét hegyek karéja védi. Karmos szeleivel és fagyával a zord téli idő ide nem törhet be; kora tavasztól késő őszig tart a gyógyító, száraz napmeleg. A prospektus adatai szerint évente 2223 órányi a napsütés, az évi átlagos hőmérséklet pedig 24 fokos. Ottlétünk három hete alatt eső csak nagyritkán hullott, s ha megeredt, percek múlva újra kitisztult az ég. Artek, Gurszuf, Nikita, Masszandra, Livádia, Miszhor, Szimeisz és Forosz — számlálom sorra a hegyek lábához tapadó városkákat, településeket és üdülőközpontokat. Ha a tenger felől néztük őket, a szinte szikrázó sziklacsúcsok alatt, a zöld hegyek ölében végeláthatatlan füzérként fonódtak össze szemünk előtt a fehéren világító szanatóriumok, nyaralók és üdülők százai. Aki először jár a krími partvidéken, ebben a költőktől oly színesen megénekelt földi paradicsomban, nem tudja, mit csodáljon és dicsérjen előbb: a levegő balzsamos tisztaságát — nincs Itt nagyobb gyári üzem, mely kormozná, hajókémény se szennyezi, amióta füstemésztő készülékkel van ellátva —, vagy a táj álombeli varázsát, a tenger vizébe bezuhanó százöles sziklák szépségét, a távolból csak tenyérnyinek tünő öblöket, és a mélyükön megbújó plázsok keskeny sávját, ahová csak a sziklákba vájt lépcsőkön, drótkötélpályákon vagy leleményes liftekkel és alagutakon át juthat le a nyaraló. Alighanem a Krím-hegység tengerig húzódó roppant sziklás nyúlványainak tudható be, hogy a szűk parti sávon vasútvonal nem fut végig. A félsziget metropolisába, Szimferopolba repülővel érkeztünk Moszkvából, és taxival tettük meg a hegyeket átszelő 85 kilométeres utat. Verőfényben fürdött a táj, s mikor Alusta alatt előbb sejtelmes párákba burkoltan, majd újabb kanyarok után kékfényes csillogással felbukkant a tenger, mintha ízelítőt kaptunk volna az eljövendő napok szépségeiből. Szerettem volna megállítani a kocsit, rászólni a sofőrre: ne rohanj úgy barátom, engedd, hogy jobban körültekinthessünk, a tempóddal megrabolsz a részletek szépségétől, olyan élménytől, ami az élet teljességét adja. V

alamikor ezen a paradicsomi partvidéken csak arisztokraták, nagybirtokosok és dúsgazdag polgárok építhették fel palotáikat és nyaralóikat; ma évente másfél millió szovjet polgár, felnőtt és fiatal, tölti itt szabadságát, élvezi a táj és a tenger mesebeli szépségét, vagy keres gyógyulást az évről évre tucatjával szaporodó szanatóriumok és üdül&k valamelyikében. A strandokat kora reggeltől napszállatig a fürdőzők tömege szállja meg; forró délelőttökön olykor szorongató a nagy látogatottság, de helyet azért még közvetlenül a víz mellett is mindig kaptunk. Lárma nem gyötörte a fülünket: a nyilvános hangszóró nem bömböltet zenét, csak a déli híreket sugározza, tanácsokkal látja el a gyorsan lebarnulni akaró könnyelmű napozókat, és a víz, a levegő hőfokát, a szél erejét közli. A napsütésben pihentetően körülölel ez az álomba ejtő csend; ajándéknak érzem, hogy táskarádiónak itt nincs divatja, s ahol helyenként szól, oly halk, hogy a táncdal alig. töri át a körülülők falát. A többi lármát, a gyereksivalkodást, a víz fölötti napozókról merész szaltókkal tengerbe ugráló fiatalok kiáltozásait is megszűri, elcsendesíti a hullámverés. A strand példásan tiszta mindenütt, amin a moszkvai sugárutakon tapasztaltak után alig csodálkozom. Senki sem hányja el a papírt, amelybe tízóraiját vagy ebédjét csomagolta; sehol semmi szemét, cigarettacsikk is alig, mintha az egész plázs az otthon tartozéka volna, amit tisztán illik tartani. De meglepő, hogy az Ismeretlenek százai közt nyugodtan otthagyhatjuk minden holminkat a díjtalanul kölcsönkapott lábatlan lóca mellett, és szólni sem kell a szomszédnak, hogy tartsa szemmel, míg a tengerben fürdünk. Talán ez tette, hogy már az első órákban egy óriási család tagjának éreztem magam, s ezt a jó érzést csak növelte, hogy napozó szomszédunk idegen beszédünk hallatán megkínált szőlővel, futó ismerősünk pedig jóízű tejszínes, csomagolt fagylaltot hozott, és leste az alkalmat, hogy valami figyelmességgel a barátságát kifejezze. Anton Pavlovics házában K

