Új Szó, 1971. november (24. évfolyam, 258-283. szám)

1971-11-21 / 46. szám, Vasárnapi Új Szó

K ödös, novemberi éjszakákon a Washington tér olyan, mint egy pasztellkép - a csupasz fák, a vaskerítések csak sejlenek, az árnyékok körvo­naltalanul elmosódottak, és a lámpákat a ma­gasban ezüstös fényudvar veszi körül. A világos beton­járdák mintha fekete ónixból lennének, horpadásaik­ban opálként csillog a hideg esővíz. Észrevehetetlen opró szemekben hull az eső, az ember arca és kezefeje nyirkos lesz tőle, de a ruha nem ázik át, még akkor sem, ha valaki akár háromszor körülsétálja a teret, ki­gombolt esőkabátban. Ilyen éjszaka volt akkor is, mikor a céltalanul kószáló William Booth Wrenn megállt a Washington-emlékmű közelében levő két ívlámpa alatt, hogy megszámolja va­gyonát. Éjfélre járt. William Botth Wrenn épp az imént kapta meg a bérét - , hogy milyen szolgálatokért, az egészen mellékes. Megszámolta, az összeg hatvanöt centet tett ki. Futólagos rátekintésre Mr. Wrenn átlagos körülmé­nyek közt levő átlag-fiatalembernek látszott - mond­juk, mint egy jól menő rövidárükereskedés segédje. Bar­na cipőjén nem régi a fényesítés, kalapja angol anyag­ból készült és esőköpenye megfelelő hosszúságú volt. Az is elárulkozott, hogy olyan ember, aki tudja viselni a ruhát. Persze a jótékony köd is hozzájárult ahhoz. hogy a fiatalember a fenti benyomást keltette. Hát igen, aki állást hajszol New Yorkban, annak adnia kell a meg­jelenésére. Aki közelebbről vette szemügyre Wrennt, megalapíthatta, hogy magas ingnyaka rojtos és piszkos, s ha valaki bepillanthatott volna a kabátja alá, láthatta volna, hogy a gallér valami ujjatlan rongydarabhoz kap­csolódik, amit ingnek a legnagyobb jóakarattal sem le­het nevezni. Az alapos vizsgálódó konstatálhatta vol­na, hogy cipője talpán két óriási lyuk tátong, zoknijai csuromvizesek. De mindezt nem lehetett észrevenni. Azt sem, hogy esőköpenye leértékelt áru volt, mert belül a gumirozásnól „a vulkanizálás során egy kissé meg­égett". Ugyanígy azt sem láthatta senki, hogy angol kalapjának ragasztása a nedvességtől egyre inkább fe­lengedett. Miután számbavette vagyonát, William feldobott egy pénzdarabot a levegőbe. Fej jött ki; a pénzt a zsebében csörgetve, a jobb felé vivő úton indult el. Nem messze, az ívlámpák alatt, az út két oldalán sivár fapadok nyújtózkodtak. Két alakot vett ki a ho­mályban, egymással szemközti padokat foglaltak el. Az egyik egy részeg rongycsomó, lehetetlen pozitúrában a pad vaskarjára dőlve - ezeket a karokat azért szerel­teti fel a város, hogy az otthontalan, fáradt emberek ne nyújtózhassanak ki, ne aludhassanak a padokon. Fülsértő hangon horkolt, a feje hátrabillent, esőcsep­pektől csillogó puffadt arca hunyt szemmel meredt az ég felé. A másik padon egy öregasszony ült. Erős visz­kiszag áradt felőle. Az álla alatt megkötött zöld musz­linkendő fedte ritkás szürke haját. Énekelt: Ekkor, valószínűleg meghallotta William pénzcsör­getését, abbahagyta a dalt, és így szólt: - Gyere ide! William megállt, megfordult, s udvarias gesztussal megemelte kalapját: - Pardon, óhajt valamit, asszonyom? - Mondtam: gyer' idei William leült az öregasszony mellé és kíváncsian az orcába nézett. Rendkívülien ráncos és megviselt arc tekintett vissza rá - munkaidő után a nagy hivatalok­ban az öregebb takarítónők között akadhatunk ilyen elnyűtt arcú vénségekre. - Az asszony alsó ajka sze­nilisen remegett; szeme apróra zsugorodott és homá­lyos tekintetű volt. - Kárhoztassa el az Isten a lelkedet - mondta az asszony. - Nincs jobb dolga, mint hogy