Új Szó, 1971. augusztus (24. évfolyam, 181-206. szám)

1971-08-15 / 32. szám, Vasárnapi Új Szó

Érdekes jelenség figyelhető meg. A kommunisták ellenfelei megpróbálnak alkalmazkodni. Változtatják taktikájukat, és az adott helyzethez mérten alkotják különféle nézeteiket. Egykor hallani sem akartak a békés egymás mellett élés lehetőségéről. Ellentmondást nem tűrve azt tűzték ki célul, hogy „a szocialista rendszert fel kell számolni", a kommunista eszmét meg „ki kell törülni az emberek tudatából". Tervük végrehajtására milliókat áldoztak. Törekvésük azonban eredménytelen maradt. A szocialista rendszer és a kommunista eszmék likvidálására irányuló nemzetközileg szervezett aknamunka ellenére a szocialista rendszer megerősödött, a kommunista eszmét pedig újabb milliók tették magukévá. Ma már — ha csak nem beszámíthatatlan az illető — senki nem sző a szocializmust és a kommunista eszmét „megsemmisítő" tervet. Inkább olyan elméletek születnek, amelyek megpróbálják az ellentétes nézeteket, és az egymással szemben álló társadalmi rendszereket „összeházasítani". Ilyesmire törekszik többek között a „konvergencia"-elmélet, amelyről az utóbbi időben igen sokat beszélnek, x és amely a nyugati világban igen elterjedt. Ennek az elméletnek többféle változata ismeretes, a lényege azonban mindegyiknek az, hogy a két rendszer (a szocializmus és a kapitalizmus) nem egymással szemben állva, és nem egymástól eltérően fejlődik, hanem „konvergál", közeledik egymáshoz. A „konvergencia"-elmélet egyik legártatlanabbnak látszó változata szerint a két rendszer a modern ipari társadalom keretében idővel „ta- % lálkozik", „feloldódik" és „összeolvad". A konvergencia hirdetői szerint a jövő nem a kommunista társadalomba vezet, hanem megszűnnek a tőkés és a szocialista termelési viszonyok közötti ellentétek, és a két rendszernek új változata alakul ki, valamilyen „hibrid társadalom" jön létre. Hívei élesen támadják az osztályfezempontokat. Azt vallják, hogy a termelési eszközökhöz való viszonynak semmi köze az osztályokhoz. Szerintük ma már a kapitalista társadalmakban sincsenek, illetve eltűnőben vannak az osztályok. Azzal érvelnek, hogy „a tulajdon egyre kevesebb szerepet játszik az osztálykülönbségekben". És ha már mindenáron osztályozni akarunk, akkor „inkább a jövedelem különbségeit" és „főleg a jövedelem felhasználásának a módját" vegyük tekintetbe, ebből induljunk ki. Ellenfeleink úgy látják, hogy a jövedelem különbségei nem a termelési eszközökhöz való viszonyból, hanem csupán „véletlenszerű" okokból, például a helyes vagy hibás gazdaságpolitikából erednek. E „hiba" azonban könnyen kiküszöbölhető. Elég — vélik — ha módosítjuk az elosztást és ésszerűsítjük a fennálló társadalmi rendet s az egyensúly (mármint a kapitalizmus egyensúlya) nyomban helyreáll. A múlt század végén Bernstein és követői hirdettek hasonló nézetet. Lényege azonban mind ennek, mind a mai reformisták és revizionisták nézetének az, hogy lefegyverezze a forradalmi változásokat sürgetők hatalmas seregét, és arra késztesse a haladás híveit, hogy ne a kapitalizmus megdöntéséért vagy felszámolásáért, hanem csupán „átalakításiért", „tökéletesítéséért" küzdjenek. Igyekezetüket leginkább arra alapozzák, hogy a nyugati országokban a tulajdon állítólag „demokratizálódott", a tulajdon „diffúziója" figyelhető _meg. A tulajdon „demokratizálódása" fő formájának azt tekintik, hogy ma már a kapitalista társadalom minden tagja, minden osztálya tetszése szerint vásárolhat részvényt s ennek következtében maga is „tulajdonossá" válik. A rideg valóság azonban más. A puszta tény megsemmisítően cáfolja az említett nézeteket. Elsősorban ls a javak elosztása és így a jövedelem különbsége nem. a „véletlen" műve, hanem törvényszerűen a tulajdonviszonyok függvénye. Hiába van a munkásnak ls részvénye. A tőkés összehasonlíthatatlanul