Új Szó, 1971. május (24. évfolyam, 102-127. szám)

1971-05-02 / 17. szám, Vasárnapi Új Szó

— Miért csinálta végig? — kér­dezem. Meghökken. Ezen eddig nem gon­dolkodott. Cigarettára gyújt, most látom, hogy nagyon reszket a keze. — Kommunista voltam — mond ja egyszerűen. — Ez az életem summája. A z öregember neve BAKAI ISTVÁN. Ha emlékeiről beszél, szemé­ben felszikrázik valami kakukkmarcis nyugtalanság. De lábában már meg­merevedtek Európa utai. Aprókat sé­tál, görbe botja segédletével olykor át­kocog a falu patakját negligáló hidon. Történeteit úgy rakja egymás mellé, hogy nem ügyel a happy andre. Pe­dig ilyen is van. ott csattan egykori harcai végén — a mindent igazoló győzelemben. — A szegénységgel -kezdődött — mondja. — Hat hold föld nem valami sok, ha egy négygyerekes család akar belőle élni. Csak arra elég, hogy lá­zadjon az ember Spanyolországban, amikor egy kisebb „káderezésen" esett át a batériánk, kiderült, hogy egyet­len önkéntes sem hagyott otthon tíz holdnál nagyobb birtokot. Rövid hallgatás után még egyszer visszakanyarodik a kezdethez: — Mindig utáltam az urakat. S ezt nem titkoltam soha, túl komoly vol­tam ahhoz, hogy maszkokban éljek. Szegény anyám mesélte: Ötéves le» hettem, mikor egyszer engem is ma­gával vitt a plébániára. Valami házi­szőttest készített, azt vittük ajándékba a papnak. Anyám a szegények aláza­tával köszönt, velem meg kezet akart csókoltatni. Én ezt kereken megtagad­tam, azzal érvelve, hogy a pap keze koszos. Gyerekes makacsság volt, per­sze. Csakhogy harmincöt évvel később, a spanyol Figuerasban olyan nyomor­ral találkoztam, amit elképzelni sem könnyű: vakondok módra, föld alatti vájatokban élt egy egész falu, csak ép­pen a templom és a papok palotája sütkérezett a napban. Hát itt vannak az összefüggések Egy könyvet tesz elém: Csatári Jó­zsef vékony füzetecskéjét, A spanyol barikádokon címűt. — Ez az én bibliám — mondja le­csillapultan. — Rövid és tanulságos. Amíg lapozgatom. Pista bácsi me­sél: — Tizennyolc éves voltam, amikor kitört az első világháború. Nem az én harcom volt, nincs sok mondanivalóm róla. Az én csatáim akkor kezdődtek, amikor a Károlyi-kormány jutott hata­lomra. És főleg később: a Tanácsköz­társaság harcai idején. A bátyámmal szöktem át Budapestre, hogy fegyver­rel védjük Kun Béla igazát. A 3. vö­rösezredbe kerültem, ez az egység tar­totta Lévát is többek között. Sajnos, itt fejsérülést szenvedtem, s mire a kórházból visszakerültem, mindennek vége lett. Maradt a bujdosás meg a kubikolás. Régi igazolványokat szed elő. — 1921-től vagyok tagja a kommu­nista pártnak. A látszólag csendes évek nem rémítettek el túlságosan, tudtam, hogy a harcban nincs megál­lás. A Magyar Napot propagáltam, száz példány is elkelt községünkben. Amikor a forradalmi Kassai Munkás első száma megjelent, a nevemre küld­ték el példányait. Jóleső érzés volt, hogy tudnak rólam, hogy számon tar­tanak a párt vezetői. A régi május elsejékről kérdezem: — Hontfüzesgyarmat a zselízi kör­zetbe tartozott, oda vonult a környék munkássága. A piros zászlókkal, transzparensekkel menetelők egyre so­kasodtak: hozzánk csatlakoztak a fegyverneki és a peszeki munkások is. Mire Zselfzre értünk, nem hiányoztak a kopók sem, „vigyáztak" ránk. Egy­egy jelszavas