Új Szó, 1971. június (24. évfolyam, 128-156. szám)

1971-06-20 / 24. szám, Vasárnapi Új Szó

VIGYÁZÓ SZEMMEL — Fábry Zoltán posztumusz kötetéről Nemrég jelent meg az egy esztendeje elhunyt Fábry Zoltán kötete, Vigyázó szemmel, amelynek utolsó fejezetét s utolsó gondolatait nem sokkal halála előtt vetette papírra az író. A könyv, amelynek Fábry Zoltán a Fél évszázad kisebbségben alcímet adta, négy ciklusra osztott: Szomorú szemmel (1920— 24), Szigorú szemmel (1924—1934), Riasztó szemmel (1934—38) és Vigyázó szemmel (1948—1970). Ezek Fábry Zoltán pályájának négy szakaszát ölelik fel, zömmel olyan cikkekből összeválogatva, amelyek eddig gyűjteményes kötetében nem láttak napvilágot. A négy korszak, nemcsak áz író halálának ürügyén, már irodalomtörténetté vált, s az írópálya ívét két szám köti össze: 1920 és 1970. Az előbbi az első nyomtatásban megjelent cikket f A bolt), az utóbbi az utószót és visszapillantást (Nincs elveszett poszt) jelzi. Kemény és bátar hangú cikkek gyűjteménye ez a könyv; még akkor is, ha Fábry Zoltán — régi vagy új — megállapításainak, gondolatmenetének egyikével-másikával vitatkozni lehet. Az egész kötetet egy hangulat, egyetlen igény hatja át: a kortárs írónak elkötelezettséget kell vállalnia. Bármily körülmények között. Különösen erős nyomatékot kap ez az igény és program a kisebbségi sorsban, amely „önmagában: békeperspektíva. Kényszerhelyzet torzult vizualitás..." De — és itt, ebben fogalmazza meg újra Fábry Zoltán a stószi mértéket — „a kisebbségi buktatók, a provincializmus, az önmegelégedettség helyén ma a megtartó és Igazoló nagyobb mérték, a szellemerkölcs teljessége és egésze — a vox humana — boltozódik. A nagyvilág vetülete és az idő szigora kisebbségi kritérium lett... mert nincs kivétel, nincs irgalom: a kisebbség nem enyhítő körülmény... A kisebbség az egész része, a teljesség elkötelezettje ..." Aki így látja e problémát, és így látta — félévszázadon át — a próbát, annak joga lehet arra, hogy leírja az összegezést is: „A kisebbségi létformának így lett aztán a stószi életforma a pontos vetülete... Nem véletlen, hogy épp Stószon vált „műfajjá" az antifasizmus, mint időtálló elkötelezettség. — Stósz esetében egy fél évszázados kisebbségi élet fél évszázados írói pályát is jelent..." (328). Ez a szemlélet, ilyen írói magatartás kínálkozik e kötet írásainak történelmi és irodalmi, világot és egyéni sorsot összekapcsoló hátteréül. Ez a háttér adja, nyújtja, kínálja a magyarázatot a kötet négy ciklusához, amely a periodizációs szakaszokat is szinte pontosan jelzi. Ám Fábry Zoltán — hangsúlyozottan — egész életművét, a kezdetet és a kiteljesedést egységben látja és magyarázza. Ennek megfelelően „komponálta" meg a négy ciklust: ennek megfelelően válik érvényessé előreés visszamutatón az általánosnak tűnő megfogalmazás: „A marxizmus próbáján — paradox mód — a kisebbség lesz azon lépcsőfokok egyike, melyen a többség a jövőbe hághat: az internacionalizmus. A kisebbségi kérdés — mint eminens társadalmi kérdés — csak a marxi—lenini vonalon, csak a szocialista humanizmus szellemében oldható meg. A kisebbségi probléma az internacionalizmus elorozhatatlan atomja ..." A további magyarázat nemcsak gondolati finomítás, hanem konkretizálás is: „Népek, nemzetek, kultúrák és emberek közelítésében, közeledésében a kölcsönösség tudata a döntő. Az igazi internacionalizmus ad és kap. Gazdagítás és gazdagodás a velejárója". Egy ötévtizedes írói életművet egységben látni — ezt sugalmazza Fábry Zoltán, ezt sugalmazza az előttünk fekvő kötet. Mi biztosítja ezt az egységet? Fábry Zoltán írói magatartása, a tematika, valamint a Fábry Zoltán-i látásmód. írói magatartásának mottói ezek valtak: ,,kortársnak lenni!" (1923); „az író az életért van" (1929); „az elkötelezettség dicsérete" (1970). Tulajdonképpen — mint 1927-ben kifejtette — „az új irodalom lényegét: a meztelen őszinteségben" látta, abban, hogy „az író joga és kötelessége, hogy a saját és mások életét úgy teremtse újra, hogy az teljes igazság legyen ..." Az újrateremtés, a változtatás — ez ennek az írói magatartásnak kulcsa. Egyik levelében történetileg vizsgálva e