Új Szó, 1971. augusztus (24. évfolyam, 181-206. szám)

1971-08-01 / 30. szám, Vasárnapi Új Szó

a i vallomasai PERCY BYSSHE SHELLEY (1792 - 1822): A költészet védelme (RÉSZIÉTEK) RESZELI FERENC: SZERBLEM A GYEREKKOR SZENTÉLYEI o kazlak ropogó töve s oz árnyék a híd alatt hol mint a víz alatt telt a délelőtt 2. kenderföldek sörű erdeje legesleg-közepfcn opró tarlőbirodalom magam tákolta rejtek a képzelt szerelmek színhelye 3. vasút: koszos talpam alatt a titok hová jutok ha rojta indulok? és o padlás szénailldto képzelt titkaim tikkadt retesze hovó egy vénlány szeretni hívott s ozt mondta: tőlem lesz gyereke sík határbon hosszú eperfasor árok árokban sarlózott mező mezövei teli zsákok rajtuk férfias pihenő száz ampér görcsben parázna parazsak között tájékozódunk egymás ösztönében ösvények oázisok kutak bebarangolsz és bebarangollak ez a kószálás végtelen fme tüstfáklyáim és tüzeim látom tüzeid és füstfáklyáidat LÁZKÉP e szín - mint vér a sót - leköt némaság voksóg nem oldja fel hordok magamban örökzöld lázrögöt illatnak bűznek egyként megfelel sárgát felfaló parázna zöld minden látomásom ez festi be zöld mór a hold a víz a föld nyulak szeme és halak szőrzete kanóc iszik a szomjazó homokból füstöt lehel és terjed mint a zöld ór kivergődöm a nylákazöld habokból markomban ketyegés számban áram vibrál A költészet, dltalúnos értelemben, mint a képzelet kifejeződése" határozható meg, s a költészet az ember eredetével egyidejű. Az ember hangszer, amelyen külső és belső benyomások sora fut át, akár az örökké-változó szél fuvallatai az eolhárfán, és mozgásukkal örökké változó dallamot csalnak ki belőle. A világ ifjúkorában az emberek táncolnak, énekelnek, a természet tárgyait utánozzák, s e ténykedésben — éppúgy, inint bármi másban — bizonyos harmóniát vagy re'ndet figyelnek meg. S noha minden ember valami hasonlót figyel meg, mégsem ugyanazt a rendet fedezik fel a tánc mozdulataiban, a dal melódiájában, a nyelv összetételeiben, a természeti tárgyak utánzásának sorában. Az utánzó művészetek mindegyikéhez ugyanis egy bizonyos harmónia vagy rend tartozik, s ezekből a hallgató vagy a szemlélő mélyebb és tisztább élvezetet merít, mint a többiből. Modern írók ízlésnek nevezik az érzéket, amellyel ez a rend megközelíthető. A művészet csecsemőkorában minden ember felfedez valamilyen rendet, amely többé-kevésbé jobban megközelíti azt, amiből a legmagasabb rendű gyönyörűség fakad; de a különbözőség nincs kellőképpen jelezve, mivel fokozatai érzékelhetőek kell hogy legyenek, olyan esetek kivételével, amikor a szépség megközelítésének képessége (mert a szépség szavával jelölhetjük a kapcsolatot a legmagasabb rendű öröm és indítóoka közt) rendkívül nagy. Azok, alsik különösen nagy mértékben rendelkeznek ezzel: költök, e szó legegyetemesebb értelmében, s az öröm, amely abból származik, hogy valami módon kifejezik a társadalomnak vagy a természetnek szellemkre tett hatását, mások előtt ís feltárul, s e közösségből önmagának valamiféle ismétlődését teremti meg. Nyelvük alapvetően metaforikus; azaz megjelöli a dolgok korábban nem értett kapcsolatait, s ezek értelmét addig tartja fenn, amíg a kapcsolatot kifejező szavak önálló gondolatok képei helyett gondolatrészek vagy göndolatcsoportok jelzéselvé nem válnak oz idő folyamán; és akkor, ha nem támadnak új költők, hogy újjáteremtsék az Ily módon felbomlott kapcsolatokat, a nyelv halott lesz az emberi érintkezés minden nemesebb célja számára. Lord Bacop pompás megállapítása szerint ezek a hasonlóságok vagy kapcsolatok „a természetnek a világ különféle jelenségein hátrahagyott egyazon lábnyomai", s szerinte mindenfajta tudás közös képessége, hogy e kapcsolatokat, mint alapigazságok tárházát fedezze fel. A társadalom csecsemőkorában minden alkotó szükségszerűen költő, mert a nyelv maga költészet; s költőnek lenni annyit jelent, mint ar igazat és a szépet — egyszóval jót — felfogni, amely először a létezés és az érzékelés, másodszor az érzékelés és a kifejezés közt fennálló kapcsolatban testesül meg. Forrásához közel minden ősi nyelv önmagában egy ciklikus költemény káosza; a szótárak gazdagsága, a nyelvtan megkülönböztetései későbbi