Új Szó, 1971. július (24. évfolyam, 154-180. szám)
1971-07-31 / 180. szám, szombat
H anoitól 80 km-re keletre fekszik Haiphong kikötő. Az országút a rizsföldek vizeitől áztatott, sík területen szalad. Az egész 80 sm-es utat kis betonerődítmények őrzik, meiyek szöglete sek és feketéllnek a nyirkos tropikus levegőben. Ezeket a kis erődítményeket a franciák építették. így biztosították az utánpótlási országutat, melyen a lőszert és a haditechnikát szállították Haiphongból. Most az ürességtől ásítanak, a lapos tetőkön rozsda marja a forgócsövű ágyúkat. Mintha egyszeriben egy vízözön előtti gyík csontvázára bukkannánk. A bombák, amikor az amerikai bombázók múlt év decemberében felújították az ÉszakVietnam elleni légitámadásokat, Haiphongra is rázúdultak. Azon d forró, holdas éjszakán Hanoiban is hallani lehetett a detonációjukat. A sötét morajlás összekeveredett a riadót jelző szirénák vijjogásával, nagy távolságból érkezett és rémületet váltott ki. Láthutókká váltak az első házromok. Leégtek, tetőtlenek es ablaktalanok voltak. Keresztül lendültünk egy íves hídon, mely a sok haiphongi kanális egyikének két partját kötötte össze. A kanálison kis hajók horgonyoztak, öregek és elnyüttek. Barna vitorláik a sárkány szárnyaira emlékeztettek. Egy bambuszból készült eresz alatt kis tüzek égtek, dél volt, „a vízi emberek" ebédjüket készítették. A fedélzeten néhány görbe ülőkét helyettesítő pálca, három bambuszfogantyúval ellátott tál, evőeszköz helyett kínai pálcikák és semmi több. Az embernek néha végtelenül kevés is elég a boldogsághoz. Néhány kis hajó áttörte magát a tumultuson s lassan, méltóságteljesen kifeszített vitorlákkal kihajózott a városból. „Ha-Long felé vette útját, mint mi Is" — mondotta valaki. „Talán ott nyugalom lesz és se híre, se hamva a háborúnak . .." Nem kell a bombáknak mindig potyogniuk. Elég naponta felidézni pusztításait, hogy undorral elutasítsuk. Az ember néha pihentetni akarja tekintetét a megrendítő látványoktól. Talán 30 km maradt még hátra, hogy elérjük a Ha-Lon-1 öböl partjait. Oly szép, hogy világcsodának nevezik. Motoros csónakokon vitettük át magunkat két lassú, vörös folyású vizén. Alaposan megritkultak a vietnami falvak, vagy pedig a buja növényzetben, az országúttól távol tűntek el. A Ding-Huong barlang felé Egy kis halászhajó egész éjjel a part körül settenkedett. A férfi evezett, s a nő unos-unta Ezután leereszkedett az éjszaka. Balra Hong-gai, kikötőben este még néhány tengerentúli hajó horgonyzott. Egyszer csak sietve, legalábbis így tűnt, elhagyták a kikötő mólóit. Szirénáik búcsúzóul háromszor felbúgtak. Néztük, hogy reflektoraik fénye milyen gyorsan siklik tova a part menti szikl-lk fekete erődítményei körül. Végre eltűntek a nyílt tenger felé vezető kijárónál. A világító bóják, melyek a hajóutat jelzik, Az autó kerekei alatt csikor-. dult a homok. Egy fehér villa széles kapuja felé tartottunk. A villa egy kert közepén állt. Pálmák lengedeztek az éjszakai ég felé, csak a banánfák nagy levelei nem rezzentek meg a homályban. Széles lépcsőház, hatalmas kivilágított ablakok, majd a nappali, ventillátorral a plafonon. A filmoperatőr kolléga elkészítette kameráját és a mikroVietnami délkörök (3) ORCHIDEÁK, CSHIAGDK IS BOMBÁK !an ütögette pálcáival a fedélzetet. Úgy tűnt, mintha vízimalom kerepelne valahol. Reggelre szemerkélni kezdett az eső. Pirkadatkor oz egész öblöt sűrű köd borította. Lassan emelkedni kezdett a köd, és az öböl fehér vízszintjén utolérhetetlen színjáték kezdődött. Ogy tűnt, mint amikor a filmet belemerítjük az előhívóba, a látóhatáron a ködből egymás után emelkedtek a bizarr sziklák, szigetek és a hegyek csúcsa. „Ott, nézd" — valakinek az ujja messze a tengerre mutatott — „Hon-Canh-buom, vitoriasziget..." „S amott az oroszlánsziget — a