önyvbarát és színházkedvelő, ha Jaltában jár, nem mulaszthatja el, hogy el ne zarándokoljon Anton Pavlovics házába, ahogy a „bennszülöttek" Itt az orvos-író Csehovot keresztnevén kitüntető figyelemmel és tisztelettel emlegetik. Ezt a zarándoklást egyébként kényelmessé teszi, hogy a város főutcájából autóbuszjárat vezet fel a hegyre, és közvetlenül a Csehov-Múzeum előtt megállója van. Mi egy kijevi mérnök és húga kíséretében látogattunk fel a hegyre. A Leningrád ostromát átélt egykori utásztiszttel az Alkotóházban ismerkedtünk meg; szeme gödrében látszott a golyó hege, s egész jellegzetes sovány arcán nyomot hagyott a négyesztendei háborús ínség. Csak később, a ház és a múzeum megtekintése után tudtuk meg, hogy az aznap délelőtti megtekintésre feljogosító utolsó jegyeket átengedte nekünk, s ezért nem tartott húgával velünk. Köszönetemet azzal hárította el, hogy ők máskor is megnézhetik a házat. Természetesnek tartotta azt is, hogy türelmesen várjon ránk a múzeum bejáratánál, hiszen ő kalauzolt minket fel a hegyre, s Az ő vendégei vagyunk. A Csehov-Múzeum, a Csehov-Ház, a nagy írő szobra, a nevéről elnevezett színház, könyvtár és utca — ez mind Jalta büszkesége, olyan sajátosság, mely nélkül a város elképzelhetetlen. Csehov 1889-ben járt itt először, s akkoriban vándorló kedve hozta őt a Krím melegébe. Hogy milyen mély benyomást tett rá a tenger, arról A fekete barát című novellájában így ír: „Csöndes, meleg nap volt, a tengertől illatos. A pompás öböl vize visszatükrözte a holdat és a fényeket, olyan volt a színe, hogy azt nehéz szavakkal kifejezni. A kéknek és zöldnek gyengéd és lágy keveréke volt. Helyenként a rézgálicra emlékeztetett, másutt mintha a holdfény megsűrűsödött volna a víz helyén az öbölben. Micsoda színharmóniában fürdött itt minden." A következő esztendő nyarán Csehov újra három hetet töltött Jaltában, A kilencvenes években a partvidéken, nem messze Forosztől, Kucsuk-Kojban — ma Beketovo a neve — lakott. Fehérfalú, emeletes házacskájában Gorkij meglátogatta, és feljegyezte az ember iránti részvétét, humanitását oly mélyen jellemző szavait: „Ha pénzem lenne, egy szanatóriumot rendeznék be itt beteg falusi tanítók részére. Tudja, valami sok fényt és szépet adót építenék, nagy ablakokkal és magas mennyezettel, Nagyszerű könyvtáram lenne és különféle szerszámaim, méhkaptáraim, s egy veteményes-gyümölcsös kertem, ahol agronómiáról és meteorológiáról előadásokat lehetne tartani. A tanítónak, kedvesem, mindent tudni kell, mindent." Később már gyógykezelésre jött Jaltába; orvos létére felismerte, hogy gümőkór támadta meg tüdejét. Tho- * mas Mann, aki Csehov „csöndesen fellépő szerénységében" kereste a betegsége és művészi magatartása közti kapcsolatot, Versuch über Tschechov című tanulmányában ezeket írta rőla: „Már huszonkilenc éves korában kiütköztek rajta a tuberkulózis első felei... bizonyára nem ámította magát azzal, hogy életereje soká húzhatja, s elérheti-e a tolsztoji pátriárka kort. Feltehetjük a kérdést, nem járult-e lényegesen hozzá az a tudat, hogy szelleme vendégjátéka a földön oly szűkre korlátozott, ahhoz a sajátságos, kétkedő és oly végtelenül megnyerő, csöndesen jellépő szerénységhez, amely azután meghatározta egész szellemi és művészi magatartását, beleszámítva még azt az ösztönt is, hogy ebből a szerénységből művészvolta egy különös kvalitását alkossa, s léte egyik különleges varázsává emelje." Csehov Ausztriában, Olasz- és Franciaországban többször is járt gyógyulást keresve, míg végül eldöntötte, hogy a Krímben, Jaltában telepedik le. Hetvenötezer rubelért eladta ekkor művei kiadói jogát, hogy tervét végrehajthassa. 1898-ban anyjával és húgával, Máriával Jaltára költözik, megveszi a telket és felépítteti a házat, amely élete utolsó esztendeiben fedelet adott neki, és lehetővé tette, hogy nagybetegen is aránylag nyugodtan alkothasson. (Halála után a húga 1957 januárjáig gondozta a házat, és látta el a múzeum igazgatói teendőit.