itt az orrunk előtt csörgesse a péQzét, he? William mosolygott. - De hát, jó asszony... - kezdte William a lehető legudvariasabban. - Jó asszony — nyavalya vagyok én magánaki ­mondta az öreg hölgy. - Ismerem én az ilyen gazdag ficsurokat. Fogadok, nem dolgozott életében még egy percet sem a pénzéért... a papótól kapja, így van? Tudom én. Ismerem én a maga fajtáját. .. maga, ma­ga .. . - kereste a megfelelő szót - maga: kapita­lista! Kellemes elégedettség járta át Williamet... Derűsen bólintott. - Hogyan találta ki? - KitalólniI - nevetett fel gúnyosan az asszony. ­Kitalálnil Azt hiszi, én nem dolgoztam flancos úri há­zakban? És nem voltak gazdag, fiatal, hapsiim ... míg magam is fiatal csibécske voltam? He, ezt nem gondol­ja? Azt hiszed, a pénzcsörgetésed és a rohadt modo­rod nem árul el? - Az öregasszony, hol tegezte, hol magázta Williamet. - Tán a magadfajta kalapot emel egy ilyen melós vén szatyor előtt, mint én (hukk) -> ha nem azért, hogy gúnyt űzzön belőle?l - Asszonyom, biztosíthatom . .. - Uram Istenem! Ide figyeljl Hát igen, voltak ne­kem finom, gazdag szeretőim (hukk) lónykakoromban. Azok akkor tényleg levették a kalapot előttem ... William eltűnődött: hát lehetséges, hogy ez a bor­zalmas emberi roncs valaha szép volt? Erőltetnie kellett a képzeletét. - Ifjú koromban (hukk), de régen volt... Hej, meg­ismerem a szeretőm . .. Idefigyelj! A legszebb gondo­lataimból zökkentettél ki a pénzcsörgetéseddel . .. Hát nem furcsa, hogy ti mindenetekkel Igy kérkedtek. De nem, nemcsak ti ... én ís, te is, mindenki így tesz... Mindenki csörgeti, amije van . . . Nem számít, mondok valamit: Nincs kedved eljönni velem szórakozni egy ki­csit? - Előrehajolt, s valamikori ifjúságának torzké­peként William arcóba bámult, dőlt belőle a dögletes pálinkaszag. - Gyerünk! Elszórakoztatlak (hukk), ne félj. Vagy tán nincs kedved velem jönni? Köszönöm az ajánlatot - mondta William gyengé­den. - Ma nem. - Hát persze - mondta csúfondárosan az öreg hölgy. - Ismerem a magadfajta kapitalistákat! Akkor adtok munkát nekünk, mikor nem kívánjuk. Mikor vi­szont szükségünk lenne rá, akkor nem adtok. Vedd ki a kezed a zsebedből! Nem kell a nyomorult alamizs­nád! ... Elegem van az alamizsnából. Én megdolgozom azért, amit kapok. Érted?l (hukk). Tisztességes nő nem fogad el könyöradományt. .. Gyerünk, gyere velem ... - Miért üldögél itt kinn? Meg fog fázni... - Ez jól ... Aztán mit gondolsz, ficsuracskám, hogy mi az istenért üldögélek itt kinn. He? Tán nem bírtam ki a budoárom négy fala közt ezen a pompás nyári estén, mi?... Ha kifizették volna, amiért megdolgoz­tam, hát nyugodt lehet, hogy nem üldögélnék itt. Te Úristen! - dühödten nézett a fiatalemberre. - Maga idevalósi? William megrázta a fejét. Elővett a zsebéből egy ol­csó pléhtárcát, és kinyitota. Két cigaretta volt benne. - Megengedi, hogy rágyújtsak? - érdeklődött ud­variasan. Az öreg hölgy úgy meredt rá, mint egy őrültre. - Hogy én megengedem-e?! Mondd, mért kötözködsz velem, te fickó? Mért tőlem kérdezed, hogy dohányoz­hatsz-e? Hát mi közöm nekem ahhoz, he? Az a te dol­god .. . Viszont egyet én is kiveszek . . . William gyufát halászott elő, tüzet adott, aztán ő maga is rágyújtott. - Igen, igen, maga kapitalista - mondta az öreg­asszony; a cigaretta remegett az ajkai között. - Nem lennél hozzám ilyen udvarias, ha nem ugratni akar­nál... Ismerlek titeket... Nem vagy idevalósi, jó. Ha idevalósi lennél, akkor kifizetnének. Engem meg nem fizetnek ki, pedig idevalósi vagyok ... Nézze csak meg ezt. - Benyúlt a mellénél a ruhájába, és előkotort