plakátot olykor elkoboz­tak, s ezt nem minden ok nélkül tet­ték: a jelszók nagyon emlékeztették őket egy nehezen levert forradalom célkitűzéseire. No meg volt már győztes történelmi példa is: a szovjet munkáshatalom. Bakai István nehézkesen feláll. Egy kicsit a beszéd is fáraszthatja — a magányosok befelé szólnak, ha gon­dolkodnak valamin. Egy régi szekrény fiókjában kutat, kitüntetéseket szed elő. — Ez a legutóbbi — mutat egy íz­léses plakettre —, tavaly december­ben kaptam a magyar kormánytól. Ál­lami kitüntetés: Tanácsköztársasági emlékérem. Köztársasági elnökök ír­ták alá ezt a kettőt is Csehszlovákia felszabadulásának jubileumain, a hu­szadikon és az ötvenediken. A legjob­ban azonban ennek az ötágúnak örü­lök: Vöröscsillag rendjel 1957-ből. Spanyolroszág. Talán ha akkor ott sikerül, másképpen írja történelmét a huszadik század. Hitler, Mussolini és Franco ördögi hármasa már tekerte a drótkerítéseket. Egy köztársaság népe gátként állt a fasizmus mocskos vize elé, hogy az ne törhessen át. S a kom­munizmus szegénylegényei világszer­te értették a kiáltást: NO PASARAN! — visszhangozták és özönlöttek Mad­rid felé. Bakai István például Hontfüzesgyar­matról. — Negyvenéves voltam akkor, már nem éppen annyira fiatal, hogy szo­rongások nélkül nekivágjak a nagyvi­lágnak. Ám Spanyolországból egyre tragikusabb hírek jöttek, latolgatásra nem maradt idő A szomszéd faluból már kint volt egy barátom, akkor esett el éppen, amikor én indultam útnak. Mondták is sokan: a biztos ha­lálba mégy, te Pista! Jó — válaszol­tam —, ezt bekalkuláltam. Pozsonyban jelentkeztem a párton. Ott két ismert nevű kommunista: Stei­ner Gábor és Major István fogadott. Átnézték az útlevelemet, rendben ta­lálták. Stemer egy levelet nyomott a kezembe: „Ezt Prágában, elvtárs, add áit a címzettnek, ő majd gondoskodik rólad". A címzett egy csendőr volt, sajnos, a nevére már nem emlékszem. Először megijedtem, csak később ér­tettem meg, hogy a csendőr is pár­tunk embere. Ö vezetgetett Prága-szer­te, megkönnyítve a helyzetemet, mert én csak magyarul beszéltem. Nagy volt a riadalmam, amikor kiderült, hogy az útlevelem Németországba nem érvényes. Menni éppen mehetek — mondták —, de csak délnek, Auszt­rián és Olaszországon keresztül. Men­tem hát egyedül. A dátumra jól em­lékszem: az 1938-as esztendő első hét­köznapja volt, január másodika. A vártnál könnyebben és hamarább ju­tottam el Franciaországba, mindössze két nem kívánt esemény útvesztőiből kellett kikecmeregnem. Az elsőt nem is mondhatnám eseménynek, inkább egy hangtalan elégiaként rezgett ben­nem — újra láttam háborús éveim te­repeit. A második ijesztőbb volt: az olasz hivatalok rendre nagy huzavoná­val vizsgálgatták útlevelemet, féltein, hogy nem jutok tovább. A nemzetközi önkéntesek spanyol­országi harcairól ezernyi könyv beszél a tisztelet hangján. Pista bácsit a leg­közvetlenebb élményekről faggatom? — Már említettem — mondja —, hogy engem leginkább a spanyol nép elképzelhetetlen nyomora rendített meg. Olyan sokk volt ez, amely szük­ségtelenné tette a külön biztató szó­zatokat. Nem féltük a halált, ott csak életet lehetett nyerni, semmi mást. Én a csehszlovák egységhez kerültem, a gottwaldosokhoz. A 140-es létszámon belül 16-an voltunk csehszlovákiai