Új Szó, 1971. július (24. évfolyam, 154-180. szám)

1971-07-25 / 29. szám, Vasárnapi Új Szó

Szabó Béla: Z6AZSA6 Komlós Aladár néhány héttel ez­előtt a magyarországi Ésben Gaál Gáborról írt, akiről nemrég megtud­ta, hogy egy cselédlány törvénytelen fia volt. A bír Komlóst rendkívül meglepte, mert Gaál Gábor Ifjú korá­ban jóbarátja volt, és sosem tett neki erről említést, sőt az egyetemen úgy viselkedett, mintha dzsentri szárma­zású volna. Komlós még több hasonló esetről ad hírt ironikusan, megbocsá­tó hangon és végül hangsúlyozza, hogy: „nem fölöttük kell pálcát tör­ni, hanem a társadalom fölött, amely­nek makacs előítélete nem engedi ki­egyenesedni a gerinceket". Komlós Aladárnak igaza van: ne­kem is volt egy szabómester bará­tom, aki szocialistának vallotta ma­gát, de ha egy kis borocskát ivott, nyomban elhomályosodott a szeme, és magasztalni kezdte törvénytelen apját, aki dzsentri és zseni volt, és zsenialitását természetesen az ő lel­kébe is oltotta. Ezért mondom, az sincs kizárva, hogy Gaál Gábor, a cselédlány törvénytelen fia valóban dzsentri származású is leheteti. Azt hiszem, közel járok az igaz­sághoz. Ezt a megállapításomat az olvasó is megérti, ha elmondom a hozzá való kapcsolatomat. Én Gaál Gábort nem ismertem, sosem láttam, csak havonta lapját, a Korunkat ol­vastam, és mert akkoriban gyakran éheztem, a Korunkat is gyakran éhez­ve olvastam. Ezért veszem most is úgy a kezembe a Korunk régi, a két háború közti számait, mintha ifjúsá­gom részei volnának. Sokat tanul­tam belőlük, és egyszer írtam is a Korunkba. Egyszer, soha többéi Én magam sem tudom hogyan tör­tént, de egy napon, azt hiszem 1932 nyarán írtam egy elbeszélést, és el­határoztam, hogy elküldöm a Ko­runknak, pontosabban: Gaál Gábor­nak. Persze ilyen küldés sem volt egyszerű művelet. Megvártam azt az áldott pillanatot, amikor egy-egy ver­sem valamelyik napilapban megje­lent, vásárolhattam akkor a honorá­riumból bélyeget, és elbeszélésemet ajánlott levélben elküldhettem. Em­lékszem még ma is, amint kissé el­érzékenyülve számláltam le a postás­kisasszonynak az ajánlott levél díját. Egy ideig még ott álltam a kis ablak előtt, és elnéztem, amint a kisasz­szony a levelemre ráragasztja a szí­nes, tarka bélyegeket, aztán csende­sen és kissé riadtan tovább men­tem. Mély sóhajjal és szomorúsággal gondoltam arra, hogy az egész iz­galom talán fölösleges, Gaál talán nem is fogja közölni... De ezt a gondolatot elhessegettem magamtól. Eddig az összes lapok — a Kassai Ojságon kívül — hozták a kéziratai­mat. Az említett lap főszerkesztője úriember volt, szép, fényes sárga ci­pőben járt, szeme úgy csillogott, mint az aprópénz, és engem nagyon nem szeretett. Ha azt mondanám, hogy én szerettem, hazudnék, de nekem megvolt rá az okom, de neki?... Igaz, ma már tudom, hogy neki is komoly oka volt, költeményeimnek a fénye merőben más volt, mint sárga cipőinek a ragyogása. Folytassam?... Minek?... kevés ilyen gőgös főszer-, kesztőt ismertem... és tudtam, biz­tos voltam benne, hogy Gaál közölni fogja elbeszélésemet. Ilyen biztos ak­kor is voltam, amikor a Kassai Nap­lóba bevittem első versemet. És tud­tam, hogy közölni fogják. Hát így voltam én Gaál Gáborral is, csak azt nem tudtam, hogy mikor fogja kö­zölni. Keserű szájízzel arra gondol­tam, hogy lehet, három négy hónap múlva. Tapasztalatlanságom ellenére jól tudtam, hogy a havi folyóiratok el vannak látva elegendő kézirattal. Szó­val, eltart egy ideig, amíg sorra ke­rülök. Ekkor történt életem legnagyobb meglepetése. Egy hét sem múlott el, és a postás egy reggel táviratot ho­zott nekem. Egy táviratot, nem hit­tem a szememnek, soha én eddig sen­kitől táviratot nem kaptam, sőt még levelet sem írtak nagyon nekem. Leg­feljebb nagyritkán egy lapot kaptam anyámtól, de táviratot? ... ezzel ed­dig még nem tüntettek ki. Most mégis kaptam egy táviratot, mégpedig Gaál Gábortól, amelyben megírta, hogy el­beszélésemet még e hónapban közli. Én gyorsan magamra kaptam a ru­hámat és kimentem a napfényes nyá­ri utcára. Persze ez is túlzás, mert nem