Új Szó, 1971. június (24. évfolyam, 128-156. szám)

1971-06-27 / 25. szám, Vasárnapi Új Szó

I együnk elnézőek és bocsássuk meg e szim1 patikus, kerekarcö, barátságos, bőrkabátos, nercsapkás, szláv lipusú fiatalembernek — etbeszélésünk hősének —, hogy az olvasók előtt kissé felzaklatott állapotban jelenik meg. Egészen különös körülmények közt mutatkozik be, melyekről azonnal tudomást szerzünk. Tehát: elbeszélésünk hőse egy éjszaka, helyesebben: már hajnal felé beront egy IL típusú repülőgép szalonjába, amely Moszkvától kelet felé Indul. Jobb kezében egy üveg krími muskotály, bal kezében egy táska. Végtelenül boldog és végtelenül vidám. Tán ügy is mondhatnám — részegebb a boldogságtól, mint az italtól. Széles, boldog mosollyal áll meg a szép, szőke, nádszálkarcsú, teltkeblü stewardess előtt, akit csaknem fojtogat az egyenruha kabátja, és spicces komolysággal, hangosan, hagy mindenki hallja, így szól: — Kisasszony, nagyon szépen kérem, nemsokára megérkezik Kátya, a feleségem Tulajdonképpen még nem is a feleségem. Az esküvőnk majd odahaza lesz, de már minden meg van beszélve és elhatározásunk szilárd. Szerelmünk a sírig tart, fcs... szóval T- minden a legnagyobb rendben. — Na jó! De hol van a kedves Rátyája? Igyekeznie kellene. — Bizonyára ... De kérem! ... Mutassa meg az én Kátyámnak, hol ülök, vagyis még nem ülök, de leülök arra a helyre, ahová a repülőjegyem szól. — De hogyan ismerem meg őt? — Nagyon gyönyörű és szőke. A gyermekmesék tündére. Közte és ön között csak annyi a különbség, hogy az ő szeme barna, a magáé pedig kék. — jó, jó, polgártárs! Elég a szövegből! Ne akadályozza a felszállást! Hősünk, ügyelve arra, hjgv egyenesen és kimérten lépjen, végigballagott az ülések között, az egyiknél megállt, kitömött táskáját egy hálóból készített polcra dobta, helyei foglalt, kinyújtotta hosszú lábait, és közéjük helyezte az üveg muskotályt. Eleinte csak fészkelődött. Szinte másodperi énként forgolódott, lesve, nem jelenik-e meg az ő Kátyája a bejárati ajtónál. De aztán- lelkiereje, melyet úgy látszik már előző nap reggelétől gyűjtögetett, katasztrofális módon kifogyott, és hősünkkel az történt, amit a költők így fejeznek ki: az álom legyőzte a lovagot. Feje előre csuklott és édesen mélységes álomba merült. A bejáratnál megjelent egy szőke, középtermetű, nem túlságasan csinos — amolyan átlagleányzó. Nem tündér, inkább Hamupipőke, akit nem visznek aranyhíntóval a királyfi estélyére. Helyet foglalt az elbeszélésünk hőse mellett levő üres ülésen. A repülőgép kigurult a kifutópályára. A motorok felbúgtak, és az IL elszakadt a bűnös földVil. hogy hétszáz kilométeres óránkénti sebességgel száguldjon a felkelő nap irányába. A felszállás után körülbelül egy órára hősünk ébredezni kezdett és az ablakon át belebámult a tűzpiros égbolt óceánjába, majd a gép szárnyai alatt lenézett a felhők közül ki-kibukkanó, rózsa színű vattába csomagolt hegycsúcsokra. Dorombolva, mint egy elégedett kandúr, odahajalt útitársnőjéhez, vállára hajtotta fejét, és csókolgatni kezdte félvér nyakát. Az útitársnő felháborodottan tolta vissza. — Mi v«ti) magával, polgártárs! Megbolondult?! Hősünk meglepődve, értetlenül, bambán nézett körül. Alma és mámora pillanatok alatt elszállt, LEONYID LENCS arra tanácstalan, zavart, majd