egy kartont. William előrehajolt az ívlámpa fényébe. Ezt olvasta: „Jelen igazolvány tulajdonosa, Mrs. Sara Trimball jogosult a keltezéstől számított egy hónapnyi időtar­tam alatt belépni Randall's Island-re. A lányát meglá­togathatja." - Na tessék, ez én vagyok - mondta Mrs. Trim­ball egyfajta alkoholista büszkeséggel. - Ott dolgo­zom, a Randall's Island-en - olyan mindenes, fuss ide, fuss oda - tedd ezt, tedd azt vagyok a nővérek és orvosok mellett (hukk). Ma kellett volna fizetést kap­nom. Jöttem is érte a városházára. De öt perccel három utón értem oda és nem kaptam meg a pénzemet. Érti ezt? Most jövő péntekig egy büdös centet se kapok. Hát nem disznóság? A nővérek és orvosok bezzeg ötig is megkapják a pénzüket... Én mért nem kapom meg a pénzemet? Pedig tudják, hogy nincs hol aludnom, és nincs pénzem szállásra .. . Hát akkor mér nem fizetnek ki, he?. .. Na jó, mondtam magamban, egyen meg a fene benneteket, majd alszom a parkban. De nem sok­kal maga előtt, idejön hozzám egy nagy melák rendőr, s azt mondja: „Na, söprés innen, öreganyáml" A város nem fizeti ki, ami a munkámért jár.. . elmegyek a vá­ros parkjába aludni... és a város rendőre elzavar... Hát, hova menjek akkor? A pokolba! Gyönyörű dolog ez, mondhatom (hukk). - Szóval, a lánya ott van? - Igen, van egy lányom. .. Tizenhat éves. Ez me­gint furcsa egy dolog. Ha én nem dolgoznék ott, akkor a lányomat sem tartanák ott csak úgy. De hát ott dolgozom, s heti két dollárt szúrok le érte, hogy ő ott­maradhasson. - Miért dolgozik pont ott? - kérdezte William szó­noki lendülettel. - Bűnös különcködés az egy szegény ember részéről... - Egy ilyen léhűtő pofázik nekem! - kiáltott rá az asszony dühvel. - Hát az nem jut eszébe, hogy időn­ként látni akarom a lányomat? Ö, isten, hát miért is csinálom az egészet? Tulajdonképpen az utcán kelle­ne strichelnie, hogy eltartsa vénségére az öreg any­ját. - Ügy bizony, ezt kéne tennie. Nevetséges, hogy . . . Nem is tudom, miért tartom őt ott. . . Semmi értelme az egésznek. Maga meg tudná mondani, mi az oka, hogy nem akarom, hogy olyan legyen, mint én? Hi­szen én mindig jól szórakoztam . . . boldogan éltem . .. Mért van az, hogy az ember nem akarja, hogy a gye­reke hozzá hasonló legyen? Igen, dolgoznia kellene ér­tem, én meg ott tartom, hogy ne legyen olyan mint én. .. De elérem célomat? Egy fenét. Ha elpatkolok, úgy is ki kell menjen az utcára, mindenképpen ... ­Mrs. Trimball köhögni kezdett, először csak enyhén, majd egyre hevesebben, az egész teste belerázkódott. Az aprószemű eső egyre csak hullott. William érezte, hogy a nyirkos hideg át meg átjárja az egész testét. A szemközti padon alvó most egy hirtelen horkantás­sal felriadt, tüsszentett és lassan felült. -' Az embert még itt sem hagyják aludni - morog­ta. - A fene azt a rohadt köhögést! - Ó, te Isten - mondta Mrs. Trimball a roham el­múltával, gyönge hangon. - Csak legalább egy kortyot ihatnák. - A szállás mennyibe kerülne? - kérdezte Williams. - Huszonöt cent. Szóval mégis kell szoba? Tudok egy helyet a Negyedik utcában ... De neked úgysem kell szoba... - Nem, nekem nem, de magának igen. Egy pillanat. Nem alamizsnát akarok adni. - Odanyújtott egy hu­szonöt centest. - Fogadja el kölcsönképpen - én is elfogadnám magától, fordított helyzetben - , és ha majd megkapja a fizetését, megadja. Belehullatta a pénzdarabot a nő reszkető tenyerébe. De az öregasz­szony nem tudta megfogni, legurult a kezéről, csilingel­ve hullt le az aszfaltra és tovagördült. A szemközti pa­don ülő akkor mint a villám, lenyúlt, megragadta a lába elé