ma­gyarok. A tüzérséghez osztottak ae, így a fronttal vonultam mindenütt. Egy ízben Madridot is elértük, s ak­kor úgy tűnt, miénk lesz a győzelem. Aztán közbeszólt a szeptember 21 i döntés: a Negrin-kormány kivonatta az önkéntes csapatokat. Ezzel akarta elérni, hogy a Népszövetség csapataik kivonására kötelezze az olasz és né­met fasisztákat. Hitler és Mussolini azonban más látószögből nézték a vi­lágot. Bakai István elhallgat. A szeme összeszűkül, s ha lehet, még jobban reszketnek cigarettát morzsoló uj­jai. — Könyörtelen vég volt — szólal meg nagysokára. — Semmi sem ma­radt, csak az emlékek jajgató hangos filmje. A keselyűként lecsapó bomba, veres torkában tizenegy jó barátom kalimpáló testével, meg a vakondtúró­sok nagy föld alatti labirintusa csor­dultig szegénységgel. No passaran! — mondtuk, de áttörtek, fiam. A konti­nens kapuit Madridnál törte át az új háborír. Ez minden. Szótlanul sétálunk a hídig, már ép­pen fordulnék rá, de Pista bácsi meg­állít. jobb kezével botjára támaszko­dik, egy picit kicsavarodik a teste, amint a napba néz. Aztán beszélni kezd — s úgy tűnik, ez egyszer mégis lesz happy and. — Csak azért, hogy kerek legyen a történet — mondja, majd hozzáteszi —: és a tanulságért is talán. Mert ta­nulság mindenből adódik. Még Fran­ciaországban történt (az internacio­nalisták kivonását követően), hogy hirtelen megbetegedtem. A gyomrom­mal lett valami baj, meg ls operálták gyorsan, aztán még egyszer, mert to­vább romlott az állapotom. Jósölt is hozzá az orvosom: „Baka — mondta, mert csak így hívtak az egyszerűség kedvéért —, ha nem itt akar meghal­ni, siessen haza. Ezzel a gyomorral már az is csoda lesz, ha egyáltalán hazaér". Pedig hát hazaértem. Egy háború ugyan így kimaradt az éle­temből, illetve annak a mocskosabb fele. Csak 44-ben vittek szolgálatra, mindössze egy hónapra, de akkor már Pesten voltak a szovjetek. Én meg — mint a többi szegényember — végre elkezdtem élni. Sokáig nézek Bakai István után, amint lassacskán, hetvennégy év gaz­dagságával átbandukol a hídon. BÁRCZI ISTVÁN II Az asztalon 1923-ban keltezett, vörös színű tag­könyv, régi iratok, plakátok, fényképek: tettek­ben, eseményekben gazdag élet dokumentumai. Szemben ülök Patócs Gábor elvtárssal, e dokumen tumok tulajdonosával, s hallgatom szépen formált gondolatait: a mozgalmas életút emlékmozaikjait. — Fiatalságomat és ezzel egész életemet két fontos élmény határozta meg. Az egyik az első vi­lágháború véres valósága, amelynek értelmetlen­ségét minden egyszerű katona érezte. A másik: a húszas évek szociális hslyzete, amelynek valódi összefüggéseire Lenin műveinek olvasásakor döb­bentem rá. 1920-at írtunk ekkor. Három év múl­va szülővárosomban, — amely egyúttal jelenlegi lakhelyem is —, Somorján a Kommunisták Cseh szlovákiai Pártja nyilvános népgyűlést tartott, ahol Nagy Gyula és Major István elvtársak tartottak beszédet. Velük léptem érintkezésbe, ők hívtak meg a kerületi aktívákra Bratislavába, s ott azt a feladatot kaptam, hogy a somorjai járásban hozzam létre a párt helyi szervezeteit. 