Hon-su-tu. Kihajóztunk az öbölre. Végre . mindnyájan megszabadultunk a háború közelségének acsmány bűzétől. Az egyik kis szigettől a másikig, barlangtól barlangig hajóztunk. Több mint 1000 van itt belőlük. Hegyes vidék ez, valamikor talán elnyelte a tenger. A sziklákon az orchideák és dendroblák egész bokrai nőttek. A zöld bokrok hatalmas dombjai fölött hegyes levelek voltak láthatók. Vissza kellett emlékeznem Nguyenxuan-Canhára, az öreg kertészre, aki Hanoi Gyöngyfolyó nevű utcájában lakott. A nyugati Hegység dzsungeleiben bolyongott és ott gyűjtötte a trópusi természetnek ezeket a színes csodáit. Hazahordta és öreg fák kérgébe ültetve aggatta fel őket a szaggatott vonalú kínai tetős háza körüli kertjében. Mindez a gazdaság itt a keze alatt nőtt. egyszerre kialudtak. A gáz világítótornyocskák, melyek az öböl szikláin voltak, szintén kialudtak. Valami volt a levegőben. Csupán reggel jöttünk rá, hogy a szállodák óvóhelyeit kinyitották és előkészítették az éjszakai vendégek számára. Kísérőink az egész éjszaka folyamán talpon voltak. Felkészültek rá, hogy felébresszenek és azonnal elkísérjenek a légvédelmi bunkerekbe. Az előző napon lent a 17. szélességi körnél levált a hatodik amerikai flotta néhány hajója, és repülőgépekkel a fedélzetén északi irányba vette útját. Felénk jöttek, a Tonkini-öbölbe. Éjszakai beszélgetés a háborúról Este, miután visszatértünk Hanoiba, a szállodában egy üzenet várt ránk. Holnapra lehetővé teszik, hogy beszéljünk az amerikai pilótákkal — állt a kis cédulán. — A kocsi este nyolc órakor érkezik a szálloda elé. Hanoiban már este nyolc órakor sötét éjszaka van. A fekete Volga elhagyta az ismert teret, visszafelé vette útját és ismét teljesen ismeretlen negyedeken haladt át. „A találkozás színhelyét titokban kell tartani, biztosan megértik, az utóbbi kísérletek után. .." Igen, mindent megértettünk. fonoknt. A vietnami fiúk, akik készségesen segítettek, kipróbálták a világítást. A kert feletti balkonra nyíló ajtó tárva ' volt, mindez úgy tűnt nekem ebben a pillanatban, mint valami felesleges hazárdjáték. Vendéglátóink, a vietnami népi hadsereg néhány tisztje, körbe ültek. Az egyik közülük a folyosóra nyíló ajtó felé intett. Egy magas férfi lépett be, barna- és narancsszínnel csíkozott „pizsamában", majdnem kopasz volt és végtelenül alázatos. Ügyetlenül, vigyázzba próbált állni fapapucsában. „Roger Dean Ingvalson, a légierő őrnagya, 42 éves, a repülőgépét Quanq-binh-nél lőtték le ..." Nem nehéz elképzelni Ingvalson őrnagyot pilótaöllözékben, fején védősisak, szája szélén az önbizalom kemény vonásai, ujja kész a rakéták ledobására. A magasból nem lát semmi mást rakétáinak hatásából, csak lángokat, füstöt és a felemelkedő földoszlopokal. Semmilyen vért, sem összeszaggatott emberi testeket. Uralja a kiváló technikát, gépét kesztyűben irányítja, talán a nélkülözhetetlen rágógumival a szájában. „Három évig tanultam egy piagánrepülő iskolában. Azért jelentkeztem katonai szolgálatra, hogy rangot szerezzek". „Igen, nős vagyok, 11 éves fiam van ..." „Nem, nem szeretem a háborút, bár hivatásos katona vagyok. Büszke voltam rá, hogy n hazámat védhetem, de amikor felismertem ennek a háborúnak az értelmetlenségét, elveszítettem büszkeségem ..." „Igen, uram, szeretnék valamit mondani az amerikai politikusoknak. Ismertetni szeretném velük saját érzéseimet. Minderre komolyan gondoltam. Ennek a háborúnak a folytatása hazánk és népünk súlyos veszélyeztetését jelenti ..." „Gépemet Quang-binh nél löt ték le. S valóban féltem, hogy agyonlőnek. A helyi lakosok nagyon fel voltak háborodva, de a hajam szála sem görbült meg. Kiválóan gondoskodnak rólam. Vagy négy hétig tartott, míg a városba kerültem. Mindenkor elegendő ételt, gyümölcsöt és italt kaptam. Az átszállítás alatt két ízben látogatott meg az