Új Szó, 1971. július (24. évfolyam, 154-180. szám)

1971-07-18 / 28. szám, Vasárnapi Új Szó

szeretlek, mint a szénsavat, mint az elsősök a színes ceruzát. Zsebredugott kézzel, kavicsokat rugdalva járta • várost. Már nem szórakoztatta, sokat átélt itt, már búcsút vehetett töle. A külvárosokon túl, mézsürö levegőben a délután aranylott. A városka már a távolba veszett. Leült a mezsgyére, szemben a pirosló cseresnyefákkal. Lombkoronába ágyazott létrák, kezek és kosarak. Az első fa alatt tizedes-mérleg, mellette glédába rakott gyümölcsös ládák. A mérlegnél gömbölyű asszonyság strázsált. Terebélyes mellét kockás kötény alá bújtatta. Az egyik micisapkás szedó, piszkos, csíkos ingben, éppen jött o kosarát kiüríteni. Letette és kiegyenesítve a derekát, odakiáltott neki: — Gyere segíteni, öcskös. — Ogy biz a' — toldotta meg a kockás kötény. Felállt, átugrott az árkon, megmarkolta a kosár vastag fülét, egy pillantás a fa koronájára, a cseresnyés égboltra, a susogó levelek között. Fölmászott az egyik vastag ágra, rásimuló talpaival úgy állt rajta, mint egy hosszú lábú veréb. Tömte a szájába a gyümölcsöt, szívta-nyelte a nedvét, köpködte a magot. A szomszédos fakoronában valaki énekelt: Zöld•rdőőben szerelmes gerlepáár ... Az első megszedett kosárnál lemászott a létrán. A kockás kötényű uzsonnázott. A gyepre terített barna papíron kalács trónolt, és ő féltéglányi falatokat tördelve, rakosgatta a szájába. — Szereti a kalácsot, fiatalember? Törjön magának, vagy várjon, majd én. A fiú melléje telepedett a földre, és teljes odaadással munkáiba meg a vajas-cukros-túrós, mazsolás istenáldását, ami csak úgy szétolvadt a nyelvén. A papiros felett egy darázs körözött zümmögve. — Hess, te bestia! — csapott feléje a kockás kötényű visszakézről, aztán már csak rágott, miközben lélegzése ütemében hullámzott nehéz melle, fel és alá. A föld kezdett nyirkosodni, megnyúltak az árnyékok. A fiú pár perccel tíz után lépdelt fölfele a bérház megszokott lépcsőin. Piszkosan, porosan, a kezén jókora karcolás a cseresznyefáról, cipője orránál a talp levált. Ahogy közeledett a második emeleti fehér ajtó fémrámás névjegyéhez, valahogy furcsán összeszorult a torka. Mintha végtelen távolságból, egy másik naprendszerről térne vissza, ö, aki egész nap Kolumbusz, Einstein meg Robinzon volt — most elszomorodott. Az anyja nyitott ajtót, pipacspiros pongyolában. A nappaliban, az asztali lámpa fényudvarában az apja egy könyv fölött. Előveszi a zsebóráját, sokáig nézi, lemérve a másodperceket is. — Mirko, azt mondtam, hogy tízrel — Éppen most ütötte el, Frédi — éppen most. Az anyja karja átöleli a vállát: — Eredj mosakodni — a konyhában a vacsorád, melegítsd megl Milyen kár, hogy nem jöttél velünkl Majer úr olyan mulatságos volt, őh, az ő adomái — és az a haboskávé! Csak nem fogok bőgni, mondja magában Kolumbusz. Hiszen minden normális, semmi sem történt. Nem fogok bőgnil Csakhogy mindenütt fekete zászlók lógnak a csodák nagy temetésén. Az anya nyilván szeretett volna még valami nagyon érdekeset mondani a fiúnak, pár mondatot, valami részletet a társadalmi szabályok szerint lezajlott összejövetelről — mikor észrevette, hogy csupán egy semmit sem érzékelő, üres arc néz rá. Csak egy ovális keret orral. Csak egy világos folt, amely tulajdonképpen