Új Szó, 1971. július (24. évfolyam, 154-180. szám)

1971-07-25 / 29. szám, Vasárnapi Új Szó

tem: elbeszélésemet nem Szilágyi hatása alatt Írtam, mert én már évok 6ta a szabad versnek a híve voltam, ezt több versesfüzetem bizonyítja. Erre gondoltam, miközben Sz. úr olvasott, az arcát figyeltem és néha kék tekintetét is ellestem, de abból semmi ,jót nem olvashattam. Az arckifejezése kissé keserű, és amellett fölényes is volt, kék tekintete pedig rideg. Amikor „remekművemet" visszaadta, természetesen mosolygott, de azt mondta nekem, hogy sokkal tehetségesebbnek tart engem, semhogy eltitkolja előttem az igazságot, mert neki bizony az elbeszélésem nem tetszik. Mondandóját durvának tartja, csiszolJIÍ kellene rajta, és néhány mondatot kidobni, hogy olvasható és élvezhető legyen, akár a zene. — Tudja, nincs az írásában zeneiség. Érti ugyebár, mit akartam mondani? ... — Hogyne, hogyne... — kapkodtam levegő után és úgy fájt az életem, hogy legszívesebben sírva fakadtam volna. Arra gondoltam, istenem, hogyan lehet valakinek a jókedvét szavakkal megmérgezni. Már megfeledkeztem a táviratról, és átkoztam azt a pillanatot, amikor Sz. úrral találkoztam. Haragos pillantást vetettem leiéje, épp a szomszédos asztalnál ülő fiatal hölgyre mosolygott kéken, árnyaltan ... És akkor fogamzott meg bennem a bosszú. Sz. urat zavartan megkértem, hogy fizesse ki helyettem a kávét, mert egy vasam sincs, de ígérem, mihelyt megkapom a Korunktól a honoráriumot, megtérítem neki az összeget. Sz. úr nem tehetett egyebet, mint fizetett, de láttam rajta, hogy dühös, fegyelmezetten és Intelligensen dühös. De én akkor már nem bántam, arra gondoltam, ha valaki így bánik el „remekművemmel", az fizessen! De hadd mondjam el, miről'is szólt az elbeszélésem, amely Gaál Gáborból oly lelkesedést váltott ki, hogy táviratot küldött nekem. Tulajdonképpen ezen a ponton kapcsolódik be Komlós Aladár mondanivalója Gaál Gáborról. Az elbeszélés egy cselédről szól, aki három törvénytelen gyermekét mosással, takarítással és más hasonló nehéz munkával tartotta el. A cseléd egy kunyhóban lakott, és őszszel, amikor megeredtek az esők, egy régi ágyat vásárolt, hogy kihúzza benne gyermekeivel a telet, és ne kelljen velük a szalmazsákon, a nedves földön feküdni. Amikor gyermekeivel az ágyat hazafelé cipeli, az egyik, a legidősebb, hatéves fiú ledobja a deszkát és felkiált: — Fuj, poloskákl — Persze ezért verést kapott az anyjától. Az elbeszélés címe Idegen poloskák volt. Gaál Gábor az elbeszélést egyetlen szó változtatás nélkül közölte a lapjában, csak a címét változtatta meg. Az „Idegen poloskákat", „összetartozás-ra" cserélte fel. Én máig sem értem a cserét, mert az egész elbeszélés zeneisége, Sz. úr megállapítása ellenére, éppen a címben rejtőzött. Ez a cím hordozta magában az egész elbeszélés tartalmát, légkörét, és merem állítani — most, hogy ismerem Gaál Gábor származázását —, éppen ez a cím volt az, amely Gaál Gábort a távirat elküldésére késztette, de ugyanakkor dzsentrlsége volt az, amely a címet kicseréltette vele. Gaál véleménye itt Sz. úr véleményével egyezett. De az én durvaságom, sajnos, nemcsak az elbeszélés címében jutott kifejezésre, hanem másban is. Említettem már, hogy azokban az években, — százezrekkel együtt — sokat éheztem, ezért amilyen izgalommal vártam írásom közlését, olyan izgalommal lestem a postást, hogy elhozza érte a „nagy" honoráriumot. Csak amikor már egy hónap múlott el, az elbeszélés megjelenése után, írtam Gaálnak dühömben és elkeseredésemben egy olyan levelet, amire egy hőnap múlva Fábry Zoltán által küldött nekem 200 koronát, amely akkor óriási összeget jelentett számomra. De levelemre egyetlen szóval nem válaszolt, és mert ezt tette, én soha többé kéziratot