több jövedelemre tesz szert, mint „partnere". Ehhez a „jogot" a kapitalizmus viszonyai között éppen az biztosítja, hogy ő a tulajdonos. A jövede)em korrekciójától, illetve a jövedelemkülönbségek megszüntetésétől várni a gyökeres változást azért ls naiv ábránd, mert ez mindenkor korlátozott, sohasem érheti el a nagy jövedelemkülönbségek eltűnését, következésképpen nem változtathat a két kategória (a munkásosztály és a burzsoázia) alapvető szembenállásán. Ha bizonyos megszorításokra (sztrájkok, a munkásmozgalom erejének leküzdésére irányuló „békekötés" következtében stb.) a tőkés enged is (kénytelen engedni), a felülről jövő változások rendszerint csak időlegesek: a pillanatnyi osztályerőviszonyok függvényei és eredményei. A gyakorlat számtalan példája bizonyítja, hogy ha az erő adott egyensúlya megváltozik (gondoljunk bármelyik kapitalista válságra) a tőkés nyomban megszégi a korábbi megállapodásokat, és csak az egyéni érdekét nézi. Az itt-ott észlelhető engedmény és módosítás ellenére változatlanul ér/ényes az a régi Igazság, hogy a kapitalizmusban, mivel a tőkések birtokolják a termelő eszközök túlnyomó részét, a munkásosztály ki van szolgáltatva a tőkésnek, a burzsoáziának. A kapitalizmusban a munkás csak a tőkés viszonyok törvényszerűségei által meghatározott feltételek mellett élhet, és csak addig válhat részvényessé is, ameddig a tőke — saját érdekét biztosítva — lehetővé teszi. A részvényvásárlásokkal az osztályok -közötti különbségek távolról sem tűnnek el. Bizonyítja ezt az ls, hogy a nyugati világ proletariátusának túlnyomó többsége semmilyen részvénnyel nem rendelkezik. Az új részvényesek többsége a kisiparosok és a szakmunkások köréből kerül ki. Az igazi tőkésekhez viszonyítva azonban ezek száma is elenyészően csekély. A dolgozók és általában a „kisemberek" részvénytulajdona elaprózott, az egész gazdasági folyamatban befektetett pénz mennyiségéhez képest jelentéktelen. Ennélfogva lehetetlenné válik nemcsak az irányítás, hanem a tőkés gazdaság ügyeibe való számottevő beleszólás lehetősége is. A két ellentétes osztály, a munkásosztály és a burzsoázia tehát a kapitalizmuson belül sem „konvergál", nem közeledik egymáshoz. Jól tudják vagy legalábbis érzik ezt a fennálló rend urai és kiszolgálói is. Ennek tulajdoníthatóan termelik a különféle „áthidaló" nézeteket. Annál is inkább, mert világosan tisztában vannak azzal is, hogy az ideológiában nincs, nem létezik „senki földje". Az emberek gondolkozásvilágában vagy a proletár, vagy a burzsoá eszmék uralkodnak, ezek valamelyike határozza meg cselekedetünket. Ismeretes, hogy a marxizmus keletkezése és különösen világméretű elterjedése óta a burzsoázia mindent elkövet, hogy ezt az eszmét rágalmazza, diszkreditálja, és ahol lehet háttérbe szorítsa. A nyílt ellentámadás azonban az elmúlt évtizedekben vereséget szenvedett. Ellenfeleink a kudarcból azt a tanulságot vonták le, hogy a marxizmus bírálói, a burzsoá eszmék hívei a munkásmozgalomban csak úgy számíthatnak befolyásra, ha változtatnak módszereiken, és az adottságoknak megfelelően „eszmei mimikrit" hajtanak végre, álcázzák magukat, és ha szükséges, akár „marxista—leninista" mezbe bújva lépnek fel. Az a „behatolás", amely a múlt század végén a marxizmus revíziójának nyílt meghirdetésével indult, manapság az „alkotó marxizmus", a „humanista marxizmus", a demokratikus szocializmus", az „emberarcú szocializmus" és a többi hasonló jócsengésű jelszavak kíséretében történik. A modern revizionizmus — a történelmi körülmények megváltozása, a marxizmus— leninizmus világraszóló győzelme, a régi revizionizmus leleplezése és elfojtása következtében sem külföldön, sem a szocialista országokban (1968ban és 1969-ben közelről ls meggyőződhettünk róla) — ma már nem léphet fel másképpen, csak mint valamilyen jelzővel ellátott „marxizmus—leninizmus". Érdekes megfigyelni, hogy a konvergencia hívei hogyan érvelnek. Néhány éve a nyugati világ illetékesel a kapitalizmus jövőjéről tárgyaltak. Ezen a tanácskozáson hangzott el többek között az is, hogy a szocializmus és a kapitalizmus közötti hosszú Ideológiai küzdelemben tanúi lehettünk annak, hogy az eszmék kölcsönösen befolyásolták egymást. Az együttélésből, helyesebben az egymás mellett élésből — szerintük — napjaink „szintézise" lett. Korunk technokráciája. A technokratákban, akik az állami vállalatokat vezetik a Szovjetunióban és a magánvállalatokat az.Egyesült Államokban, sokkal több a közös vonás, mint ahogy sokan feltételezik. Mindketten a modern technika szülöttei. Tevékenységüket a termelési és fogyasztási statisztikák irányítják. A bruttó nemzeti termék növekedési számának fanatikusai, és állítólag mindketten hasonlóan reagálnak egy sor kérdésre, a pénzügyekre, a termelékenység ösztönzőire, a fogyasztás serkentésére vagy korlátaira, a fejlődést célzó beruházásokra stb. Az említett ideológia képviselői azt jósolják, hogy a fejlődés folyamán a termelés szakosodása, a pénz és értékmutatók növekedése és más meghatározók révén ,a kapitalizmus behatol a szocializmusba", az állami szektor növekedése, a szabad verseny korlátozása, a gazdasági életbe történő fokozódó állami beavatkozás, valamint a tervezés fejlődése következtében „a szocializmus pedig behatol a kapitalista gazdaságba". Szerintük „a kapitalizmus szocializálása" és „a szocializmus liberalizálása" eredményeképpen a jövőben egy olyan gazdasági rendszer alakul ki, amely a szocializmusból örökölni fogja az emberek gazdasági egyenlőségét, a termelés munkásellenőrzését és a gazdasági tervezést, a kapitalizmustól pedig a termelési eszközök magántulajdonát, a tőkés profitot mint a termelés serkentőjét, valamint a piaci spontaneitást mint a csere és elosztás formáját. E jellegzetesen kispolgári életérzésből fakadó — a kispolgár illúzióját tápláló — koncepció megfelel a burzsoá értelmiségnek is. Jelentős része úgy látja, hogy a jelzett út a fejlődés békés perspektíváját ajánlja, nem hirdet keresztes hadjáratot a kommunizmus ellen, nem fenyeget a termonukleáris háború borzalmaival, ráadásul a kapitalizmust sem idealizálja. Tehát érdemes hívéül szegülni. Annál ls inkább, mert tulajdonképpen nem a~ két merőben ellentétes rendszer szintéziséről van szó, hanem csupán — és ez a lényeg, ezért van a tőkés világban annyi hive — a kapitalizmus „javított" kiadásáról. Az elmélet szerzői és pártfogói gondolatvilágának bázisa: a termelőeszközök magántulajdona. A változást kapitalista alapon képzelik el. Illetve akár a kapitalizmus nő bele a szocializmusba, akár a szocializmus nő bele a kapitalizmusba, a jövő társadalma — szerintük — csakis olyan társadalom lehet, ahol a magántulajdon az úr. A „teória" már ezért is sántít. De a magántulajdonhoz történő görcsös ragaszkodása mellett más gyöngéje is van. A „konvergencia"-elmélet megalkotói — figyelmen kívül hagyva a lényeget — néhány minden kétséget kizáró hasonlóságból, de töbhnyire külső jegyekből jutnak túl messzemenő következtetésre. A két rendszer közeledését meghatározó fő tényezőnek például a tervezést, az irányítás professzionalizálását és az emberek anyagi jólétének növekedését tartják. Ám ha alaposan megvizsgáljuk, nyomban rájövünk, hogy tervezni a tőkés rendszer alapján megközelítőleg sem lehet olyan méretben és tartalommal, mint a szocializmus viszonyai között. Néhány jel arra mutat, hogy — látva a szocialista rendszer tervszerű gazdálkodásának előnyét, — a tőkés is megpróbál „tervszerűen" gazdálkodni. „Tervgazdálkodása" azonban többnyire csak a „prognózisok" készítéséig- terjed. A magántulajdon viszonyai között az egész társadalmat átfogó hatékony tervezés — ami a szocializmus egyik igen fontos jellemzője — csak Irreális