Új Szó, 1971. július (24. évfolyam, 154-180. szám)

1971-07-31 / 180. szám, szombat

H anoitól 80 km-re kelet­re fekszik Haiphong ki­kötő. Az országút a rizs­földek vizeitől áztatott, sík területen szalad. Az egész 80 sm-es utat kis betonerődítmé­nyek őrzik, meiyek szöglete sek és feketéllnek a nyirkos tropikus levegőben. Ezeket a kis erődítményeket a franciák építették. így biztosították az utánpótlási országutat, melyen a lőszert és a haditechnikát szállították Haiphongból. Most az ürességtől ásítanak, a lapos tetőkön rozsda marja a forgó­csövű ágyúkat. Mintha egysze­riben egy vízözön előtti gyík csontvázára bukkannánk. A bombák, amikor az ameri­kai bombázók múlt év decembe­rében felújították az Észak­Vietnam elleni légitámadásokat, Haiphongra is rázúdultak. Azon d forró, holdas éjszakán Hanoi­ban is hallani lehetett a deto­nációjukat. A sötét morajlás összekeveredett a riadót jelző szirénák vijjogásával, nagy tá­volságból érkezett és rémüle­tet váltott ki. Láthutókká váltak az első házromok. Leégtek, tetőtlenek es ablaktalanok voltak. Keresz­tül lendültünk egy íves hídon, mely a sok haiphongi kanális egyikének két partját kötötte össze. A kanálison kis hajók horgonyoztak, öregek és el­nyüttek. Barna vitorláik a sár­kány szárnyaira emlékeztettek. Egy bambuszból készült eresz alatt kis tüzek égtek, dél volt, „a vízi emberek" ebédjüket ké­szítették. A fedélzeten néhány görbe ülőkét helyettesítő pálca, három bambuszfogantyúval el­látott tál, evőeszköz helyett kí­nai pálcikák és semmi több. Az embernek néha végtelenül ke­vés is elég a boldogsághoz. Né­hány kis hajó áttörte magát a tumultuson s lassan, méltóság­teljesen kifeszített vitorlákkal kihajózott a városból. „Ha-Long felé vette útját, mint mi Is" — mondotta valaki. „Talán ott nyugalom lesz és se híre, se hamva a háború­nak . .." Nem kell a bombák­nak mindig potyogniuk. Elég naponta felidézni pusztításait, hogy undorral elutasítsuk. Az ember néha pihentetni akarja tekintetét a megrendítő lát­ványoktól. Talán 30 km maradt még hát­ra, hogy elérjük a Ha-Lon-1 öböl partjait. Oly szép, hogy vi­lágcsodának nevezik. Motoros csónakokon vitettük át magun­kat két lassú, vörös folyású vi­zén. Alaposan megritkultak a vietnami falvak, vagy pedig a buja növényzetben, az országút­tól távol tűntek el. A Ding-Huong barlang felé Egy kis halászhajó egész éj­jel a part körül settenkedett. A férfi evezett, s a nő unos-unta Ezután leereszkedett az éj­szaka. Balra Hong-gai, kikötő­ben este még néhány tengeren­túli hajó horgonyzott. Egyszer csak sietve, legalábbis így tűnt, elhagyták a kikötő mólóit. Szi­rénáik búcsúzóul háromszor fel­búgtak. Néztük, hogy reflekto­raik fénye milyen gyorsan sik­lik tova a part menti szikl-lk fekete erődítményei körül. Vég­re eltűntek a nyílt tenger felé vezető kijárónál. A világító bó­ják, melyek a hajóutat jelzik, Az autó kerekei alatt csikor-. dult a homok. Egy fehér villa széles kapuja felé tartottunk. A villa egy kert közepén állt. Pálmák lengedeztek az éjszakai ég felé, csak a banánfák nagy levelei nem rezzentek meg a homályban. Széles