Új Szó, 1971. október (24. évfolyam, 233-257. szám)

1971-10-17 / 41. szám, Vasárnapi Új Szó

Régmúlt idők hírnöke. csak, kedves olvasóm, micsoda őrömmámorban úszott az egész családi András felállt s meghajolt a főispán felé, mintha István még mindig az ő nyfrfavesszős fegyelme alatt állna, s még mindig a bácsikának kellene köszönetet mondania a nebuló helyett; a többi Levický pedig nagy ölelkezések és cuppanó rokoni csókok közepett így kiáltozott: — Drága bátyámuraim, végre Levický lett a vicispán! Levickyl Levickyl — Ö volt ugyanis az első vicispán, akit a Levicky-família adott a vármegyének. Mikor a vármegyei főjegyző megválasztásán is túljutottak s a szolgabírákra került a sor, szörnyű lárma kerekedett a megyeház előtt. — Izgatott Besenyovszkyak verődtek nagy csoportokba s erőszakkal be akartak hatolni a megyeházba, hogy leszavazzanak; Levický Ádám volt az első, aki a szemükbe nevetett, mondván: Sero post festa cantare, elkéstek az uraságok! — Ott hullatta könnyeit, mint egy gyerek szegény Besenyovszky Dániel is s egyre csak azt hajtogatta: — Minden elveszett, oda a családunk dicsősége! Inkább a sír, mint az ilyen élet! Micsoda emberek vagytok! Ezt ugyan jől megcsináltátok! — Aztán kissé könnyítve magán a szemrehányásokkal, haragos tekintettel mérte végig a most érkezetteket, s az iránt* tudakozódott, hol a kutya fenéjébe jártak mostanáig. Besenyovszky Gáspár magyarázkodni kezdett: — Egész éjjel ettünk-ittunk, mulatoztunk; reggel felültünk a kocsikra, aztán felfrissítettük magunkat egy kis orrfacsaró törköllyel, mire mindannyian elaludtunk. Jómagam az első szekéren ültem. Egyszer csak azt veszem észre, hogy állunk; megbököm a szomszédomat: „Gyerünk már, Ja- no!" „Jó, jő, mindjárt megyünk, felleli a szomszéd, de félálmomban megint, csak úgy éreztem, mintha állna a kocsi. Erre úgy megböktem könyökömmel a szomszédot, hogy majdnem kiesett a kocsiból: „Mozogj már, te kujon, mert mindjárt megtáncoltatom a fokosomat a fejedbübján!" De a szomszéd csak annyit tyond rá: „A ménkű csapjon beléd,, úgy felfordítlak, hogy megbánod, ha nem hagysz békén!" Képzeljék csak, kegyeimedék, nem Is a Jano hangja volt, hanem a Lajosé, összeszedem magam, dörzsölöm a szemem,.nézelődök, hát csakugyan nem a Jano volt, hanem a Lajos, aki az éjszaka fogadott, hogy eltalál-e az almafáig, vagy sem és hol lehetünk. Szétnézek — oszt látom, hogy nem Jakabházán vagyunk, hanem valahol a hegyek között. Égnek mered a hajam, s mikor aztán látom, hogy minden kocsiból kifogták a lovakat, a derék kocsisok ott legeltetik őket távolabb, egy tisztáson, a kocsikon pedig édesdeden szunnyadnak az uraságok, hát elkiáltom magamat: „Árulás, árulás!" Erre mindnyájan felrezzentek álmukból és nagy csudálkozva kérdezősködtek: „Hol vagyunk?" „A hegyek közt!" feleltem. Rögvest kiabálni kezdtem: „Jano, mit csinálsz?" „Legeltetem a lovakat, nagyságos uram!" feleli Jano. Majd a guta ütött meg; dühösen rákiáltok: „A fene essen az anyádba, te kujon, hogy a fenébe hoztál bennünket ide?" „Hát csak olyanformán, nagyságos uram", feleli Jano, „hogy magam is elaludtam, mint kegyeimedék, az állatok pedig megszokták, hogy az erdőre járunk vélük, hát odavittek, ahová leggyakrabban visz az útjuk". Legszívesebben kupán vágtam volna ezért a feleletért, de nem volt rá idő, így hát rákiáltottam: „Akkor hát tüstént fogjatok be, aztán usgyi, vissza!" De ő csak vigyorgott: „Nem megy az úgy nagyságos uram, én bizony nem tehetek róla, hogy többen telepedtek be a kocsiba, mint amennyi mákszemet adnak egy garasért, vagy amenynyit a szapora vörös egér fiadzik; a lovacskák nem bírják már tovább, legeiniök kell egy kicsit! Hát nem látja nagyságos uram, hogy milyen messzire kerültünk, itt vagyunk az öregsziklánál." „Ti átkozott dögök!" ordítottam, mert tudtam, hogy az öregszikla legalább három óra járás a falunktól, Így három órát kocsizhatunk s megint három óra kell hazáig, onnét pedig további