rémült kifejezést öltött. - Bocsánat! Elnézést! Hol van az én Kátyúm? Én Kátya vagyok, de nem a magáé! — Akkor h Dl az enyém? Mint az ágyúgolyó, felugrott helyéről, és rohant keresni az alvó utasok közt az ő Kátyáját. De Kátya nincs sehol! Kimondhatatlan kétségbeesésében, meg sem fontoltva mit cselekszik, elkezdte rángatni a bejárati ajtót. A megjelenő stewardess nagy nehezen félretuszkolta. — Mit csinál, polgártársl Először is: ki sem tudja nyitni, másodszor pedig, alattunk tízezer méteres mélység van és mínusz ötven fok Celsius. — Hol az én Kátyám? — Ott ül maga mellett. Én megkérdeztem, amikor felszállt: „Maga Kátya?" Azt felelte: „Igen". — De ez nem az én Kátyám Hol az én Kátyám? — Nem tudom. Több Kátya Moszkvában nem szállt fel. Sápadtan, csüggedten, szjmorúan ballagott hősünk vissza a helyére. Hová is lelt a hajnali férfias önbizalma? A szomszéd-Kátya tehetetlen a kíváncsiságtól és .az együttérzéstől. — Mi történt magukkal? — Hiszen ha én tudnám, mi történt! — Mesélje el, megvitatjuk. Az értelmes, sajnálkozó női szemek rokonszenvet és bizalmat ébresztenek a fiatalemberben. „Nyugodj meg, barátom — mondják azok a szemek. — Szedd össze magari, és mondj el mindent sorjában! Majd mi adunk tanácsot". Össze is szedte magát n menyasszony nélküli vőlegény, és elkezdett mesélni. — Érti, ugye ... A múlt évben eljöttem az építkezésről, hogy szabadságomat Moszkvában töltsem. Egyik házban megismerkedtem Kátyával... azzal... az enyémmel. Egy könyvtárban dolgozik. Édesanyja szintén könyvtáros. És végül... beleszerettem ... halál Dsan. Ű is belémszeretett, ő is halálosan. Miért?! Talán én olyan vagyok, akibe nem lehet beleszeretni? — Dehogyisnem, lehet. Miért ne lehetne? Biztosan lehet. A beszélgetésbe, minden bevezetés és bemutatkozás nélkül, bekapcsolódott egy előttük ülő utas. Az arcát nem láthatták, csak a tekintélytkeltő, izmos, széles vállát. Ezért mi is nevezzük csak egyszerűen — szélesvállúnak. A szélesvállú némi iróniával megszólalt: — Csak úgy, hipp-hopp, jött és belédszeretett? — Szerintem — mondja vőlegényünk — ez mindig így van. Csak úgy, hipp-hopp, és egyulásba szeretnek az emberek. Belém szeretett a drága, és készl Na, jól van! Hazamentem, és megkezdődött egy eszeveszett levelezés. Már annyira belemerültem, hogy versekben kezdtem írni. Rossz verseket írtam, de magam költötte versek voltak. Ő szintén versekkel válaszolt. Jó versekkel, de másköltötte versekkel. Aztán ismét eljöttem Moszkvába. Most. De már egy szilárd elhatározással: elvinni őt magammal. Észrevettem, hogy Kátyának két barátja van — Súrik és Júrik. Súrik — céltalan és veszélytelen, szóval nem vetélytárs. Ám Júrik... annak komoly szándékai voltak Kátyával. — Ki az a Júrik? — Olyan... bajszos. Szövetkezeti lakása is van. Valami textiles igazgató unokaöccse. Becsületes harcot vívtam Júrikkal, energikus, támadó stílusban. Júrik végleges felmondást kapott, mi pedig az én Kátyámmal elhatároztuk: ő kiveszi a szabadságát, elrepülünk hozzám, megtartjuk az esküvőnket. Azután ő egyedül visszarepül Moszkvába, elintézi a munkahelyén és otthon is a hivatalos ügyeit, és visszajön, mint teljhatalmú feleség és háziasszony. Hát nem okos lerv? — Okos — mondja szamszéd-Kátya, teljesen egyetértve bősünkkel. Dezider MHlýt Háborús menetek