egyáltalán nincs ls Jelen. Gyönge zsibbadás állt az ujjai hegyébe és a hátgerincébe is. — Mirko ... no, de Mlrko — nem hallod? De a fiú hallgatott, nem válaszolt. Fordította: FÜLDI ISTVÁN Bende József: JÖ BŐRÉRT BŐRÖNDÖT Estére járt már az idő, mire megérkeztem döcögő kis vonattal a végállomásra. Az út egy kicsit elbágyasztott, elpuhított. Nyögve emeltem le bőröndömet a jő magas csomagtartúrói, és lassan, csoszogva lebandukoltam a vonat lépcsőin, majd egyenes irányba elindultam a kijárat felé. Nem néztem se jobbra, se balra. Hirtelen erős kezek szorítását éreztem mindkét karomon. Akaratlanul megálltam. Gondoltam, huligánoki Ilyenekkel pedig legyen óvatos az ember. Mindig meg kell nézni, hányan vannak, érdemes-e vállalni a közelharcot, vagy eliszkolni minden segítségkiáltás nélkül. Mindez a másodperc tizedrésze alatt villan át az agyamon. Megálltam, lassan megfordultam, és a két alak, aki Jó mélyen szemébe húzta kalapját, nem bírta tovább cérnával. Szinte egymásnak passzoltak át. Jól megropogtatták csontjaim, s én velük kacagtam tréfájukon. — Nem haragszol? — szólalt meg az idősebbik barátom. IMert baráti tréfáról volt csak szó.) — Édesanyádtól tudtuk meg, hogy hazalátogatsz, gondoltuk, megtréfálunk egy kicsit. — Már miért haragudnék, inkább nagyon örülök nektek. Nem is tudnám megmondani, mikor láttalak benneteket. De azt javasolom, ezt a kis ijedséget öblítsük le valami borocskával. — Nagyon helyes! Ez már férfibeszéd — helyeselték egyszerre. Pista barátom lenyúlt bőröndömért, hogy segítsen. — Csak hagyd azt a bőröndöt! — szólt rá Sanyi. — Nem megígérted, hogy soha többé nem veszel bőröndöt a kezedbe? Annak ellenére segített a bőröndöm cipelésében. Hiába ostromoltam kérdéseimmel. Csak nevettek, de megígérték, mindent el fognak mesélni. A kis borozó egyik sarkában telepedtünk le. Nagyon kellemes hangulatot árasztó helyiség volt, tiszta kis asztalkáival, udvarias felszolgálóival. Miután már mindent elmondtam magamról, visszatértem a már-már elfelejtett bőröndhistóriára. •— Hát igen, Ilyen is előfordul az emberrel. — De nem mindenkivel, csak veled — ugratta Pistát Sanyi. — No, mindegy. Csak velem fordulhat elő az ilyesmi. Szerettem, és most is szeretem a gyengébb nemet. Ami szép, azt' mindig meg kell nézni, nekem ez az elvem — kezdett bele Pista. — Mozi után betértem az egyik vendéglőbe. Eli ogy ott a cigarettám, gondoltam, pótolom. Ahogy kifordulok az utcára, veszem az irányt hazafelé. Hideg is volt, alaposan szaporáztam lépéseimet. Az egyik szállodától nem messze egy magányos nőt pillantottam meg. Magas, jó alakú nő volt. Gyönyörű szőke haját az erősödő hűvös őszi szél teljesen összekócolta. De arra, hogy megigazítsa, nem. nagyon 6rt rá. Egy nagy bőröndöt vonszolt ki az autóból, és cipelte magával. Mindig gavallér voltam. Itt mese nincs. Segítenem kell. Már ott ts termettem a nő mellett. Szinte attól féltem, hogy más is észreveszi az éjszakában ezt a magányos nőt, és akkor oda az alkalom. „Ne vegye tolakodásnak vagy leszólításnak ... Látom, nehéz a poggyásza. Nem ilyen gyengéd női kezeknek találták ki az ilyen nehéz bőröndöt. Segíthetek? Hirtelenül érhette ajánlatom, mert letette bőröndjét, és ijedten fordult felém, lói megnézett, és lassan eltűnt szeméből az iiedtséq. Kedves mosoly jelent meg az