ábránd. Az irányítást valóban egyre inkább szakemberek végzik itt is, ott ls. A szakosodás azonban nem von, nem vonhat maga után gépies, mindkét rendszerre egyformán jellemző „irányítást". A társadalom irányítása gyökeresen csak a társadalmi viszonyok megválasztásával módosul. Ami a „közeledés" harmadik „fő tényezőjét", az emberek anyagi jólétének növekedését illeti, ezzel kapcsolatban elég ha arra utalunk, hogy a kapitalizmusban és a szocializmusban nemcsak a termelés, hanem az elosztás rendszere is homlokegyenest ellentétes. A kizsákmányoláson alapuló kapitalista rendszer állandóan újratermeli egyrészt a tömeges szegénységet, másrészt a pazarlást és a fényűzést. A szocializmus viszont a társadalmi egyenlőtlenségek megszüntetésének, az ésszerűen szervezett fogyasztásnak, nem utolsósorban az emberek anyagi és szellemi szükséglete messzemenő kielégítésének az útján halad, fejlődik. A tartalmat Illető „kiegyenlítődés" tehát ilyen vonatkozásban is lehetetlen. A termelési eszközök társadalmi tulajdonán és az ember szabadságán alapuló társadalmi-gazdasági rendszer egyszerűen összeegyeztethetetlen a termelési eszközök magántulajdonán és a kizsákmányoláson alapuló társadalmi-gazdasági rendszerrel. Durva hasonlattal élve a kettő úgy viszonyul egymáshoz, mint a tűz és a víz. A különbségekről és a két rendszer „összeforrásának" útjába álló elháríthatatlan akadályokról még hoszszan beszélhetnénk. De talán már az eddig mondottak ls kifejezik, hogy a konvergencia-elmélet nem reális, nem tudományos. Hívei alapvetően abban tévednek, hogy szemlélődésük során figyelmen kívül hagyják a sajátos társadalmi-gazdasági viszonyokat, az osztályszerkezetet, az érdekstruktúrát (a változások tulajdonképpeni mozgatóit), és a társadalmi átalakulást egyedül csak a termelőeszközök, a technika, valamint a munkatermelékenység fejlődési szakaszaként értelmezik. Azt helyesen látják, hogy mind a két rendszer mozgásban van. A mozgásirányt viszont már tévesen határozzák meg. A két rendszer ugyanis nem „egymás felé" halad, hanem — a fejlődés eredményeképpen — az egyiknek is, és a másiknak ls át kell adnia helyét a magasabb társadalmi formának. A kapitalizmust a szocializmus, a szocializmust meg a kommunizmus váltja fel. Ez nem a teóriák kérdése, hanem a fejlődés során előálló szükségszerűség. A nyugati világ propagandája milliókat fordít arra, hogy az embereket a saját érdekének megfelelően befolyásolja. A „népi kapitalizmus", a „jóléti állam", a „bőség társadalma" és megannyi más jelszóval igyekszik szépíteni a mai imperializmust. „Osztálybékét" hirdet, viszonyai között azonban a fejlődés jellemzője nem az osztálykülönbségek megszűnése, nem az úgynevezett „középosztályosodás", amelyet mostanában szintén sokat emlegetnek, hanem a társadalmi polarizáció növekedése. A tőkés társadalom egyik pólusán mind kevesebb ember kezében egyre hatalmasabb vagyon halmozódik fel, a másik póluson viszont a „termelési eszközökkel nem rendelkezők", a kizsákmányoltak hatalmas tömege helyezkedik el. Az osztályharc — a közeledést és az osztálybékét hirdető különféle teóriák ellenére — a „fokozódó jólét", az autók, a hűtőszekrények és a nyaralók korában ls dúl, mind a kapitalizmuson belül, mind az ellentétes társadalmi rendszerek között. Ez a harc nem a kommunisták találmánya, és nem a XIX. századból ránk maradt „hagyomány". Az osztályharc a kapitalizmus jellegéből ered, a kizsákmányolás következménye. A „konvergencia"-elmélet, a „nemzeti kommunizmus", vagy újabban a „csehszlovák modell" és a többi hasonló „teória", mind-mind a tőkés világ, a burzsoázia érdekét szolgáló „eszmei mimikri", a nyílt vagy lappangó osztályharc része. Kötelességünk, hogy résen legyünk, és a tetszetős mezbe öltözött, de hamis, az embereket félrevezető nézetek ellen lépten-nyomon felvegyük a harcot. BALAZS BÉLA A KONVERGENCIA