lépcsőház, hatalmas kivilágított ablakok, majd a nappali, ventillátorral a plafo­non. A filmoperatőr kolléga elké­szítette kameráját és a mikro­Vietnami délkörök (3) ORCHIDEÁK, CSHIAGDK IS BOMBÁK !an ütögette pálcáival a fedél­zetet. Úgy tűnt, mintha vízima­lom kerepelne valahol. Reggel­re szemerkélni kezdett az eső. Pirkadatkor oz egész öblöt sűrű köd borította. Lassan emelkedni kezdett a köd, és az öböl fehér vízszintjén utolérhe­tetlen színjáték kezdődött. Ogy tűnt, mint amikor a filmet be­lemerítjük az előhívóba, a látó­határon a ködből egymás után emelkedtek a bizarr sziklák, szigetek és a hegyek csúcsa. „Ott, nézd" — valakinek az ujja messze a tengerre muta­tott — „Hon-Canh-buom, vitor­iasziget..." „S amott az orosz­lánsziget — a Hon-su-tu. Kihajóztunk az öbölre. Vég­re . mindnyájan megszabadul­tunk a háború közelségének acsmány bűzétől. Az egyik kis szigettől a másikig, barlangtól barlangig hajóztunk. Több mint 1000 van itt belőlük. Hegyes vi­dék ez, valamikor talán elnyel­te a tenger. A sziklákon az or­chideák és dendroblák egész bokrai nőttek. A zöld bokrok hatalmas dombjai fölött hegyes levelek voltak láthatók. Vissza kellett emlékeznem Nguyen­xuan-Canhára, az öreg kertész­re, aki Hanoi Gyöngyfolyó nevű utcájában lakott. A nyugati Hegység dzsungeleiben bolyon­gott és ott gyűjtötte a trópusi természetnek ezeket a színes csodáit. Hazahordta és öreg fák kérgébe ültetve aggatta fel őket a szaggatott vonalú kínai tetős háza körüli kertjében. Mindez a gazdaság itt a keze alatt nőtt. egyszerre kialudtak. A gáz vi­lágítótornyocskák, melyek az öböl szikláin voltak, szintén ki­aludtak. Valami volt a levegő­ben. Csupán reggel jöttünk rá, hogy a szállodák óvóhelyeit ki­nyitották és előkészítették az éjszakai vendégek számára. Kí­sérőink az egész éjszaka folya­mán talpon voltak. Felkészültek rá, hogy felébresszenek és azonnal elkísérjenek a légvé­delmi bunkerekbe. Az előző na­pon lent a 17. szélességi körnél levált a hatodik amerikai flot­ta néhány hajója, és repülőgé­pekkel a fedélzetén északi irányba vette útját. Felénk jöt­tek, a Tonkini-öbölbe. Éjszakai beszélgetés a háborúról Este, miután visszatértünk Hanoiba, a szállodában egy üze­net várt ránk. Holnapra lehető­vé teszik, hogy beszéljünk az amerikai pilótákkal — állt a kis cédulán. — A kocsi este nyolc órakor érkezik a szállo­da elé. Hanoiban már este nyolc órakor sötét éjszaka van. A fe­kete Volga elhagyta az ismert teret, visszafelé vette útját és ismét teljesen ismeretlen ne­gyedeken haladt át. „A talál­kozás színhelyét titokban kell tartani, biztosan megértik, az utóbbi kísérletek után. .." Igen, mindent megértettünk. fonoknt. A vietnami fiúk, akik készségesen segítettek, kipró­bálták a világítást. A kert felet­ti balkonra nyíló ajtó tárva ' volt, mindez úgy tűnt nekem ebben a pillanatban, mint vala­mi felesleges hazárdjáték. Ven­déglátóink, a vietnami népi hadsereg néhány tisztje, körbe ültek. Az egyik közülük a fo­lyosóra nyíló ajtó felé intett. Egy magas férfi lépett be, barna- és narancsszínnel csíko­zott „pizsamában", majdnem