arcán. Biztató kezdet, megnyertem a tetszését. Bízik bennem! Ogy látszik, mégiscsak megnyerő külsőm van — vontam le a konzekvenciát. „Igazán köszönöm önnek. Nem vagyok félénk természetű, de jobb, ha egy gyenge nő férfit érez az oldalán. Hirtelen jött minden, nem nagyon van ismerősöm ebben a városban. Itt, nem messze van bérelt szobám. Ha lenne olyan kedves, és elkísérne, nagyon hálás lennék" — csicseregte kedvesen a hölgy. „Ha megtisztel bizalmával, nekem ez csak kitüntetés." Emberfeletti erőt adott ez a hirtelen nem várt találkozás és a szép lány bizalma. Igaz, nagyon nehéz volt a bőrönd, de hősiesen cipeltem tovább. Ilyen nőért az ember képes lenne mindenre. Maqamban azon könyörögtem a sorsnak, minél tovább tartson ez az út. Álmodozó somból a szépség kellemes hangja riasztott fel. „Megérkeztünk. Nézze csak, ott fent van a szobám ablaka. Mindig itt szállok meg, ha ebben a városban járok." Lenyomtam a kilincset. Nyitva volt. Egy kártyára tettem fel mindent. Bátraké a szerencsel Vagy sikerül, vagy nem. „Segítek felvinni a csomagot, ha eddig segítettem, nem engedhetem, hogy az emeletre cipekedjen ezzel az óriási súllyal." „A nem! Ezt már igazán nem kérhetem öntől. Eddig is csak az idejét raboltam el. Ne fáradjon, majdcsak felviszem valahogy." Elővettem minden rábeszélőképességemet, míg a végén legnagyobb boldogságomra, engedett. Előttem lépkedett fel a lépcsőn, s én szinte szédültem, ha ránéztem formás lábaira. Olyan érzés fogott el, mint kamaszkoromban, amikor először voltam egy kislánnyal találkán. Nem vettem észre, hoqy megállt. Várt engem. Belemerültem az álmodozásaimba. Hirtelen közelsége, hullámzó, formás keblet, forró lehelete az arcomon még inkább korbácsolta érzelmeimet. Nem salnáltam volna eldobni a bőröndöt, hogy karjaimba zárjam ezt a csodás lányt. De türtőztettem magam. Tudtam, hogy talán ezzel végzetes hibát követnék el, és ezt nem bocsátanám meg magamnak. Fordult a kulcs a zárban. Minden kérdezés nélkül követtem a lányt a sötét szobába ... Hirtelen fény gyúlt, a lány felsikoltott. „A törvény nevében letartóztatom!" Mintha fejbe ütöttek volna, még fel se eszméltem, már bilincs volt a kezemen és benn ültünk az autóban. Nemsokára a csendőrségen kötöttünk ki. Kiderült, hoqy ezt a nőt már réqen figyelik és sejtették róla, hogy a nyitva feleitett autókból szívesen elemel ezt-azt. Csak arra vártak, hogy a segítői is bekerüljenek a csőbe. A nő (ez az aranyos nőj nem sokáig tagadott, bevallotta, hogy már réqen „dolgozik" velem. Hüledeztem, tagadtam, tiltakoztam. Még fenyegetőztem is, hogy egy ártatlan embert ilyennel vádolnak. Minden ellenem tanúskodott. Az éiszakát egyedül töltöttem egy zárkában. Minden illúzió és szerelem nélkül. Csak másnap derült fény mindenre. A munkahelyemen csak jót mondtak rólam, meg a fizetésem is azt bizonyította, nincs szükségem bőröndökre. A szélhámos hölgy pedig nagyot tévedett. Ez volt a szerencsém. Ugyanis a másnapi szembesítésnél, amikor ugyanazt állította rólam, amit az éjjel, mentőötletem támadt. Megkérdeztem, hogy emlékszik-e a nevemre? Ezen elcsúszott. Engem elengedtek és még aznap este megfogadtam, hogy a legjobb „bőrnek" se segítek többet bőröndöt cipelni... CSUKOTKA KÖVEI (Vagyim Gippenrejter felvé tele - a bratislavai szovjet fényképkiállítás anyagából)