Új Szó, 1971. július (24. évfolyam, 154-180. szám)

1971-07-18 / 28. szám, Vasárnapi Új Szó

ÚW HAJÓS LÁSZLÓ, ALOMPILLANATOK Kerék nyomábo zökken minden kis másodperc, mint foltos ökrök cammognak az őszi levél torkoságban; barázdos öklünk lehull ponty ártatlansággal simogatjuk elrejtett mosolyunk, mint kérészroj a víz tükrét. Szívünk álompillanatait sejtik a csillagok is. Ügy kettyegnek azok, mint zöld pálmaliget szívében az északi hovösok KESEI SZÜRET Görcsös gyökerekre hulltok a levelek, a föld megszédült Habfehér tenger álmosan lepte el művelet lenségünk $arázdás tenyerem 3zi emlékeket rejteget el Széroz leveleken, csörgő lemezeken oz ősz lepergett Ökölbe szorult tenyerem, szüretelem tavaszi örömem. MÁZOLT KÉPEK Hajnol: Tüzes vér buggyon az éj mély sebforrásából, Szűz szirmok énekét színcrany ecsettel pacsirták kenik szét. Dél: Pipacsok nyüzsgő gyülekezete fénylő űvegpóncélon; o magányos tenger izzad, ha lótja, kinek udvarol egyetlen bátyja, Est: Kurutty-koncert üzi a pipacsmenyasszonyt, aki mór titokban rég hazaosont. ÉLET A HATÁRBAN Tiszta, nemes bor itt a hűs zápor Kortyolgatnak a borázdák: o szárazság megtermékenyül, feszülő korokkal munkához lát, o zöld kenyértengerre tapasztja aranydús mosolyót Vörösszoknyós pék lány itt o persíelő láthatár. VISSZARION GRIGORIJEVICS BELINSZKIJ: SEMMISÉG A SEMMIRŐL (1811 - 1848} (Részlet) ...Mi is az a nemzeti jelleg az irodalomban? A nemzet egyéniségének, jellemének visszatükröződése, belső és külső életének kifejezése, minden jellegzetes árnyalatával, színével, anyajegyéve] — ugye? Ha ez így van, akkor azt hiszem, nem kell a nemzeti jelleget az igazi költőre, az igazi tehetségre külön kötelességként ráróni, inert magától fs feltétlenül mutatkozni fog művészi alkotásaiban. Elismert tény, hogy a költő egyénisége többé-kevésbé rányomja bélyegét műveire, bármily különbözőek is azok. Tagadhatatlan az is, hogy a költő tehetsége annál izmosabb, minél eredetibb. Nos, ha az író egyéni alkata visszatükröződik műveiben, hogyne tükröződnék vissza bennük nemzeti alkata? Hiszen a költő mindenekelőtt nem ember, hanem orosz, francia, német! — Vegyük az orosz költőt; olyan országban született, ahol az ég szürke, magas a hó, ropog a jég. tombolnak a viharok; a nyár forró, a föld dús és termékeny: mindez ne ütné rá sajátos, jellegzetes bélyegét? Gyermekkorában meséket hallgatott hatalmas hősökről, bátor vitézekről, szépséges királylányokról és hercegkisasszonyokról, gonosz varázslókról, rémítő kísértetektől: füle már fiatal korától fogva hozzászokott dalaink panaszos, elnyújtott melódiájához; olvasta hazájának történetét. amely nem hasonlít a világ egyik más országának történetéhez sem; ifjúságának éveit olyan társaság körében töltötte, amely nem hasonlít semmiféle más társasághoz: olyan nemzethez tartozik, amelv még nem él teljes életet, de amelynek jelene máris érdekes mint lépés, mint átmenet egy gyönyörű jövő felé; amelynek jövője még csírában van. még nem törte át a burkot, de már tele van reményekkel ... Azután, a költő, ha igazi költő, nem kell-e, hogy együtt érezzen hazájával, hogy megossza reményeit, szenvedjen fájdalmaival, örüljön örömeinek? ... Ki ne ismerné ezt el, ki mondana ennek ellent? Kérdezem tehát: elképzelhető-e, hogy az igazi költő ne orosz költő legyen, orosz, nemcsak születésénél fogva, hanem lelkében, gondolkodásmódjában, érzelmeinek formájában, ha még oly mélyen belemerült Is az európaiságba? — Igen, tisztelt kiadó, ha a költó igazi tehetséggel van megáldva, nem lehet más, mint nemzeti, mihelyt lelke mélyéből teremt, és nemcsak kiagyal, nemcsak robotol.. Nézzük Krilovot: hagyjuk egyelőre a mesének mint műalkotásnak a kérdését, és tekintsük őt magát, nem is mint költőt, hanem mint szépszavú írót; nem látjátok-e benne a legtisztább nemzeti sajátosságot, minden parlagiság nélkül, nem mutatkozik-e nemzeti