három, míg Jakabházára érünk, elkiáltom hát magam: „Lássuk el a bajukat, bátyámuraim!" Lőcsöt ragadtunk, emeltük a vendégoldalt, köveket kezdtünk hajigálni feléjük, de a huncut parasztja úgy látszik el volt készülve rá, mert a szerszámokat már felrakta az egyik lóra, a másikra meg felugrott s már nyargalt is, hogy csak úgy porzott az út utána. Most láttuk csak, hogy előre kitervezett árulás volt, úgy véltük hát, legokosabb lesz, ha mihamarabb eljutunk valahogy a megyeházára, futásnak eredtünk hát, s futottunk is mindmostanáig, mert hiába, no, ha már a fejünknek nem vettük használt, legalább a lábunk segítsen. De erre Dániel fanyar mosollyal csak annyit jegyzett meg: — A lábuk sem ért többet kegyelmedéknek, mint a fejük. Ezen bizonyosan összekaptak volna, de nem volt idő rá, mert megjöttek. Medziborszkyék is, barátaikkal együtt s már messziről kiabálták: „Szavazni! Siessetek a szavazáshoz!" — Miféle szavazáshoz, nem mondanátok meg? — szól oda nekik Levic- ký Márton. OHMHBHBBBBHI (Tóthpál Gyula felvétele) — Hát ahonnét az imént elmentünk! — feleli egyikük, ezzel a Joskoval együtt, aki közben átpártolt hozzánk. — Vén bolondok, — mondja rá Márton, kilenc óra volt, mikor elmentetek komédiát nézni, most pedig délután árom. Medziborszkyék sehogy sem akarták elhinni, hogy már ilyen későre jár, s a vicispánválasztás rég lezajlott; mert Josko úgy elmulattatta őket a veszettül bukfencező komédiásokkal, hogy még a könnyük ls csurgott a nevetéstől; Csak akkor nyugodtak meg, mikor a komédiás megmsssm^mmsmt^s&^&i^siíf) ígérte Medziborszky Mackónak, hogy kap majd néhány példányt annak a majomnak az ivadékaiből, aki annyira tetszett neki, mikor a vállára kapaszkodott, arcát cirógatta, meg a haját igazgatta, mint otthon az anyjuk szokta vasárnap délután. Levický Josko azt tanácsolta Medziborszkyéknak, hogy hajítsák el a kakastollat, mert már semmire se jó, hiszen Potocky lett az alispán, s inkább indullanak együttesen a főispán úr lakomájára, hiszen semmiféle bűn nem terheli a lelküket. Fordítatta: Zólyomi Antal anHnanBBHHH BELLUS IMRE ~ virágüzlet zárva volt. Tanácstalanul sietett Péter a főtérre. Ott is szoktak álldogálni virágárus nénikék. — Kell, műszál szereznem virágotI Legalább három szál piros rózsátI Csaknem fél éve hogy Itthon voltam utollára, és holnap névnapja ts lesz. Nem állíthatok be virág nélkül. A késő délutánt őszi napfényben hosszúra nőtt a főtéri parkban álló fák árnyéka. Az egyébként alacsony termetű Péter elégedetten nézte végig saját, árnyékát, gondolván — nem is vagyok én olyan kicsi. Es megigazította nyakkendőjét, ellenőrizte, be van-e gombolva aranygombos katonakabátján minden zseb, és az üres főtéren sietett tovább, újabb lehetőségeket keresve a viráa megszerzésére. Egy éve ismerkedett meg Péter Ritával, akit ugyan mindenkt Marinak, sőt a faluiában Mariskának becézett. Ritának csak ő nevezte el, mert termete, temperamentuma, de még a hanqia is hasonlított a kis Rita Pavonééhez. Furcsa volt ez az ismerkedés. Négy évet együtt töltöttek a pedagógiai főiskolán, egy étteremben étkeztek, találkoztak moziban, teadélutánokon, sétákon, de egymásról csak annyit tudtak — ez a lány keleti, és „fizikus", ez a fiú Bratislava mellől származik, és magyar—orosz szakos. Amikor aztán a véletlen eqy iskolára hozta őket, rövid idő alatt összemelegedtek. Sajnálták mindketten, hogy ez nem következett be még diákkorukban, de így ls boldogok voltak. i — Legalább van benne valami regényes — mondogatta Rita. 