mentem, hanem inkább lebeg­tem. Akkoriban a Zsidó utca elején, egy öregasszonynál laktam, és ott annyira nem törődtek az életemmel, hogy lebegni is tudtam anélkül, hogy valaki észrevette volná. Oly boldog, mint akkor, talán sosem voltam. Nagy örömömben üres zsebbel ültem be egy kávéházba, és kinéztem a nagy ablakon, mintha minden rend­ben volna velem. Sz. úr haladt el az ablak előtt, szerettem volna utána rohanni, hogy megmutassam neki a táviratot meg az elbeszélést, de nem mertem, fél­tem, hogy sok ostobaságot fecsegek majd össze. Később kiderült, hogy fö­lösleges lett volna utána menni, mert benyitott a kávéházba. Azt hittem, mellém ül... de nem, más asztalhoz ült. Én persze meg voltam sértve, pedig semmi okom nem volt. mert Sz. .úrnak itt valakivel találkoznia kellett. Ez a találkozás le is zajlott, utána hozzám jött. . . Sz. úr zongoratanár volt, de azért a lapokba is írt, majdnem mindenhez hozzászólt. Rendkívül barátságosan tudott mosolyogni, ehhez még hal­ványkék szeme is volt, amely moso­lyát kék árnyalattal vonta be. Nos, mit- folytassam dudogásomat, tény, nem tudtam ellentállni, azonnal ki­rukkoltam a távirattal meg az elbe­széléssel. A távirat szövegénél hümmögött még. — á . . á ... — mondotta több­ször, mint aki kellemesen meg v.an lepve, ez bátorított fel arra. hogy megkérjem, olvassa el elbeszélésemet is. Sz. úr volt olyan tapintatos, hogy azonnal nekilátott remekművem olva­sásához. A mű szabad verssorokban volt írva, akárcsak a romániai Szilá­gyi Andrásnak az Oj pásztor című regénye, amely akkor igen nagy si­kert aratott. De mindjárt hozzátehe­Ösz vége felé jártak a napok. Fenn, mint valami foltozott piszkos lepedő terült széjjel a nyári kékség. Lenn, sűrű és nedves voit a levegő, akár a szivacs, mely tele szívja magát vízzel. Csúnya, visszataszító ilyenkor az idő. Szürke köd borítja reggelenként a házakat. Megfakult fákról erőtlenül hull a levél. Baromfiak összehúzódva egylábon dideregnek. Csomókba verődve, villanydrótokon gubbasztanak a verebek akár munkanélküliek a közvetítőben. A hideg feltartóztathatatlanul jön. Aki szegénv, még szegé­nyebb lesz. Tudjátok-e, milyen a bútorozatlan és fűtetlen sz*iba? Olyan, mint egy üres, éhes gyomor. Az ember reszket... Keze lába meggémberedik, szája megkékül, gyomra, mint a szíve, úgy dobog, homloka világít, mint a megfagyott hó és él-. Mindezt az asszony biztos tapasztalatból tudhatta. Nyáron még hálhatott három apró gyerekével együtt a szal­mazsákon, de télen ilyesmi lehetetlen. A föld nedves és hideg. A falak penészesek és rohadtak, akár a betegvérű állatok. Összekuporgatott garasaiból egy használt faágyat vásárolt. Elég széles, elférnek majd benne mind. Ő meg a legkisebb elöl, a két idősebb hátul fog hálni. Mégis jobb tesz, mint a szalmazsákon. A temető-uccán cipelték az ágyat. Nehéz volt. Az asszony meggörnyedt hátán keresztbe kötve vitte a fej és lábrészt. Tépett, megviselt arcából, világos szürke szemei, mint verej­tékcseppek, úgy fénylettek. Utána csöndesen, mezítlábasán mentek a gyerekek. A kétéves, egyik kezével anyja szoknyájába csimpaszkodott, másik kezében egy kis deszkát vonszolt, vékony barázdát hagyva a puha földön. Ugrándozva tartott lépest az anyjával. Puha, gömbölyű hasacskáját újra és újra eíőre lökte, nehogy szoknyájától elszakadjon. A többi ágyrészeket a négyéves meg a h.itéves cipelte. Az asszony a hatévesre gondolt: — Iskolába jár. Egy nadrágra lenne haladéktalanul szüksége. Tegnap is bőgött. Úrifiú. Szégyelli magát. Az apja! A tisztaingü! Mennyit mosott rá. A piszkos! Mintha nadrágzsebéből rázta volna ki a li.it. Huh! finom úri nép. Kegyetlen úri nép! Ki hinné el? De ő már tudja. Beszélhetne ... de minek? A kö'iyköt majd leszoktatja. Szegény, máris több verést kap, mint enni. De ni... visít... [borzadj ez az ő hangja. — S arcával a gyerekek felé fordult. A hatéves sápadtan, reszkető lábakkal állt. Mellette a földön az ágyrészek hevertek. (Georgij Petruszov felvétele e bratislavai szovjet fénykép­kiállítás anyagóból). MÉRNÖKÖK ...

Next

/
Oldalképek
Tartalom