magatartás lényegét, visszapillantva az írói pálya legkorábbi szakaszára, Fábry Zoltán a következőket írta: „Amikor én 1919 novemberében hazajöttem Pestről, mert nem nyílt meg az egyetem ... az itthoni kisebbségi lét, a kesergés és az elkeseredés a »magyar« komponenseket erősítette, a nacionalizmust. Első cikkeim — jellemző sorozat-címmel: »Szomorú szemmel® — ilyen szellemben íródtak. Tehetetlenség, gyász, szomorúság: magyarság-siratás. És akkor botlottam belé a német irodalmi újdonságokba, fiatalok verseibe, prózájába, drámáiba: az expresszionizmus ... a háborúellenes mondanivaló. És itt és így kezdtem éledni. Többet tudtam és láttam kisebbségi kisszerűségünknél magyarságunkról: a háború és a háborúellenesség internacionáléját, egyformaságát, a platformot, mely mindehhez elvezetett: vissza és előre. Vissza az élményhez és előre a forradalmi tudathoz: a változtatáshoz. így lett a »változni és változtatni* egyik axiómám, kulcsszavam ..." E levélrészlet nemcsak a magatartás és a látásmód egységéről tanúskodik, nem csekély mértékben elvezet a Vigyázó szemmel című kötet ciklusainak forrásához is. Azt mindenesetre megmagyarázza, hogy jött létre, miképpen alakult ki a „Szomorú szemmel"-korszak, azt is, hogy miképpen jutott el a német expresszionizmushoz, amely igen fontos szerepet kapott a Fábry-életmű egészében, de azt is, mily módon jutott túl a tehetetlenség-korszakon s érkezett el az aktív, cselekvő pályaszakaszhoz, amelyet a második ciklus (Szigorú szemmel) jelez, s hogyan stabilizálódott ez a következő korszakban, amelyet e könyvében a Riasztó szemmel reprezentál. Az idézett levélrészlet, valamint a kötet utószava magyarázatot ad minderre. Példát viszont már az 1922-es keltezésű Tábori posítí-val és nem kevésbé azzal a cikkével, amely szinte korszakfordulót jelzőnek tekinthető Fábry Zoltán pályáján, s amelynek címe: Az irodalom mai életproblémái (1922). A cselekvő ember, az aktív író lép előtérbe, olyannyira, hogy pl. a Tábori posta dokumentumanyaga áttöri a néha kaotikusnak tűnő (s expreszszionizmussal is telített) megfogalmazást: a háborúból „visszabukott" emberek vallomásait gyűjti össze Fábry Zoltán, miközben önmagáról is vall: „E sorok írója azon millió kiválasztott közé tartozott, akikről a költők ezt a sírverset készítették: „Mi tizennyolcévesek". Az irodalom mai életproblémáiban még együtt és kaotikusan kavarog az Ady-hatás az expresszionizmussal, a Narcisszosz-motívum az ember-irodalom hangjaival, az isten méretűvé felnagyított ember képe a reális társadalmi lényével, s néhol ott bujkál már az az/ igény, melyet később fog majd határozottan valóságirodalomnak nevezni. Miközben mindez — s nemcsak az első ciklusban, hanem a további kettőben — kibontakozik előttünk: nyomon követhetjük — nemcsak az esszéíró, a publicista Fábry Zoltánt, hanem — a lelkiismeretes, filológus-írót is f Ady és Szent-Ivány című írására gondolunk, amelyben ő további utalásokkal bizonyít], a kritikust és irodalomtörténészt (egyik legszebb példa erre az Oj Auróra: 1924 c. cikke, tanúi lehetünk Fábry Zoltán korrekt és az igazsághoz hű magatartásának) gondoljunk a Simándy Pál tévedését hatálytalanító megjegyzésére, a Kálvinista anakronizmusról szóló írásában). Ogy, hogy — ez utóbbi — tökéletes összhangban áll az utószó 1970-es megfogalmazásával, annak egyik megállapításával: „Nem szabad semmit sem véka alá rejteni, sem a hibákat, sem gátlásokat, sem elzuhant reményeket. Csak a botladozás, tévutak, útvesztők ismeretében kanyarodhatunk a szélesebb útra..." (329. 