'Nem sok idejük maradt a szerelemre. Péternek be kellett vonulnia egyéves katonai szolqálatát letölteni. A levélváltás hetenkénti matematikai pontosságát csak két látogatás „zavarta" meg. Ilyenkor Péter nem haza sietett, szüleihez, hanem első útja Ritához vezetett, csakúqy, mint most. — Még mindig nem sikerült virágot szereznie. — Mindegy — qondolta Péter —, elmegyek anélkül. — A csillagos katonáját! Hát, te mit keresel itt? — csapott a vállára az iskola vígkedélyű, kopaszodó igazgatója. — Egy kis szabadságot kaptam. Gondoltam, benézek magukhoz is — válaszolta Péter zavartan. — Hiszen egy hónap múlva leszerelek, és visszajövök az iskolára. Örült is meg nem is ennek a találkozásnak Péter. lói esett elbeszélgetni az „öreggel" — ahogy egymás közt titulálták igazgatójukat —. ám szabadulni tőle nehezen lehetett. — Gyere, bemeayünk eqy kávéra, elbeszélgetünk — ajánlotta az iqazqató. Korán besötétedett. A barátsáqos kis kávéházban kiqyulladtak a fények. Ujabb oendéqek érkeztek, köztük ismerősök is, akik hozzájuk csatlakoztak. A kávé mellé konyak is került az asztalra. Péter legfrissebb katonai élményei mellé pedig frontharcosi élmények, ki tudja hányadszor elismételve. színesebbé téve. Ám a lényeg, a szomorú valósáq vaqu a hősies helytállás, hamisítatlan maradt, s ez lekötötte Uauelmét még az óráiát leső Péternek is. Késő este volt, amikor elköszöntek equmástól. Péter haraqudott, önmaqára, de iqazqatóiára is. lqy elrabolni, elpocsékolni a szépnek íqérkező estét! Rita eqy nyugdíjas özvegynél lakott a város szélén. Az ódon bútorokkal berendezett hálószobát, melyet a néni mindiq tanítónőknek adott ki bérbe, átrendezte, modernebb bútorokkal eqészítette ki, telerakta viráqokkal — fikuszokkal. phij lodendronokkal. szanszeveriákkal. Mindezt csak azért tette, mert — ha nehezen is — sikerült megegyezniük a nénivel, hogy az esküvő után Péterrel itt lakhassanak. — De csak addig, amíg nem lesz gyerekük! — kötötte ki szigorúan a házi néni. Félórába ts belekerült, amíg Péter megérkezett Rita lakásához. Sötét volt a háznak minden ablaka. — Nem bal, majd felébresztem — qondolta. Legutóbbi látogatásakor éjjel érkezett, akkor is ezt tette. Az öreq ház ablakai eléq alacsonyan voltak. Könnyen benézhetett bárki, ha a spaletták nem voltak becsukva. Rövid ideig gondolkodott Péter. Eszébe jutottak a virágok. Most szerezhet, van itt virág bővenl Néhány percen belül 'három szál piros rózsával a kezében kocoqtatta meq Rita ablakát. Várt, hallqatózott. Semmi neszI Meqkocoqtatta még eqyszer. Rita nem aludt. Jól hallotta már az első kopogást is. A másodikra már meqrémült. Tudta, ki kopog. Mit tegyen? Odasietett az ablakhoz, kinyitotta a spalettát. Péter megkönnyebbülten felsóhajtott, maga elé emelte a frissen csent rózsákat, mint akt el akar rejtőzni. Boldog volt. Szinte érezte a kétsoros üvegen át kedves, forró leheletét, bársony bőrének meleqét, és elöntötte a vaqy Türelmetlenül intett Ritának: nyissa ki! Rita kézzel-lábbal maqyarazott, mutogatott az egyik sarokba, hangtalanul artikulálva mondott valamit, de Péter nem értette, nem is érdekelte. Már bent szeretett volna lenni. Hiszen így is anynyit mulasztottak! Végre Rita meggondolta magát, vállára dobta pongyoláját, zseblámpát gyújtott és indult kifelé. Péter vágyakozva lesett be a rosszul visszacsukott spaletták között. Követte a zseblámpa lénycsóvájában megjelenő tárqyakat, bútorokat, viráqokat. Tetszett neki, ahoqy Rita berendezte. De most, most valami szokatlanon akadt meg tekintete. Valamit nem értett, valami nem tetszett neki. Nem akart hinni a szemének. Amit látott, az élete leqnaqyobb csalódását jelenthette: Az egyik szék karján — viláqosan látta — férfi ruha van lerakva. A szoba elsötétült. Rita kiment. Péter nem tudta összelUqqesbe hozni a látottakat. — Mit tegyek? — Minek jön kt, ha férfi van nála! Nála! Ritánál! Az ő Ritájánál! Akiban 0 anynyira bízott. Megszédült. Hallotta az udvarra nyíló ajtó csikorqását, majd Rita hanqját: — Péter, Péteri Gyere ide! Péter másképpen döntött: átdobta a rózsákat a kerítésen, és elrohant. Rita észrevetette. Úgy, ahogy volt, hálóingben vállra dobott pongyolával, kifutott az útra és Péter után iramodott. — Péter, várj! Gyere visszaI Nem jöhetsz bel Péter, itt van apám! Péter, Péter! De Péter már nem hallotta. Befordult az utcasarkon. és rohant utolérhetetlenül a sötét éjszakába.