guruló pénzt, és eliszkolt lefelé a sétányon. Mrs. Trimball félig felemelkedet ültéből. - Te ré­szeg csavargó - kiáltotta éles hangon. - Gyere visz­sza, te piszkos tolvaj! - Ne törődjön vele - mondta William, az asszony karjára téve kezét. - Van belőle elég. Tessék, itt egy másik. - Most nem csúszott ki az asszony kezéből a pénz. - Nagyon szépen köszönöm önnek - mondta Mrs. Trimball méltósággal. - Barátok között a kölcsön he­lyénvaló. Megkérem, adja meg a nevét és a címét, hogy a pénzt visszajuttathassam. - Hoszsan kotorászott a szatyrában, míg végre előhalászott egy agyonrágott ceruzát és egy papírdarabot. - És tán még meg tudná toldani a kölcsönt egy tizcentessel; jó lenne felmele­gíteni magam egy korty itallal. William csak egy pillanatig habozott. - Nagyon szí­vesen - mondta aztán. Törte a fejét: milyen nevekkel is találkozott a vasárnapi lapok társasági rovatában. Ezt írta fel a papira: Courcey de Peyster Stuyvesant Hotel Plaza - Hát nem megmondtam!? - kiáltott fel az öreg hölgy, mikor William szóban is közölte vele a leírta­kat. - Hát nem megmondtam, ki vagy?! Ismerlek én benneteket! Semmi közöm nincs hozzátok! Te a papád­tól kapod a pénzt, én meg egy héten hét napon át dol­gozom érte, a térdemen csúszva-mászva. És ez a ször­nyű név, nem hiszem, hogy magad is kívántad volna magadnak. Nos, Mr. Cursey Dee Pyster Stuyvesant, nem szégyellne néhány lépésnyire elkísérni egy korhely vén­asszonyt? - Egyáltalán nem. Biztosíthatom, hogy örömmel te­szem. - William felállt, és belekarolt az öreg hölgy­be. Borzongott, így állva még sokkal jobban átjárta • hideg, mint az imént a padon összegubbaszkodva. - Tessék megnézni bennünket! - jegyezte meg Mrs. Trimball. - Mi vagyunk, akik megválasztjuk az Egye­sült Államok elnökét... mindig azt a pasast, aki azt ígéri, hogy mindent rendbe tesz. Megválasztjuk az el­nököt, s mit kapunk végtére? Rendőrséget. . . William pompásan blöffölt. - De hát, kedves asz­szonyom - mondta -, a társadalmat védelmeznünk kell... Megérkeztek, Mrs. Trimball a kapuhoz lépett. - Ah­hoz képest, hogy kapitalista, maga elég rendes fiatal­ember. Csak teletömték minden maszlaggal a fejét. Egy kis munka, egy kis kemény meló, az kellene ma-, gónak... - Maguk pedig - mondta - William - , dolgozó em­berek, ha nem lennének olyan pazarlóak, megtakaríthat­nának annyit, hogy kényelmessé tegyék az öregségü­ket... William Booth Wrenn visszasétált a térrre. A lóba már szinte nem is fázott, de egyébként egész testét át­járta a hideg nedvesség, gyatra ruházata alig nyújtott valami védelmet. Megkereste az imént elhagyott padot, megtapogatta zsebében a megmaradt ötcentesét, az­tán lehajolt, s az ülés alatt, a vas és a fa között rátalált cigarettája csikkjére. A negyedik nyirkos gyufaszál végre keservesen lángra lobbant. Ekkor egy jót táplált, körgalléros rendőr lépett eléje és intett a botjával. - Tünés - mondta röviden. - Itt nem lehet ül­dögélni. William, anélkül, hogy akárcsak meg is mozdult volno, még egyet slukkolt a csikkjéből, s aztán vontatott han­gon, pökhendien megjegyezte: - Barátom, tudja maga, hogy ki vagyok én? A rendőr szemügyre vette a koszos gallért, az olcsó kalapot, s az átázott cipőket. (A rendőrnek a szeme élesebb, mint az öreg hölgyeké). Azután egy kissé elő­rehajolt, és belebámult William arcába. - De még mennyire - mondta - , de még mennyire tudom, hogy ki vagy. Te vagy az a pasas, akit tegnap éjjel már kétszer elzavartam innen. Na, gyerünk, söprés, vagy odacsapok! Fordította: RÄKOSY GERGELY John R e e d : KAPI TALIST

Next

/
Oldalképek
Tartalom