1.) Az írói látásmód fókuszába — kivált a Szigorú szemmel, s főleg a Riasztó szemmel ciklusban — az antimilitarizmus és az antifasizmus került. Nemcsak a „gyilkosság kultúrájának" Fábry Zoltán-i értelmezésére gondolunk, nem is csak a Francoról, Mussoliniról, vagy — ellenpéldaként — Toscaniniről szóló írásaira, hanem inkább az 1936—38-as keltezésű, s az egykori MAGYAR NAP-ban megjelent Mai jegyzeteinek olyan figyelmeztetésére, amely a demagóg goebbelsi „Ébredj, Európa" (az „Ébredj, Németország" jelszavának analógiájára alakítva), vagy a Mussolini-féle „Oj Európa" hazug frázisaival szembeszegezi a vétó szavát: Hazánk: Európa. A Vigyázó szemmel kötetének gazdagságára jellemző, hogy nemcsak a kisebbségi problémára irányítja a figyelmet, s azokra, amelyek közül néhányat felsoroltunk, hanem időt és teret enged annak is: elgondolkozzunk azon, Fábry Zoltán miért fordul oly erőteljesen a líra felé? Csak az Ady-hatás, vagy a magyar háborús líra — az ő terminológiájával élve: „világranyitottsága" — magyarázhatja ezt? Bizonyos, hogy itt még a szaktudománynak további, s talán nem is csekély mértékű kutatására lesz szükség. Az Indulás és búcsú (1928) című cikke legfeljebb az indítékra adhat magyarázatot, a „forrásvidéket" világíthatja meg, de ha a Fábry-életmű egészét nézzük, az indulásnak szerves kapcsolatban kell majd állnia pl. a Harmadvirágzás-ban (1963) található Res poetica-val, vagy a Stószi délelőttök Antisematizmusának nem egy gondolatával. Adyról szólni új fejezetet jelentene; amint Fábry Zoltán életének régi és új kísérője volt Ady, Ady költészete. Csakis sajnálni lehet, hogy Fábry Zoltánnak nem adatott meg: megírni az Ady igaza című könyvét. Amikor Fábry Zoltán irodalomról beszél, az irodalom funkciójáról — kisebbségi sorsot idézve — a szlovenszkói, szlovákiai magyar irodalomra is gondolt. A nincs elveszett poszt elmélete másképp nem is képzelhető el, csak úgy, hogy a szűkebb pátria, a szocialista haza és a világ, ezek irodalma találkozik; állandó érintkezésben vannak egymással, hatnak egymásra. Kisebbségi irodalmat — életképesnek — csak így tudott elképzelni Fábry Zoltán. Ezért lehetett hangja kemény, tekintete szigorú — öt évtizeden át, amint ezt Forbáth Imre ismert versében megörökítette. Ilyen volt az a tekintet a 20-as években éppúgy, mint életének utolsó évtizedében. S mily gondolatot rejtett e tekintet? Amivel búcsúzik az utószóban „Üdv a többségnek! Határon innen és határon túl: jóakaratot, meglátást, megértést, megváltást! — Béke velünk". Ez volt Fábry Zoltán törekvése — ez lett utolsó üzenete. KOVÁCS GYOZÖ emberség vigyázó szemmel fél évszázad ! kisebbségben Lüktető lendület ütemére zajlik az élet. Ahol tegnap mezei virág virított és tücsök ciripelt, szorgos munkáskezek és gépóriások csodát műveltek. Toronyházak, gyárkémények merednek az égnek, iskolák, üzemek, üzletek eleven zaja váltotta fel a rétek és ka vícsmezők néma csendjét. A forgalmas úttesteken autók, autóbuszok karavánja robog, villamos zakatol, az utcákon járókelők tarka tömege hullámzik, az üzletekben tolongó vásárlók türelmetlenkednek, a közúti megállóknál várakozó utasok idegesen, topogva figyelik karórájuk percmutatóját. A hétköznapok lázmérőjének higanyszála a magasba szökkent. Amerre nézel, mindenütt tülekedés, törtetés, sietés, rohanás, versenyfutás az idővel, percekre beosztott életrend, harc a másodpercekért. Ebben a nagy rohanásban adódnak események, melyek egynémelyike vaskos aktacsomóvá duzzadt, mert a másodpercekért folyó harc áldozatokat kíván. A külvárosi lakótelep felé robogó zsúfolt autóbusz zökkenve megállt. Ketten kiszálltak, de a hozzájuk tartozó harmadiknak erre már nem jutott ideje. Abban a pillanatban, amikor az ajtóhoz ért, a vezető rákapcsolt és az autóbusz nekilendült, hogy tovább habzsolja a kilométereket. A leszállni készülő utas a tehetetlenség törvényének engedelmeskedve lehuppant, és fájdalmasan feljajdult. Milliméterek választották el attól, hogy a becsapódó ajtó odacsípje, megnyomorítsa, kezét vagy lábát törje. Az úttesten álló két hozzátartozója tanácstalanul bámult a tovarobogő jármű után. Az autóbuszban izgalmas kiáltozás, sikoltozás támadt. Egy kismama ájuldozni kezdett, egy csöppnyi gyerek sírva fakadt. A pánikszerű zajongásra a vezető lefékezett, az autóbusz megtorpant. A harmadik utas is zavartalanul leszállhatott. A nagy ijedelmen kívül voltaképpen nem történt semmi. Csupán annyi, hogy a vezető nem gondolva a végzetessé válható következményekre, a kelleténél korábban indított, hogy néhány másodpercet nyerjen a menetidő javára. A fenyegető tragédia előrevetett sötét árnyéka mégis megdermesztette a lelkeket. Amikor a leszállni készülő utas feje a lépcsőhöz ütődve hallhatóan nagyot koppant, bennem is elhiilt a vér