kopasz volt és végtelenül alá­zatos. Ügyetlenül, vigyázzba próbált állni fapapucsában. „Roger Dean Ingvalson, a lé­gierő őrnagya, 42 éves, a repü­lőgépét Quanq-binh-nél lőtték le ..." Nem nehéz elképzelni Ing­valson őrnagyot pilótaöllözék­ben, fején védősisak, szája szé­lén az önbizalom kemény vo­násai, ujja kész a rakéták le­dobására. A magasból nem lát semmi mást rakétáinak hatásá­ból, csak lángokat, füstöt és a felemelkedő földoszlopokal. Semmilyen vért, sem összeszag­gatott emberi testeket. Uralja a kiváló technikát, gépét kesz­tyűben irányítja, talán a nél­külözhetetlen rágógumival a szájában. „Három évig tanultam egy piagánrepülő iskolában. Azért jelentkeztem katonai szolgálat­ra, hogy rangot szerezzek". „Igen, nős vagyok, 11 éves fiam van ..." „Nem, nem szeretem a hábo­rút, bár hivatásos katona va­gyok. Büszke voltam rá, hogy n hazámat védhetem, de amikor felismertem ennek a háborúnak az értelmetlenségét, elveszítet­tem büszkeségem ..." „Igen, uram, szeretnék vala­mit mondani az amerikai poli­tikusoknak. Ismertetni szeret­ném velük saját érzéseimet. Minderre komolyan gondoltam. Ennek a háborúnak a folytatá­sa hazánk és népünk súlyos veszélyeztetését jelenti ..." „Gépemet Quang-binh nél löt ték le. S valóban féltem, hogy agyonlőnek. A helyi lakosok nagyon fel voltak háborodva, de a hajam szála sem görbült meg. Kiválóan gondoskodnak rólam. Vagy négy hétig tartott, míg a városba kerültem. Min­denkor elegendő ételt, gyümöl­csöt és italt kaptam. Az átszál­lítás alatt két ízben látogatott meg az orvos, bizonyos beteg­ségek elleni előzetes védelem céljából gyógyszereket kaptam. A táborban sincs ez másképp. Egész heteket töltünk a szabad­ban, kézilabdázunk, kosárlab­dázunk, tornázunk és napo­zunk ..." Igen, nagyon ápoltnak tűnik. Friss, láthatóan kipihent, le­barnult a vietnami naptól. Na­gyon hálás a vietnami népnek, mondja. Mindezt alázatosan és csendesen teszi, már nem a Thunderchief F 105 D lökhaj­lásos repülőgép veszélyes héjá­ja. Csak úgy kiruccant, köny­nyedén, egy kis merényletre az emberek ellen, s úgy gon­dolta, hogy éppúgy vissza is tér. Övén kipreparált emberfejecs-. kék trófeáival, vagy pedig szá­mos levágott és madzagrafűzött füllel. Ez az ajándék a 11 éves fiacskájának? Az istenért, esz­mél fel az ember, miféle ország az, amelynek főiskolai végzett­ségű embereit ilyen véres gaz­tettek elkövetésére küldik, s ők mennek, mivel katonai rangot akartam szerezni ..." A magas, fehér, díszített ajtó ezután újra kinyílt. Azt a mási­kat, a tengerészeti légierő 28 éves kapitányát Wilíam john Mayhewnek hívják. A beszélge­tés hasonló volt, mint az előb­bi. Késő este értünk vissza á Thong-nliat szállóba, mely a Ngo-nguyen utcában van. Any­nyira késő volt, hogy az utca­sarkon már a cigaretta és mag­árusítók olajlámpái sem égtek. Az alvásra más nem is gondol­hattunk ... ZDENEK KROPAC 30. 