Új Szó, 1971. július (24. évfolyam, 154-180. szám)

1971-07-11 / 27. szám, Vasárnapi Új Szó

— Az — felel Halálné. — Két hete, hogy visszaküldte a vőlegény a jegykendőt. Elcsábították rossz asszonyszemélyök. Ismét Katára tekint mindenki. Elveszett a cifra szépsége a menyecskének, az arany pil lés papucsot se mutatja már, és föl nem emelné a szemeit egy világért. Néma váddal szegeződnek feléje a tekintetek. Nincs, aki szóljon vagy beszéljen, csak a kormányrúd nyikorog kint, a hajó alját verdesi a víz, és csapkodja a szél elől a gyékényvitorlát. — Vér Andráséknál pedig ez volt az egyetlen — véli egy utas asszony. Keserű gúnnyal szól bele Szélpál Mihály: — Evvel együtt volt neki egy. Minél több Ilyen odavetés történik, annál vádolóbbak és súlyosabbak a tekintetek a nagy némaságban. Kata homlokát kiveri a veríték. Egyszerre ijedt kiáltás hallatszik a vitorla mellől: — Jézusl — Es Mihály arkangyal — kiált vissza a kormányos, és az alacsony sátoron át az orrba ugrik. — Mi az, te? — Láttam — mondja a hajóslegény. — Fölmerült ott... ott. — Micsoda? — Vér Teca... Fölmerült a feje. Függő volt a füliben. — János, ne űzz tréfát — mondja sötéten Szélpál. — Már hogy láthattad volna? De amaz erősködik. — Ügy éltessön az Isten engöm! Láttam, de alig hogy fölgyütt, lemerült. Így, itt oldalt... Most elkapja Szélpál karját, és a vízre mutat, kiáltva: — A! Valóban. Lassan fölmerül a sárga hullámokból egy fej, de ismét eltűnik. Hanem ezen idő alatt mindenki ráismert, a sátorbeliek is, akik kitódultak, Kata maradván bent egyedül. Bármily kevés ideig mutatkozott is, látni lehetett Vér Teca halovány arcát és barna haját, amit szőkére festett az iszap. Hárman is kapnak egyszerre a csáklyák után, és a vasvégű kampókat messze a vízbe leszúrják. Keresik és kutatják. Ám a víz átláthatatlan, és a halottat nem engedi. Nincs no, nincs. Elaient a fenekére lakni, halak társaságába. Azért az emberek csak nyúlkálnak a vízbe lefelé. Az asszonyok borzadva húzódnak vissza a szélből a sátor alá, és eláll a szavuk. Idő után mondja egy: — Ilyen borzasztóságot! Jaj, szögény Teca, neköd mán a Tisza fenekén. Ö, mily bűnös lelkek vannak a világon! Te csaltad el, Kata, a vőlegényit, te ... Nem mondhatja tovább, mert özvegy Halál Ferencné, aki elővette olvasóját, és kezeire ís akasztotta, csendet int. Keresztet vetnek. Kata mozdulatlan A többi imádkozik, és midőn ez befejezést nyerne, Halálné a temetés énekibe kezd: Letettem testemnek romlandó sátorát, Honnéfórmáltaiam. Ölelem föld porát, Lakom sötét boltiát. S immár istenemet. Kegyes teremtömet, Áldom örömmel... Szélpál a ladikkal végigment már a hajó mindkét oldalán, és csáklyáját vetette a halott után. Mikor az egészet megkerülve újból föllép a hátsó végén, az arca vérpiros és szájaszélei mozognak. — Fordítsd balra azt a vitorlát! — szól át a sátor fölött rekedten az elsőkhöz. Azzal elkapja Tóth Savanya Énok kezéből a kormányrudat, és nekivetve erős vállát, olyant csavar rajta, hogy egyszerre rézsút áll a vízben a hajó. — Mit akar kend? — mormogja Énok. — Eredj dalladzanil Húzzátok rá! A nagy evezők cuppognak a vízben. A hajó kifordul a part sárgás agyagja felé. Gyorsan megy, Mihály rángatja a rudat, mígnem a hajó orra a part sekélyes fövényét éri. Megrázkódik rajta minden. Mihály bemegy a sátorba, és vállon fogja Katát az erős barna kezével. — Kata — szól tompán A menyecske felszisszen. — jaj! — Ne jajgass! Eredj ki inneni — Mihály bátyám... — Bátyád a kutya — dörögte Széilpál Mihály. — Mégy vagy kidobatlak. Azzal megrázza a vállát. A menyecske szóttekint, és mindenütt vádoló szemeket lát maga körül. özvegy Halálné morzsolja az olvasót, és bólingat a fejével, hogy jól van, nagyon jól van. Szótalan áll fel, és megy kifelé. Szélpál