J V

égigjárjuk a polgári ízléssel berendezett, meglepően sokszobás, lakályos ház földszintjét és emeletét. Nincs itt semmi hivalkodó dísz, fényűző bútordarab, annál beszédesebben hatnak a fényképekkel elborított tapétás falak; az emléktárgyak sokasága is világosan érezteti, hogy olyan ember lakta a házat, akinek minden percét betöltötte hivatásának ezer gondja. A kis hálószobában az ágy mellett kis asztal áll. Itt vetette papírra olykor gondolatait, ha a láz nem engedte letelepedni szokott íróasztala mellé. íróasztal jutott az emeletre is, ám az üvegburával takart asztal volt az igazi műhelye, azon írta utolsó nagy színműveit, a Három nővért, a Cseresznyéskertet, itt írta A kutyás hölgy, a Karácsony előtt című elbeszéléseit, és utolsó novelláját, A menyasszonyt, melynek hőse, a Nyinák, Olgák és Szonyák sorsát szaporító Nagya azért hagyja el a poros kisvárost, mert ellentétben a jövőt feléreznt képtelen vőlegényével ő már vizionálja a fordulatot. „Ö, bár csak beköszöntene az új, derűs élet, amikor az ember egyenesen és bátran nézhet szembe sorsával, vidámnak és szabadnak érzi magát. Már pedig előbb vagy utóbb okvetlenül beköszönt ez az élet." Alig hallom a kalauzoló kislány magyarázó szavait, annyira megejt a ház minden zugából áradó hangulat. Lenn a földszinten, a háló- és dolgozószobában minden a helyén maradt, az emeleten is érintetlen Csehov felesége, Olga Knyipper, a Moszkvai Művész Színház művésznőjének szobája. Cicomátlanul egyszerű, akár a kissé tágasabb ebédlő, ahol Csehov a házában gyakran megforduló barátait megvendégelte. Talán nem is annyira a sok emléktárgyat megőrző muzeális gondosság lep meg, mint inkább a kis szobákban megülő múltnak életre támadása. Annak tulajdonítom ezt a különös megejtő hatást, hogy az itt járt tudósok, irodalmárok, művészek neve — amint a fényképekre mutató kislány iskolásán felsorolja őket — mind ismerősen cseng. Egyszerre szinte tapintható valósággal életre támad a századfordulónak orosz szellemi világa. A közel hat esztendő alatt, amit Csehov a Fehér dácsában töltött — így nevezik Jaltában az író tuszkulumát —, a tavaszi és nyári hónapokban ide látogattak Csehov íróbarátai: Gorkij, Korolen'to, Kuprin, Bunyin és Umitrij Manin-Szibirják; az itt járt Iszaak Levitánnak egy sugarasan szép tájképe a dolgozószoba falát díszíti; Nyikolajnak, Csehov festőfivérének képe, A szegénység talán nem egészen odailllően az ebédlőbe került. Ebben az ebédlőben énekelt Saljapin, s bronzgyertyatartós pianinóján Szergej Rahmaninov és Alekszandr Spendarov, a századforduló nagy muzsikusai játszottak; Sztanyiszlavszkij és Nyemirovics Dancsenko, a Moszkvai Művész Színház vezetői, akik elsőnek ismerték fel Csehov színpadi zsenijét, itt beszélték meg a szerzővel utolsó színjátékainak rendezői problémáit. Az üvegablakos verandára a kert fáinak koronái vetnek árnyékot; egy részüket még Anton Pavlovics ültette; a keskeny utak szegélyein virágzó rózsabokrok illata hervadásra, az író itt tett utolsó sétáira emlékeztet. 1904. április 30-án aludt utoljára ebben a fénytől, napmelegtől elárasztott fehér házban, másnap, május elsején visszatért Moszkvába, ahol kezelőorvosa megvizsgálta. Jaltába többé nem tért vissza, orvosa tanácsára Badenwellerbe utazott, ahol 1904. július 2-án örökre lehúnyta szemét. A mai orvostudomány bizonyára hosszú évekkel, talán évtizedekkel meghosszabbította volna életét. Ki tudja, mennyi remekművel ajándékozta volna meg hazáját és az egész világot a tehetség szabadságát és elhivatottságát hirdető nagy elbeszélő, a drámaírás utolérhetetlen lírikusa? De az életmű korai halála ellenére sem csonka, ugyanúgy a teljesség érzetét kelti, mint a huszonhét esztendős korában, menekülése közben, Segesvár közelében elesett Petőfi, mint a görögök szabadságáért Missolunginál, 1822-ben életét feláldozó Byron, a tengerbe veszett Shelley, a párbajban halálos sebet kapott Puskin vagy a tüdőbajban oly fiatalon, 24 évesen meghalt Jifí Wolker. A

házzal szemközti múzeum tárt ajtaja belépésre hív, de odabent már nem vesz körül a kert ház bensőséges embermelege. A kiállított fényképek, színházi plakátok és emléktárgyak — mint minden más múzeumban — csupán az író szoborrá merevedett nagyságát őrzik, és nem magát a halálos kórral birkózó esendő embert, aki az élet durva kényszerét jövőbe vetett hitével, a szépnek és megtartónak hirdetésével enyhíteni tudta, s aki a komor orosz századvégből előre pillantva nemzedékek eszménye lett. Ez a ritka értékű felvétel A. P. Csehov és L. N. Tolsztoj 1901-es gaszprat találkozását örökítette meg.