1943. január 18-án, a horc hetedik nop­jón, a Leningrádi és o Volhovi Front cso­potoi az 1. és 5. számú munkástelep kör­nyékén találkoztak. Ezzel megszűnt a blo­kád. Ebben az időben az 1. számú munkáste­lepen tartózkodtam és láttam, mekkora örömmel rohannak egymás felé a bloká­dot áttörő frontok katonái. A katonák, mit sem törődve azzal, hogy az ellenséges tüzérség a minjavinszki magaslatok kör­nyékéről lövi őket, ölelgették egymást. Ez valóban rég várt öröm volt. A blokád megszüntetése az egész szovjet nép szá­mára nagy katonapolitikai esemény volt. Meghiúsultak Hitlernek azok a ter­vei, amelyek éhhalált szántak Leningrád­nak. A fasiszta csapatok megsemmisitése 1943 március közepéig valamennyi arc­vonalszakaszon a Szovjetunió javára vál­tozott a helyzet. Miután a Volgo- és o Don-vidéken meg a Kaukázusban szétzúz­tuk a német, román, olasz és magyar csapatokat, az ellenség óriási vesztesége­ket szenvedve március közepéig visszo­vonult a Szevszk - Rilszk - Szumi -> Ahtirko - Krasznográd - Szlavjanszk -i Liszicsanszk - Taganrog vonalra. Attól oz időponttól kezdve, hogy Sztá­lingrádnál megkezdődött oz ellentómo­a*«'(1942 novemberi 1943 márciuséig o szovjet csapatok összesen több mint 100 ellenséges hadosztályt zúztak szét. Ter­mészetesen ezek a nagy győzelmek nem hullottak könnyen csapataink és a szov­jet nép ölébe. Mi is nagy veszteségeket szenvedtünk. Az arcvonalon beköszöntött a csend, csupán a Voronyezsi, a Délnyugati és Déli Front szakoszán, továbbá Kubónbon folytak továbbro is elkeseredett ütköze­tek. Hogy megokadályozza a helyzet továb­bi rosszabbodását arcvonalának déli szárnyán, a német fővezérség újabb erő­ket kapart össze és ellentámadást szer­vezett a Délnyugati Front ellen. Vissza akarta szorítani ezt a frontot az Északi­Donyecen túlra, mojd utána a folyó men­tén kiépített védelemre támaszkodva csapást okart mérni o Voronyezsi Front csapataira, hogy elfoglalhassa Harkovot és Belgorodot. Az ellenség március elején Ljubotyin környékéről erős ellencsapást mér a vo­ronyezsi Front balszárny-csapatairo, ame­lyek veszteségeket szenvedve visszavo­nultak. A németek március 16-án újból elfoglalták Harkovot és kezdték a csapóst kifejleszteni a belgorodi irányban. Abban az időben az Északnyugati Frontnál tartózkodtom, amelynek Sz. K. Tyimosenko marsall volt a parancsnoko. A front csapatai elérve a Lovaty folyót, megkezdték az előkészületeket az átke­lésre. Nem emlékszem pontosan, hogy hánya­dikán, talán március 13-án vagy 14-én oz Észkanyugoti Front harcálláspontján fel­hívott Sztálin. Miután jelentettem a Lovaty folyó men­ti helyzetet közöltem, hogy a szokatlanul korai felmelegedés miatt nehéz átkelni a folyón, és az Északnyugati Front csapa­tainak minden valószínűség szerint ideig­lenesen abba kell hagyniuk a támadást. A legfelsőbb főparancsnok egyetértett velem. Több kérdést tettem fel arra vo­natkozóan, hogy az események milyen alakulása várható az Északnyugati Front­nál, majd a beszélgetés végén közölte, hogy a Nyugati Front parancsnokságával V. D. Szokolovszkijt bízták meg. Javasoltam, hogy Konyevet, aki eddig a Nyugati Front parancsnoka volt, állít­sák az Északnyugati Front élére, Tyimo­senkót pedig a főhadiszállás megbízott­jaként küldjék délre, hogy segítsen a Dé­li és Délnyugati Front parancsnokságá­nak. Ö