Mihály kíséri. Néhány lépés a hajó orrtól a part, azon apró hullámokat ver a víz. — Hát így menjek ki? — suttogja szégyenülten. — legalább a járódeszkát... — Ejha! — pattan föl Mihály. — Ne féltsd a cifra papucsodatl Ha amazt olyan mélyre kergetted, a te lábod is láthat egy kis vizet. De Énok mégis kivett neki a deszkát, és azon kilép. Senki nem szól utána semmit. A ködülte, sáros agyagparton megragad az üj papucs, és piros sarka a földbe süpped, amikor megy. — Nonol — mondja elégülten Szélpál Mihály. — Nyomd el! Fordítsd ezt a gyékényt, mönjön az a dalladzó. Lassan kifordul a parttól megint a hajó, és Mihály a rúd mellett hamar beleviszi a sodorba. A szél újból belekap teljesen a vitorlába, és mennek. Szélpál Mihály olykor szomorúan tekint szét, és hátra is néz az apró sárga hullámokra, hogy mutatnak-e valamit. Azonban nem, semmit se mutatnak. Csak éppen játszanak, s néha valamely hai a tetejére veti magát. A hajó halad. Messze a partszél ködös jegenyéi alatt látni Kata piros szoknyáját, amint a szederbozótok közül elővillan. Belül a sátorban hosszan elnyújtott, vékony asszonyhangok mondják özvegy Halál Ferencné után: Támaszd fel örömre testemnek morzsáit. Add meg egek fényét . .. A szél a hangokat szétviszi Vér Teca nagy sírja fölött. Szitási Ferenc: Vasárnap egész nap valami furcsa forrásból táplálkozó undort ér zett. Mintha a négy év minden napja a mellén lógna összetapadna, amelyeket sehogyan sem tud megérteni. Nehéznek érezte ujjai között a cigarettát is, amely a szeme és a világ közé sűrű füstködöt vont. A szobában ült. Farkasszemet nézett a bútorokkal. Haragudott most rájuk, mert úgy érezte, hogy fojtogató a közéjük rekedt csend. Mintha csak láthatatlan pókok serege kötné őket össze ezüst szálakkal. Hosszú, érzéki ujjai görcsösen markolták a fotel karfáját, körmén a lakk, mint sima víztükör, csillogott. Szőke haja, mint a szomorúfűz sűrű, lehajló vesszői, lógott megérintve szögletes vállait, s elől. a homlokán berzenkedő szemöldököket. Arca kerek volt, mint a Hold, meg olyan sápadt is, csak nagy fekete szeme égett. Volt benne valami érthetetlen tűz, melynek lobogása felszította az orra körüli szeplőcsillagok homokszemeit. a * » Négy évvel ezelőtt, anyja temetésén ismerkedett meg Jenővel. A temető a folyó melleit volt. A tu jafákon hódarabok lógtak, fehérre meszelték a sírhalmokat meg a kereszteket is. Minden fehér volt, mint a halottak homloka, csak a halottasház falai világítottak sárgán, mint a gyertyák viaszhúsa. A gyülekezet hamar szétoszlott. A hideg összezárta a meg-megnyíló aj kákát, s az arcokra keményítette a legördülő könnyeket is. Ö maradt legutoljára a sírnál Nézte anyját, ki a nagy, barna rögök ölelésében pihen, s magára gondolt. Akárhogy is szerette anyját, nem szeretett volna cserélni vele. Ö élni akar, élni... hiszen fiatal. Mellében tizennyolc év tavasza zokogta a fájdalmakat. Már alkonyodott, amikor elindult hazafelé. Ugy érezte, hogy a szíve helyén mély árok keletkezett, melyben az alkony leszálló hamuját lapátolják nagy fekete kezeikkel a fejetlen szörnyek. Jenővel a temetőkapunál találkozott. Magas, erőteljes fiú volt, orra kissé előre nyúlt, széles szája, mint a folyót összezáró partok, furcsán, felfelé törve vonult az ajkak kö zött. Megállt Ida előtt. Szemével a lány arcát fürkészte. — Szegény anyád — mondta bátortalanul. — Eltemettük — sóhajtotta a lány. — Hazakísérlek. Csendben ballagtak. Az út kemény teste tompán kopogott lábuk alatt. A fák hallgattak. A csonka ágvonók ijedten bámultak az éles levegőbe. Ida apjára gondolt, akit alig ismert. A koncentrációs táborból hazakerült, de tüdőbajából már nem tudták kigyógyítani. Hároméves volt, amikor meghált az apja. S most itt van egyedül, se apja, se anyja . . . — Az ember csak addig élhet igazán, amíg szeret. A temetések belőlünk is elhantoltak valamit — gondolta. — Mihez kezdesz? — kérdezte Jenő. — Nem tudom. Hallgattak. — Talán elmegyek a városba, gyárba dolgozni — mondta Ida szepegve. — Üresen marad a ház. — Az úgy sem érzi az emberek keserűségét. Jenő érezte, hogy Idában összetört valami. Közben a kapuhoz értek. A piros vaskaput apró fagykristályok lepték be, amelyek szinte világítottak az egyre sűrűsödő homályban. Ida nagyon egyedül érezte magát, nem tudta, hogy mihez kezdjen. Ha bemegy, egyedül marad a szobával, az ásító bútorokkal, a szótlan, zokogó magányával. — Gyere be, iszunk valamit. Amint kimondta, már meg ts bánta, hogy ö hívja a fiút. Begyújtottak. A meleg hamar szétáradt a szobában. Érezték a fa illatát. Ida odahúzódott a kályha elé. Szemében vibrált a kályha lángja. Ágaskodtak, majd visszalanyhadtak a karcsú tűzbokrok. A fiú ült szótlanul, mintha a szoba bútorzatának tartozéka lenne. Bámulta a falon a lány képét. Élesedtek és azután elmosódták benne a lány alakjának vonalai. Eggyévált a fallal a kép, majd nagy erővel'emelkedett ki a sima mozdulatlanságból. Ittak. — Ida, én sajnállak. A lány hallgatott. Lehunyta könnymarta szemét, amely alól csillogó könnycsepp buggyant ki. Jenő odatette székét Ida mellé. Nagy, puha tenyerével letörölte a lány könnyét. A lány felnyitotta barna szemét, és Jenőre nézett. Fejét a fiú felé billentette úgy, hoqy haja ráhullott Jenő arcára. Jenő arra gondolt, lehet, hogy szereti a lányt. — Itt maradok nálad, hogy ne félj — mondta fenő. — Nem szabad — mondta Ida —, ezt anyám sem engedné. — S ha szeretlek, akkor sem? — Akkor sem! A fiú és a lány keze megérintette egymást. Jenő a lány keblét nézte, amint szaporán emelkedik. Mintha két megszületni készülő alma mocorogna a fekete blúz. alatt. — Én nagyon szerettem öt — tört ki a lányból a zokogás. Ö jelentette nekem a világot, s most itthagyott kegyetlenül. Sohasem hittem, hogy meg fog halni. — Hiszen nem halt meg — vigasztalta őt Jenő —, te folytatod őt. Jenő odaszorította arcát a lányéhoz. Az nem védekezett. Erezte a lány nedves bőrét, halántékának lüktetését, s ez felszította érzelmeit. — Ne sírj, a feleségem leszel. Ida hátradőlt a székről, ajka szétnyílt. A fiú megölelte öt. Orruk majdnem összeért. Jenő érezte, hogy szereti a lányt, Ida pedig fásult ájultságban hagyta, hogy a forró férfiajkak játszanak érzéseivel. A folyó megáradt. Szürkén habozott a víz, partra mosta a barna gallyakat, az apró bogarakat. Ida a folyópartot nézte. Fájt benne a tél és a tavasz halála. Szerette ezeket az évszakokat. Tudta, hogy Jenő szereti öt. Ez megnyugtatta. Jenő mindennap ott volt nála. Ez értelmet adott a lány életének. Ekkor már több mint három éve együtt jártak. Szerette a fiú játékosságát. — Nézd, a bogárkoporsók — mondta a fiú. — Mintha úpzni is tudnának — tette hozzá Ida. — Nyáron a kövek is fehérek, mert tiszták, mint a szerelem. — Ilyen fehér a mi szerelmünk is? — kérdezte Ida. — Azt hiszem, igen. • Aztán csókolóztak, és nézték a partok ölelését, hallgatták a nyár muzsikáját, s érezték, hogy szétválaszthatatlanok . . . Ida csak ült. Várta ezt a vasárnapot, pedig haragudott az ünnepekre, mert az utóbbi időben olyan kegyetlenek hozzá. Csak a szoba tárgyai lengik körül őt. Egyedül érzi magát. Jenő már három hónapja nem volt nála. Pedig nagyon várja őt. Talán tudja is, hogy nem fog jönni. Öt már könnyen eltemeti: könny nélkül. S elmondja majd a kisfiának is, hogy milyen szépek voltak a temető tujafái, amikor megismerkedett az apjával. Érezte, hogy sokat fog beszélni az anyjáról is... Csak az élet ne lenne olyan kegyetlen, hogy sírni hagyja az embert! Ugye, anyám?... VINCENT HLOŽNlK: Varrogató ni5; olaj, 1949