1923 tava­szán azután sikeresen megoldottam ezt a felada­tot: a kétkezi munkásoknak Somorján és környé­kén volt már pártjuk A felvilágosító munkán kí­vül sztrájkokat szerveztünk a munkások bérének növeléséért, tiltakozó gyűléseket és más ak­ciókat szerveztünk a kapitalista rendszer népei­PÉLDÁT.. nyomó politikája ellen. Az úgynevezett kis győzel­mek, sikerek mellett talán az egyik legjelentősebb eredményt 1932-ben értük el: a községi választá­soknál pártunk a legtöbb mandátumot szerezte. Szavai nyomán felelevenednek a régi sztrájkok, tiltakozó megmozdulások. Ma, évtizedek távlatából már csak értéke és dokumentumjellege maradt meg. A sok veszély, szenvedés, mely e tevékeny­séget övezte, szavakkal már nem annyira érzékel­tethető. — Harcunk, tevékenységünk sokrétű volt — folytatja. Lehetőségünkhöz és erejűnkhöz mérten kulturális és sportrendezvényeket is szerveztünk. Nálunk szerveztük meg 1932-ben a Sarlósok est­jét, amelyről nemrég már írtak lapjukban. A párt­szervezetünk mellett működő ifjúmunkás szekció tagjaival együtt színdarabokat, időszerű műsoro­kat tanultunk be. s adtunk elő. Ez is jelentős te­vékenység volt: új, eszmékkel, életformával, er­kölccsel, nézetekkel ismerkedtünk, s általuk a közönség is. Tovább fűzi az emlékezés fonalát: — Azután jöttek a sötét háborús fellegek. Pár­tunk elítélte és minden lehetőséget kihasználva harcolt a müncheni egyezmény és az azt követő pusztító háború ellen. 1938 után Horthyék mint minden haladó szellemben gondolkodó egyént, engem is „bebiztosítottak". Kezdetben ez annyit jelentett, hogy megvonták iparengedélyemet, s nem hagyhattam el engedély nélkül lakhelyemet. Később kihallgatások, verések következtek. 1942­ben pedig internáló tábor. Magyar, szlovák, román, szerb és más nemzetiségű antifasisztákkal szen­vedtük végig a háború és a gyűjtőtábor borzal­mait. Szenvedéseinknek a szovjet hadsereg gyors előrenyomulása vetett véget. Március végén sza­badultunk, én 30-án értem haza, ahová április 2-án vonultak be a felszabadító szovjet hadsereg ala­kulatai. Néhány nappal ezután Somorján ismét megalakítottam a pártszervezetet, melynek elnö­kévé választottak. Ezután a felszabadulást követő mozgaimas évek­ről mesél. 1949-ben a CSEMADOK helyi szerveze­teit alakítja meg. Somorján és a környező köz­ségekben. Egy évvel később részt vesz az egysé­ges földművesszövetkezetek megalakításában. Po­litikai oktatóként vesz részt lakóhelye, a környék­beli falvak és az emberek tudatának szocialista átformálásában. Tavaly múlt hetvenéves. Róla nem túlzás azt írni, hogy az évek nem látszanak meg rajta. Ma is fiatalos, tele van munkakedvvel. Előadásokra, gyűlésekre jár. Életéről, a párt fél évszázados te­vékenységéről beszél elsősorban a fiataloknak, akiket annyira szeret és félt, mert ők hivatottak folytatni — más körülmények között — azt a munkát, amelyet több ezer társával évtizedekkel ezelőtt kezdett el. A dokumentumokat forgatom a kezemben. Ezek is azt tanúsítják, hogy gazdájuk mögött harcok­kal, szenvedésekkel teli életút áll. Nyílegyenes kitérők nélküli. Azok közé tartozik, aki minden körülmények között kitartott kommunista nézetei mellett. Meggyőződésének tisztaságát semmi sem homályosította el, szilárdságát sem tudták megren getni. Ma az új üzemek, gazdag szövetkezetek, s fő­leg a csillogó szemű pionírok láttán büszkén mondhatja: érdemes volt, csak így volt és lesz érdemes élni... SZILVASSY JÓZSEF

Next

/
Oldalképek
Tartalom