jól ismeri azokat a vidékeket és ott oz utóbbi napokban csapataink szá­mára újabb kellemetlen helyzet alakult ki. •- Jó - mondta Sztálin - , szólok Poszkrebiscsevnek, hogy Konyev hívja fel magát, és maga mindenben igazítsa el őt. Holnap maga jöjjön a főhadiszállásra. Meg kell vitatnunk a Délnyugati és a Vo­ronyezsi Front helyzetét. Másnap hajnalban a főhadiszállásra utoztam. Aznap késő este érkeztem meg Moszk­vába. Az úton szörnyen elfáradtam, mert oz erősen tönkretett utakon terepjárón kellett utaznom. Poszkrebiscsev telefonon közölte velem, hogy Sztálin több elvtársat hívott össze o kohászati, energiaellátási, repülőgép- és harckocsigyórtási problémák megvitatásá­ra. Azt a parancsot kaptam, hogy azon­nal jelenjek meg a megbeszélésen. Út­közben haraptam valamit és elindultam a Kremlbe. A legfelsőbb főparancsnok szobájában a Politikai Iroda tagjain kívül a hivata­lok vezetői, tervezők és nagyüzemi igazga­tók voltak jelen. Beszámolóikból világo­san kitűnt, hogy oz ipari üzemekben még mindig nogy a megterhelés, még az olyan rendkívüli fontos területeken is, mint a repülőgépgyárak és a tüzérfeayverzetet. gyártó üzemek, Az Egyesült Államokból a megígért lend-lease segítség ugyon­csok vérszegényen érkezett. A legfelsőbb főparancsnoknál tartott megbeszélés éjjel 3 óro után ért véget. Résztvevői közül ki-ki a maga helyére távozott, a központi bizottságba, a Nép­biztosok Tanácsába és az Állami Tervhi­vatalba, hogy erőforrásokat keressen és sürgősen intézkedéseket tegyen az ipor munkájának a megjavítása érdekében. A megbeszélés után Sztálin odajött hozzám és megkérdezte: - Ebédelt? Nem. - No akkor menjünk hozzám és be­széljük meg a Harkov környéki helyzetet. Ebéd közben a vezérkartól meghozták a Délnyugati és o Voronyezsi Front hely­zettérképét. A Voronyezsi Front helyzetét nyilvántartó tiszt jelentette, hogy március 16-ro erősen rosszabbodott a helyzet. Miután az ellenség páncélos és gépesített csapatai Kramatorszk környékéről támad­va o Donyecon túlra szorították vissza a Délnyugati Front csapatait, Horkovtól délnyugatra súlyos helyzet állt elő. Az ellenség csapatai ezzel egyidejű­leg Poltovo és Krosznigrád körzetéből tá­madásba mentek ót. Vatutyin visszavon­ta a 3. harckocsihadsereget meg a 69. hadsereg előretörő csapatait, és Horkov­tól nyugatra és délnyugatra sűrűbb harc­rendeket szervezett. A Voronyezsi Front ezt a visszavonást nem hajtotta végre. - Miért nem javasolta a vezérkor? -i kérdezte a legfelsőbb főparancsnok. - Mi tanácsoltuk - felelte a tiszt. - A vezérkarnak bele kellett volna avatkoznia a front vezetésébe - hajto­gatta Sztálin. Azután némi gondolkodás után hozzám fordult. - Reggel a front­hoz kell utaznia . A legfelsőbb főparancsnok azonnal felhívta N. Sz. Hruscsovot, a Voronyezsi Front haditanácsának tagját, és erősen le­kapta azért, mert a haditanács elmulasz­totta az ellenség ellencsapásával szem­beni intézkedéseket. A vezérkar tisztjét elbocsátva a legfel­sőbb főparancsnok megszólalt: - Ideje, hogy befejezzük az ebédet. Hajnali 5 óra volt. (Folytatluki

Next

/
Oldalképek
Tartalom