jellege abban is, hogy az orosz annyira vonzódik hozzá, és abban, hogy a világ egyik nyelvére sem lehet lefordítani? — Most pedig nézzük n másik oldalt, amely ennek teljesen ellentéte, vegyük az Anyegint. Puskin legjobb művét: hát Tatjana. Olga, Lenszkij, az öreg Larinék vagy a vidéki figurák: a Bujanovok, Petuskovok, Zareckijek és maga Anyegin, amellett, hogy tipikus, emberi, tehát általános alakok, nem kizárólag az orosz világhoz tartoznak-e, nem az orosz életból vannak-é merítve? És ha nevüket megváltoztatjuk, Adolfra. Henriette-re, Flrnestre, Amáliára, nem tesszük-e tönkre vele értelmüket, jelentőségüket? Némelyek talán azt fogják mondani: ez csak azt bizonyítja. hogy a költő jól smerte társaságát és híven írta le, nem azt, hegy nemzeties volt. mert éppolyan híven írhatta volna le a német fársaságot, tehát a nemzeti jelleg a dolgok felfogásában, az érzelmek és gondolatok megjelenési formájában áll. Ebben, tisztelt uraim, főbbé kevésbé igazuk van, de más itt a kérdés: le tudta volna-e írni a költő olyan híven a maga társaságát, ha nem rokonszenvezeit volna vele, ha nem lett volna életének részese, titkainak bizalmasa? Hogy éppen olyan híven tudta ábrázolni az európai élet valamennyi epizódjai, ez csak azt jelenti, hogy mi, oroszok éppúgy részesei vagyunk az európai életnek, mint a magunkénak. Ami pedig a költő nemzeti jellegét illeti, csak jól meg kell nézni az Anyegint, hogy meglássuk a költó gondolataiban és érzelmeiben a nemzeti jelleg minden elemét. hogy elismerjük: csak orosz költő, csak az orosz életnek egy bizonyos pillanatában gondolkodhatott és érezhetett így, fejezhette ki így érzéseit és gondolatait! — Végre tekintsük a kérdésnek egy harmadik oldalát, amely egyáltalában nem hasonlít az előbbi kettőhöz: nézzük Gogol műveit. Ezek nagyrészt az író saját nemzete életének, a tömegek életének költői feldolgozásai; mi se lett volna könnyebb, mint hogy az író itt póriasságba süllyedjen; de ö megőrizte nemzeti jellegét olyan értelemben, ahogy megőrizte azt Puskin ls. S miért? Azért, mert Gogol költő, mert nagyszerű és hatalmas tehetség, azért, mert amikor két hülye ostoba veszekedését vagy két tökfilkó silány életét leírja: látom szomorúan gúnyos tekintetét, amellyel az életet nézi; elképzelem, hány ember van a világon, akinek élete az önzés csip-csup jelentéktelensége! között, evéssel, ivással és alvással telik, akik azt hiszik, hogy élnek, és azt teszik, amit kell; elképzelem, és elszomorodom . .. Gogol elbeszéléseiben kedvesek még az úgynevezett piszkos és útszéli dolgok ls, amelyek másnál undorítóak volnának: azokat is enyhíti a naiv hang; még a legva6kosabbakat is megbocsátja az ember a szerzőnek, mint ahogy n szép és szeretett nőnek megbocsátja, ha elfintorítja az arcát. — Mi következik mindebből? Az, hogy akinek tehetsége van. aki igazi költő, az nem lehet más, mint nemzeti költő! De akinek nincs tehetsége, és mégis népies akar lenni, az pórias ' és triviális l'esz. Meglehet, híven le tudja írni az alacsonyabb néprétegnek, a kocsmának, a vásártérnek, a kunyhónak, szóval á szellemi sötétségnek az ocsmányságát, de sohasem fogja a nemzet életét megragadni, nem fog felemelkedni annak költészetéig. (1836. Honti Rezső) GYERZSAVIN MÜVEI (RÉSZLET] .. . Nincs költő, aki magától, a maga erejéből, a maga szenvedésein, a maga örömein keresztül lenne naggyá: minden nagy költő azért nagy, mert szenvedései és boldogsága mélyen a közéletben és a történelemben gyökereznek, ennélfogva a társadalomnak, korának, az emberiségnek szerve, képviselője. Csak a kis költők boldogsága és boldogtalansága ered önmagukból, korlátozódik önmagukra — ezért aztán csak ők maguk hallgatják madárdalaikat, amelyekről nem akar tudni sem a társadalom, sem az emberiség. 1843 (Honti Rezső) ERTED I Alexander Maklecov felvétele -a bratislaval szovjet fényképkiállftás anyagából)