orvos, bizonyos betegségek elleni előzetes védelem céljából gyógyszereket kaptam. A táborban sincs ez másképp. Egész heteket töltünk a szabadban, kézilabdázunk, kosárlabdázunk, tornázunk és napozunk ..." Igen, nagyon ápoltnak tűnik. Friss, láthatóan kipihent, lebarnult a vietnami naptól. Nagyon hálás a vietnami népnek, mondja. Mindezt alázatosan és csendesen teszi, már nem a Thunderchief F 105 D lökhajlásos repülőgép veszélyes héjája. Csak úgy kiruccant, könynyedén, egy kis merényletre az emberek ellen, s úgy gondolta, hogy éppúgy vissza is tér. Övén kipreparált emberfejecs-. kék trófeáival, vagy pedig számos levágott és madzagrafűzött füllel. Ez az ajándék a 11 éves fiacskájának? Az istenért, eszmél fel az ember, miféle ország az, amelynek főiskolai végzettségű embereit ilyen véres gaztettek elkövetésére küldik, s ők mennek, mivel katonai rangot akartam szerezni ..." A magas, fehér, díszített ajtó ezután újra kinyílt. Azt a másikat, a tengerészeti légierő 28 éves kapitányát Wilíam john Mayhewnek hívják. A beszélgetés hasonló volt, mint az előbbi. Késő este értünk vissza á Thong-nliat szállóba, mely a Ngo-nguyen utcában van. Anynyira késő volt, hogy az utcasarkon már a cigaretta és magárusítók olajlámpái sem égtek. Az alvásra más nem is gondolhattunk ... ZDENEK KROPAC 30. 1943. január 18-án, a horc hetedik nopjón, a Leningrádi és o Volhovi Front csopotoi az 1. és 5. számú munkástelep környékén találkoztak. Ezzel megszűnt a blokád. Ebben az időben az 1. számú munkástelepen tartózkodtam és láttam, mekkora örömmel rohannak egymás felé a blokádot áttörő frontok katonái. A katonák, mit sem törődve azzal, hogy az ellenséges tüzérség a minjavinszki magaslatok környékéről lövi őket, ölelgették egymást. Ez valóban rég várt öröm volt. A blokád megszüntetése az egész szovjet nép számára nagy katonapolitikai esemény volt. Meghiúsultak Hitlernek azok a tervei, amelyek éhhalált szántak Leningrádnak. A fasiszta csapatok megsemmisitése 1943 március közepéig valamennyi arcvonalszakaszon a Szovjetunió javára változott a helyzet. Miután a Volgo- és o Don-vidéken meg a Kaukázusban szétzúztuk a német, román, olasz és magyar csapatokat, az ellenség óriási veszteségeket szenvedve március közepéig visszovonult a Szevszk - Rilszk - Szumi -> Ahtirko - Krasznográd - Szlavjanszk -i Liszicsanszk - Taganrog vonalra. Attól oz időponttól kezdve, hogy Sztálingrádnál megkezdődött oz ellentómoa*«'(1942 novemberi 1943 márciuséig o szovjet csapatok összesen több mint 100 ellenséges hadosztályt zúztak szét. Természetesen ezek a nagy győzelmek nem hullottak könnyen csapataink és a szovjet nép ölébe. Mi is nagy veszteségeket szenvedtünk. Az arcvonalon beköszöntött a csend, csupán a Voronyezsi, a Délnyugati és Déli Front szakoszán, továbbá Kubónbon folytak továbbro is elkeseredett ütközetek. Hogy megokadályozza a helyzet további rosszabbodását arcvonalának déli szárnyán, a német fővezérség újabb erőket kapart össze és ellentámadást szervezett a Délnyugati Front ellen. Vissza akarta szorítani ezt a frontot az ÉszakiDonyecen túlra, mojd utána a folyó mentén kiépített védelemre támaszkodva csapást okart mérni o Voronyezsi Front csapataira, hogy elfoglalhassa Harkovot és Belgorodot. Az ellenség március elején Ljubotyin környékéről erős ellencsapást mér a voronyezsi Front balszárny-csapatairo, amelyek veszteségeket szenvedve visszavonultak. A németek március 16-án újból elfoglalták Harkovot és kezdték a csapóst kifejleszteni a belgorodi irányban. Abban az időben az Északnyugati Frontnál tartózkodtom, amelynek Sz. K. Tyimosenko marsall volt a parancsnoko. A front csapatai elérve a Lovaty folyót, megkezdték az előkészületeket az átkelésre. Nem emlékszem pontosan, hogy hányadikán, talán március 13-án vagy 14-én oz Észkanyugoti Front