kor termékei, s csak lajstrom, forma a költészet alkotásaihoz . . A költemény az élet valódi képmása, annak örök igazságában kifejeződve. Egy történet és egy költemény között az a különbség, hogy a történet különálló cselekmény*; foglalata, amelyeket csak az idő, tér, körülmények, ok és követelmény fűz egységbe; a költemény olyan ténykedések megalkotása, amelyek az emberi természet változhatatlan ciakzataihär igazodnak úgy, ahogy azok az alkotó tudatában (amely magában foglalja minden más tudat képzetét is) helyet foglalnak. Az egyik részleges, s csak egy meghatározott időtartamra, események bizonyos társulására érvrnyts, amely sohasem ismétlődhetik meg; a másik általános, s olyan indítékok és cselekedetek kapcsolatának csíráit is magában foglalja, amelyek az emberi természet lehetséges változatai közé tartoznak. Az idő, amely az esetleges tényekből szövődött, a megkívánt költészet nélküli történet szépségét és hasznát megsemmisíti, a költészet szépségét és hasznát gyarapítja, s a tartalmául szolgáló örök érvényű igazság új, csodálatos lehetőségeit fedezi fel, mindörökre. Ezért mondják a tartalmi kivonatokat az igazi történelem molylepkéinek; kirágják belőle a költészetet. Az esetleges tényekből szövődött történet olyan tükör, amely elhomályosítja és eltorzítja azt, ami szép kellene, hogy legyen; a költészet olyan tükör, amely széppé varázsolja azt, ami eltorzult. A költészet bizonnyal valami isteni. A tudás középpontja és egyben kerülete; minden tudományt magában foglal, s minden tudománynak hozzá kell folyamodnia. A gondolat minden más rendszerének gyökere és virága egyszerre; minden a költészetből fakad, mindent a költészet ékesít; a költészet tagadja meg — ha üszkös — a gyümölcsöt és a magot, a költészet vonja el a meddő virágtól az élet fája hajtásainak táplálékát és utódait. A költészet mindennek teljes és tökéletes felszíne és virágja; olyan, mint a rózsa illata és színe az őt alkotó elemek szerkezetéhez képest, mint az el nem hervadt szépség alapja és tündöklése az anatómia és a rothadás titkaihoz hasonlítva. Mivé lenne erény, szeretet, hazafiság, barátság, mivé lennének törekvéseink a síron innen s reményeink a síron túl, ha a költészet nem emelkednék fel, hogy fényt és tüzet hozzon ama örökkévaló tájakról, ahová a kiagyalás bagolyszárnyú készsége nem is szárnyalhat? A költészet nem hasonlít az okfejtéshez, amelyet az akarat elhatározásának megfelelően kell felhasználni Nem mondhatjuk: „most költeni akarok". Még a legnagyobb költő sem mondhatja ezt: mert az alkotó lélek olyan pislákoló szénre emlékeztet, amely láthatatlan hatásra, a szél szeszélyes fuvallatára például, röpke ragyogásra lobban; ez a képesség belülről fakad (akár a virág színe, amely fejlődés közben fakul és változik), s természetünk tudatos része sem érkezését, sem távozásét nem tudja megjósolni. Ha ezt a hatást eredendő lisztatágában és erejében tartósítani lehetne, beláthatatlanul fontos következményekkel járna, ám amikor a versköltés folyamata megkezdődik, az ihlet már hanyatlóban van, s a legtündöklőbb költészet, amelyet mindmáig ismer a világ, alkalmasint csak haLavány árnyéka a költő eredeti elgondolásának . . A költészet a legboldogabb és legjobb elmék legjobb és legboldogabb pillanatainak teljesítménye. Tudjuk, hogy érzés és gondolat múlékony látogatásait fogadjuk, amelyek néha helyszínhez vonatkoznak, mindig váratlanul érkeznek és kéretlenül távoznak, de oly kimondhatatlanul felemelőek és gyönyörűségesek, hogy még a vágyódásban és sajnálatban, mely utánuk marad, sem lehet más csak öröm. 0gy tetszik, mintha a miénknél istenibb természet áramlana át rajtunk; ám léptei nyoma, miként a szélé a tengeren: a közelgő nyugalom eltörli, s csak emléke marad meg a felkavart homokon. Mindezt s a lét hasonló állapotait elsősorban a legfogékonyabb érzelműek és a legtágabb képzeletűek tapasztalják; s az így keletkezett lélekállapot minden alantas vággyal hadilábon áll. Az erény, a sze retet, a hazafiság, barátság rajongása lényegében ilyen érzelmekhez kapcsolódik; s amíg hatásuk tart, énünk valóságos tartalmában jelenik meg: a mindenség atomjaként. Nyári hőség — Konözsi István felvétele.