Gaál Gábornak nem küldtem. Haragudtam volna rá? Nemi Ezt határozottan tudom, hisz továbbra is olvastam szorgalmasan a Korunkat és az ő igen értékes cikkeit. De a pénzküldésnek és a hallgatásnak ez a módja, az ismert dzsentriskedés egy válfaja volt, és az sincs kizárva, hogy Sz. úr is írt neki pár sort rólam, amely nem volt hízelgő rám és amiben a kávé „törvénytelen" ára is benne volt. Ezt váltotta ki belőlém Komlós Aladár naplójának az a része, amely a pótolhatatlan Gaál Gábor fonák magatartásáról szólt. KAUKÁZUSI PÄSZTOROK (J. Abramocskin felvétele - a bratislavai szovjet fényképkiállítás anyagából). GO N O im O o N M t/» •O O LU Kerek, nyílt szemei irtózattal voltak tele. Az asszony súlyos terhével hozzá lépett. — Hát ez meg ml? — kérdezte haraggal. A fiú az ágy oldalára mutatott. Poloskák mászkáltak ott kényelmes lassúsággal. Az anya ujjal durvagöbű szijjakká váltak. A gyerek arcába csapódtak. Csattant, egyet... kettőt is ... Szégyen! Sebek!... kegyetlen, befelé nyíló sebek. Csönd... Könnyek ... súlyos könnyek. Csöndnél is halkabb nyögések. És mentek tovább, mintha mi sem történt volna. Otthon az asszony rőzsével tüzet rakott. Forró vízzel mosta íe az ágyakat. Friss szalmát hozott. Este lett. Meggyújtotta a petróleumlámpát. Sárgán ömlött széjjel az asztalon a fény. De a szoba sarkai sötétek maradtak. Megvetette az ágyat. A pokrócra egy régi kabátot is terített, így melegebb lesz. Teát főzött. Kenyeret hozott. — Enni, gyerekek, és lefeküdni! — Holnap mosás lesz, korán kell kelni. Terítetlen asztalhoz ültek. De a hatéves nem mozdult. Lehajtott fejjel, ráncos homlokkal gubbasztott a sötét saokban. A párolgó tea mellett gazdátlanul hevert a kenyérszelet Az anyja feléje sem nézett. Talán könyörögjön neki? Fenét! Majd megéhezik a görcs A bitang! Mintha sosem látott volna poloskát. Maholnap fehér ágyneműt ls követelhet. Nem is lenne olyan rossz. Tudja ez már, hogy édes a datolyal De mit tegyen? De mit tegyen? Honnan vegye? Hisz reggeltől estig mosnia kell csak a kenyérért. És jó, ha van munka. Ruhára már nem is telik. Kell egy nadrág. Meztelen fenékkel mégsem járhat. Majd kér holnap a Muhánétól, ahol mosni fog. Vajon ad-e? Ki tudja? Mégis kérni fog. Mi történhet? Lassan levetkőztette és lefektette a gyerekeket. Eíoltotta a sárgafényű lámpát. A sötétben leoldotta a szoknyáját. Lefeküdt ő is. Puha mellére vonta a legkisebb göndör fejét. A kicsi boldogan hozzásimult. Jó így. Még megfázik ott a sarokban. Ha megsimogatná sovány kis arcát., i Ha megkérné ... Ha megmagyarázná ... Ha fáradt két kezét megmutatná... — Lefekszel? — kérdezte lágyan. Nem — hangzott az eltökélt, határozott válasz. Az asszony megdöbbent. Mennyi gyűlölet van a hangjában. Szinte izzik, vakít... — Haragszol rám? — kérdezte újra. — Mama — nyögte. Fájdalom világított a sötétben. Na? — Idegen poloskák ... Persze! " Erre nem is gondolt. Idegenek. A kövér Császáréké. Ráadásul adták. A tollasok. Mennyi gyűrű csillog az asszony ujján. Mégis poloskát tenyészt az ágyában. Fuji gazdag poloskák. Undorító! — Na, gyere szépen hozzám! — Félek. — Ne félj, leforráztam mindi — Mind? — Elhiheted, ha mondom. — Egy sem maradt? Lehajtott fejjel, beesett mellével, mint egy élő kérdője, tapogatózva jutott el anyjához. Letérdelt. Az anyja megsimogatta szőke gyerekfejét. — Na, feküdj hozzáml Rongyos nadrágját összerakta, és melléje bújt. — Hozok holnap neked egy nadrágot — Honnan? — Még nem tudom, de hozok. — Mama! — Na?... — Nekem még nem volt új nadrágom. — Újat hozok. Nem láthatták egymás arcát. De meleg takaróként burkolta őket a sötétség. A gyerek mosolyogva hunyta be a szemét. Kék nadrágra gondolt, amilyen Pistának van, aki vajas zsemíét eszik uzsonnára, de erről már nem mert szólni.