harcálláspontján felhívott Sztálin. Miután jelentettem a Lovaty folyó menti helyzetet közöltem, hogy a szokatlanul korai felmelegedés miatt nehéz átkelni a folyón, és az Északnyugati Front csapatainak minden valószínűség szerint ideiglenesen abba kell hagyniuk a támadást. A legfelsőbb főparancsnok egyetértett velem. Több kérdést tettem fel arra vonatkozóan, hogy az események milyen alakulása várható az Északnyugati Frontnál, majd a beszélgetés végén közölte, hogy a Nyugati Front parancsnokságával V. D. Szokolovszkijt bízták meg. Javasoltam, hogy Konyevet, aki eddig a Nyugati Front parancsnoka volt, állítsák az Északnyugati Front élére, Tyimosenkót pedig a főhadiszállás megbízottjaként küldjék délre, hogy segítsen a Déli és Délnyugati Front parancsnokságának. Ö jól ismeri azokat a vidékeket és ott oz utóbbi napokban csapataink számára újabb kellemetlen helyzet alakult ki. •- Jó - mondta Sztálin - , szólok Poszkrebiscsevnek, hogy Konyev hívja fel magát, és maga mindenben igazítsa el őt. Holnap maga jöjjön a főhadiszállásra. Meg kell vitatnunk a Délnyugati és a Voronyezsi Front helyzetét. Másnap hajnalban a főhadiszállásra utoztam. Aznap késő este érkeztem meg Moszkvába. Az úton szörnyen elfáradtam, mert oz erősen tönkretett utakon terepjárón kellett utaznom. Poszkrebiscsev telefonon közölte velem, hogy Sztálin több elvtársat hívott össze o kohászati, energiaellátási, repülőgép- és harckocsigyórtási problémák megvitatására. Azt a parancsot kaptam, hogy azonnal jelenjek meg a megbeszélésen. Útközben haraptam valamit és elindultam a Kremlbe. A legfelsőbb főparancsnok szobájában a Politikai Iroda tagjain kívül a hivatalok vezetői, tervezők és nagyüzemi igazgatók voltak jelen. Beszámolóikból világosan kitűnt, hogy oz ipari üzemekben még mindig nogy a megterhelés, még az olyan rendkívüli fontos területeken is, mint a repülőgépgyárak és a tüzérfeayverzetet. gyártó üzemek, Az Egyesült Államokból a megígért lend-lease segítség ugyoncsok vérszegényen érkezett. A legfelsőbb főparancsnoknál tartott megbeszélés éjjel 3 óro után ért véget. Résztvevői közül ki-ki a maga helyére távozott, a központi bizottságba, a Népbiztosok Tanácsába és az Állami Tervhivatalba, hogy erőforrásokat keressen és sürgősen intézkedéseket tegyen az ipor munkájának a megjavítása érdekében. A megbeszélés után Sztálin odajött hozzám és megkérdezte: - Ebédelt? Nem. - No akkor menjünk hozzám és beszéljük meg a Harkov környéki helyzetet. Ebéd közben a vezérkartól meghozták a Délnyugati és o Voronyezsi Front helyzettérképét. A Voronyezsi Front helyzetét nyilvántartó tiszt jelentette, hogy március 16-ro erősen rosszabbodott a helyzet. Miután az ellenség páncélos és gépesített csapatai Kramatorszk környékéről támadva o Donyecon túlra szorították vissza a Délnyugati Front csapatait, Horkovtól délnyugatra súlyos helyzet állt elő. Az ellenség csapatai ezzel egyidejűleg Poltovo és Krosznigrád körzetéből támadásba mentek ót. Vatutyin visszavonta a 3. harckocsihadsereget meg a 69. hadsereg előretörő csapatait, és Horkovtól nyugatra és délnyugatra sűrűbb harcrendeket szervezett. A Voronyezsi Front ezt a visszavonást nem hajtotta végre. - Miért nem javasolta a vezérkor? -i kérdezte a legfelsőbb főparancsnok. - Mi tanácsoltuk - felelte a tiszt. - A vezérkarnak bele kellett volna avatkoznia a front vezetésébe - hajtogatta Sztálin. Azután némi gondolkodás után hozzám fordult. - Reggel a fronthoz kell utaznia . A legfelsőbb főparancsnok azonnal felhívta N. Sz. Hruscsovot, a Voronyezsi Front haditanácsának tagját, és erősen lekapta azért, mert a haditanács elmulasztotta az ellenség ellencsapásával szembeni intézkedéseket. A vezérkar tisztjét elbocsátva a legfelsőbb főparancsnok megszólalt: - Ideje, hogy befejezzük az ebédet. Hajnali 5 óra volt. (Folytatluki
